KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/november
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szupergettósítás Kultúrtévé
FINCHER ÉS A FACEBOOK
• Baski Sándor: Netpolgár A közösségi háló
NŐI SZEMMEL
• Hungler Tímea: A kamera neme Női tekintet
• Kovács Kata: Az apa árnyéka Úl raj: Sofia Coppola
• Alföldi Nóra: Ösztrogén, vagy valami hasonló Angelina Jolie
PERZSA NŐK
• Iványi Zsófia: Kőzáporban Női sorsok Perzsiában
• Barkóczi Janka: Perzsa kertek Beszélgetés Shirin Neshattal, Shoja Azarival és Tóth Orsival
A HELY SZELLEME
• Roboz Gábor: A legszűkebb kelepce Klausztrofób thrillerek
• Varró Attila: A törlesztés démonai Kísértetházak
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Túlélni az életet Velence
KÉPMESTEREK
• Rédey Soma: Fény a falon Beszélgetés Tóth Jánossal
IVAN PASSER
• Zalán Vince: Kisvárosi víkendek Ivan Passer másfél cseh filmje – 2. rész
FILMISKOLA
• Pápai Zsolt: Serpenyő és puska Hangnemváltás és kevert hangnem
• Varga Zoltán: Életút-kereszteződések Párhuzamos elbeszélések
KRITIKA
• Csillag Márton: Viccen belül Egy komoly ember
• Gorácz Anikó: Sorskönyv Szekeres Csaba: Örvény
FILM / REGÉNY
• Nevelős Zoltán: Egy zárkózott angol úr Martin Booth: Az amerikai
• Kovács Marcell: Rózsaszín szorongás Az amerikai
MOZI
• Varró Attila: Szerelmi bűnök
• Pápai Zsolt: Tőzsdecápák 2: A pénz nem alszik
• Vajda Judit: A lány aki tűzzel játszott
• Kolozsi László: Ünnepek után
• Baski Sándor: Nömadak Tx
• Szabó Noémi: Babák – Az első év
• Tüske Zsuzsanna: Ízek, imák, szerelmek
• Vörös Adél: Sejtcserés támadás
• Forgács Nóra Kinga: Képzelt szerelmek
• Lovas Anna: Őrzők legendája
• Parádi Orsolya: Gru
• Sepsi László: Alfa és Omega
• Alföldi Nóra: Dobogó kövek
DVD
• Varró Attila: Vörös szikla
• Géczi Zoltán: A nyakörv
• Sepsi László: Végrehajtók
• Pápai Zsolt: Láncra vert igazság
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Manifesztum

Női hangok kórusa

Vincze Teréz

Dadaizmus a temetőben, pop-art az ebédlőasztalnál.

 

„Manifesztum: álláspontok és célok nyilvános deklarálása egy párt, egy csoport vagy egy egyén által” – ezzel az inzerttel kezdődik Julian Rosefeldt, német médiaművész, filmkészítő másfél órás, kísérleti jellegű mozgóképe. A 13 rövidfilmből álló mű eredetileg, 2015-ben, videóinstallációként került kiállításra. A darabokat epizódokként egybe fűző film a 2017-es Sundance filmfesztiválon mutatkozott be. A prológust leszámítva, mely szereplő nélküli kép, a 12 további epizódban a főszerepeket Cate Blanchett alakítja – a legváltozatosabb formákban tűnik fel a hajléktalan férfitól és gyári munkásnőtől a tudóson és balettkoreográfuson át a brókerig és az általános iskolai tanárig. Blanchett teljesítményének köszönhetően a film szórakoztató potenciáljának egyik fontos eleme a színész fantasztikus átalakulása, az, ahogy az egymástól nagyon különböző figurákba életet lehel. Ugyanakkor egy koránt sem egyszerű további feladata is van: nem kifejezetten színészi előadás céljára fogalmazott (döntő részben) művészeti kiáltványokat megtölteni élettel, hisz a rendezés a szövegeket többé-kevésbé életszerű szituációkba helyezi bele. Így lesz Tristan Tzara dadaista kiáltványaiból koporsónál előadott halotti beszéd, Claes Oldenburg pop-art manifesztójából asztali áldás, vagy építészek művészeti és társadalmi programjából a szemétfeldolgozó munkásának belső monológja.

