Kritika

Az univerzum története; Élet

Változatok evolúcióra

Sepsi László

Az „élet csodája” láttán gyakran érezzük szükségét transzcendens magyarázatoknak. Malick és Espinosa filmje is erre tesz kísérletet.

„Egy égi fogantyú az elmén alapuló valamilyen erő vagy folyamat, ami kivételnek felel meg az alól az alapelv alól, hogy minden valódi vagy látszólagos tervszerűség végső soron gondolat nélküli, céltalan mechanikusság eredménye” – írja Daniel C. Dennett a Darwin veszélyes ideájában annak kapcsán, miképp ragaszkodik mégis az emberi gondolkodás ahhoz, hogy az (élő)világban fellelhető látszólagos tervszerűséget egy külső erőnek tulajdonítsa. Az „égi fogantyú” a deus ex machina irodalmi eszközének megfelelője, lehet egy isten vagy valamiféle világlélek, olyasfajta metafizikai létező, amely nem vezethető le az evolúciós folyamat algoritmikus elveiből, de mégis jelen van vagy volt, szabályozza vagy akár eleve elrendelte az élet alakulását az általunk ismert univerzumban. Egyáltalán nem meglepő, hogy efféle metafizikai kapaszkodóknak érezzük szükséget: mivel egy igen késői pontját figyelhetjük meg az evolúciós folyamatnak, könnyen tűnhet úgy, hogy az élővilág komplexitása nem jöhetett létre véletlenek és próba-szerencse sorozatok eredményeképp, ahogyan azt a darwini koncepció állítja – legalábbis addig, amíg hozzá nem vesszük, hogy az élővilágnak több százmillió éve volt minderre, és ahogy Richard Dawkins írja, ha ennyi időnk van rá, már a lottóötös sem tűnik valószínűtlennek.

Ha az evolúció mikéntjét övező tudományos vitáktól a darwini gondolkodás művészi reprezentációja felé fordulunk, továbbra is nagy számban találunk olyan elképzeléseket, amelyek az egyedfejlődés mechanikáján túl valamiféle többlettartamot keresnek az univerzum rendjében. Ez gyakran az emberi öntudat misztifikálásában jelent meg – ahol az elme már nem pusztán evolúciós előnyökkel járó tulajdonság, mint az úszóhártya vagy a fogásra alkalmas mancs, hanem olyasvalami, ami kiemeli a homo sapienst a darwini algoritmus hatóköréből –, még gyakrabban pedig bizonyos emberi érzelmek világmagyarázattá való kiterjesztésében. Ez a logika figyelhető meg például Émile Zolánál, aki amellett, hogy az öröklődés determináló erejéből fokozatosan afféle modern mítoszt teremtett a Rougon-Macquart-ciklusban, melynek hősei rendre heroikus küzdelmet vívnak a felmenőik által rájuk hagyott defektusokkal (alkoholizmus, elmebaj és társaik). Zola az Állat az emberben című kötetben már őstörténeti dimenziót adott a tizenkilencedik századi Párizsban zajló szerelmi drámának: a vadállati féltékenység mintha egyszerre lenne evolúciós mozgatórugó és szinte biblikus eredendő bűn, amely már az első ősközösségeket is kísértette. A márciusban mozikba került Az univerzum története, illetve az Élet című filmek más-más irányból és műfaji kontextusban ugyan, de szintén az evolúciós mechanizmus és az azon túli faktorok – „égi fogantyúk” – összeegyeztetésével vagy éppen hiányával birkóznak, miközben kisszámú erényeik ellenére is izgalmas példáit mutatják annak, milyen kiutakat keres(het) a hétköznapi gondolkodás a darwini algoritmus szorításából.