A film szórakoztató voltának további fontos összetevője tehát az a, hol ironikus, hol kifejezetten mulatságos viszony, mely a szituációk és az elhangzó szövegek kontrasztjából keletkezik az egyes epizódokon belül. A film ugyanakkor messzire elkerüli, hogy ezen a módon mechanikussá váljon, nem erőlteti túl a konkrét kép-szöveg kapcsolatban rejlő poénlehetőségeket. Tehát az a ritkább, amikor a szöveget és képet direktben kijátssza egymás ellen, mint amikor a futurista építészet kiáltványából azt halljuk, hogy a házainknak hatalmas gépekké kell alakulniuk, majd kisvártatva megjelenik a képen a berlini Ludwig-Erhard-Haus (LEH) aulájának képe, mely valóban leginkább egy hatalmas, mechanikus óraszerkezet belsejére emlékeztet.

A felhasznált kiáltványok nagy része képzőművészeti törekvésekhez, irányzatokhoz kapcsolódik (futurizmus, absztrakt expresszionizmus, szürrealizmus, pop-art stb.), de nem maradtak ki a filmesek sem; valamint nagy hangsúlyt kapnak építészek programadó szövegei. Ez kapcsolatban áll a film újabb szórakoztató rétegével: a lenyűgöző vizuális világgal, mely sokszor építészeti jellegű látványoknak köszönhető. Az operatőri munka az épített környezet lehetőségeit maximálisan kihasználja, az ipari romok hipnotikus képeitől a LEH vagy a Brandenburgi Műszaki Egyetem könyvtárának megvalósult építészeti utópiáján át, a disztópikus városvíziók megtestesüléseként velünk élő lakótelepekig.

Az építészet kiemelt szerepe egybehangzik az egész alkotás morális üzenetével, mely nyilvánvalóan a társadalmi felelősséget vállaló művészet, a művész mint forradalmár, a művész mint a kulturális és társadalmi átalakulás programadója elképzelés mellett teszi le a voksát. A manifesztum mint műfaj maga is ennek az ideának a megtestesülése, még tevékenységellenes dadaista formájában is. Az építészet pedig a maga konkrétságában hordozója ennek a kapcsolatnak, törekvései kézzelfoghatóan alakítják világban benne létünk kereteit, fejezik ki társadalom és kultúra ethoszát.

A kiáltványoknak mindig van futurisztikus vonása – egy másfajta, átalakított jövőt vizionálnak. E manifesztum-film pedig mintha konkrétan látta volna a jövőt, oly pontosan rímelnek a még 2014-15-ben készült anyag fontos motívumai a világ 2017-es állapotára. A koncept-art és minimalizmus szövegeivel dolgozó, hírolvasó stúdió epizód mintha csak pontosan az utóbbi egy évben a nyugati világban vezetővé váló hívószavak („post-truth”, „fake news”) megfilmesítése lenne. A film egész koncepciója pedig tökéletesen rímel a Hollywoodból kigyűrűző, a patriarchátus hatalmi szerkezetét ostromló „metoo” mozgalomra, amint a szinte kizárólag férfiak által megfogalmazott, (Rosefeldt szavaival:) „tesztoszterontól kicsattanó” szövegeket egy nő szájába adja.

 

Manifesztum (Manifesto) – német, 2015. Rendezte és írta: Julian Rosefeldt. Kép: Christoph Krauss. Zene: Ben Lukas Boysen, Nils Frahm. Szereplők: Cate Blanchett. Gyártó: Bayerischer Rundfunk / Ruhr Triennale/ Schiwago Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 95 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13541