Mint azt szerénytelen címválasztásuk is tükrözi, mind Terrence Malick lírai montázsfilmje, mind pedig Daniel Espinosa űrhorrorja az élet, illetve Malick esetében az általában vett létezés csodájától indul. Az univerzum története mintha csak vizuális segédanyag volna a földi élet keletkezéséről szóló kiselőadáshoz, tankönyvi precizitással mutatja be azt a folyamatot, ahogyan a földi őslevesben először sokasodni kezdtek a szerves molekulákból létrejött egysejtűek, majd egyre komplexebb életformákká válva végül kimásztak a szárazföldre és némi kitérővel a dinoszauruszok uralma felé eljutottak az első emberi közösségekig. Filmjének avantgárd ihletettsége ellenére nem bontja meg ezt a mesternarratívát, néhány huszadik századi nyomort ábrázoló flashforwardtól eltekintve Az univerzum történetének szekvenciái kronologikus rendben követik egymást, és csak az különbözteti meg őket egy témában készült oktatófilmtől, hogy nyíltan kiaknázzák a témában rejlő vizuális potenciált – tehát az „élet csodáját” egy bombasztikus esztétikán keresztül igyekeznek érzékeltetni –, illetve hogy a hangsávon tudós kommentárok helyett zene és egy Malick által írt asszociatív szabadvers hallható. A kompozíciókon keresztül Az univerzum története nem csupán rendezettséggel, de a romantika hagyományainak megfelelően szépséggel és a fenséges tapasztalatával ruházza fel a természeti folyamatokat, legyen szó kitörő vulkánról vagy falatozó őshalakról – ezt a letisztultságot állítva szembe a jelenkor roncsolt, dekomponált képeivel, a közben elhangzó verssorokkal együtt azt sugallva, hogy a modern civilizáció elvesztette kapcsolatát az eredendően rendezett és harmonikus természettel. Másfél órába sűrítve az evolúciós folyamatból épp a kitérők és kudarcok tűnnek el: habár Malick csak apró gesztusokat tesz abba az irányba, hogy filmjét narratív moziként nézhessük, a sűrítés, a kronológiai rend és a kimondott-kimondatlan ok-okozati kapcsolatok az egyes epizódok között mindvégig a tervszerűség sugallatát hordozzák – amit ráadásul az „Élet” megszemélyesítése a narrációban tovább erősít.

A megszemélyesített élet, és a természet, mint egyszerre biológiai és esztétikai tökély Espinosa filmjétől sem áll távol. A Marson talált egysejtű életforma a filmbeli tudósok elmondása szerint afféle szupersejt, amely egyszerre bír a többsejtű organizmusok számára szükséges különböző szövetek tulajdonságaival – így amikor egyfajta gyorsított evolúciót lejátszva osztódni és növekedni kezd, afféle tökéletes túlélőgépet hoz létre. A hibátlan funkcionalitás itt is túláradó esztétikummal párosul: a Calvin névre keresztelt életforma kialakulásának korai stádiumában úgy hajladozik, mint egy egzotikus virág és a Disney Flubberjének közös porontya, az élet csodájához lehengerlő látvány és némi empátiát kiváltó cukiság társul. Eddig a pontig – Calvin a laborban lengedezik – az Élet Malick filmjének logikáját követi, a természetben egyesül a szépség és a tökély. Ahol viszont elválik a két alkotó gondolkodásmódja, az a további folyamatok ábrázolása. Calvin működésmódja cseppet sem tér el A fajok eredetében leírtaktól azon kívül, hogy sokezerszeres sebességgel száguld végig az egyedfejlődésen. Egyetlen célja a növekedés és az önfenntartás – a sejtszintű osztódáson túl szaporodásról nem esik szó a filmben –, ezért értelemszerűen elkezdi bekebelezni az űrhajó utasait. Ugyan Calvin agressziója továbbra is erősen esztétizált agresszió – lásd a súlytalanságban lebegő vércseppek képét, miközben a lény belülről rágja szét egyik utastársát –, épp a „létért való küzdelemnek” arra az aspektusára mutat rá, amelyet Malick már Az élet fájában is igyekezett elleplezni. De míg az erőszak, a pusztulás és a gondviselés hiánya Malicknél egyfajta törést jelez a természeti állapot és a modern civilizáció között – jellemző, hogy Az univerzum történetében csak a kortárs társadalmat ábrázoló jelenetekben láthatunk tömegesen lemészárolt állatokat, az élőlények halála még a dinoszauruszok kipusztulását elmesélő képsorban is rejtve marad –, addig Espinosa filmjében az agresszió és az önfenntartásból fakadó radikális önzés nem csak Calvin sajátja. Az űrhajó embergyűlölő fedélzeti orvosa azért hagyta el a Földet, mert elege lett a „nyolcmilliárd önző rohadékból”, ám később mégis azért kezd küzdeni, hogy a kisgömböcként hízó organizmus mégse juthasson el a bolygóra. Az univerzum története és az Élet evolúciószemlélete közt ez lesz a legfontosabb különbség: míg előbbi igyekszik kitörölni a természetből annak erőszakos aspektusait, rátestálva őket az emberi civilizációra, utóbbi kiindulópontja, hogy minden élőlényben marsi mikrobától az amerikai kisiskolásokig ugyanazok az önzéshez és erőszakhoz vezető hajtóerők dolgoznak, és a főhősnek ennek figyelembevételével kell morális döntéseket hoznia. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a két film ezt a szembeállítást nemi sztereotípiák mentén is kódolja: a teremtményeiről gondoskodó majd azokat elhagyó „Élet” Malicknél egyértelműen ősanya, míg Calvinnak – ivartalan szaporodása ellenére – már a neve is harcias hímet sejtet.)

Témaválasztásukon túl másodlagos jellegük is szorosan összeköti Malick és Espinosa filmjét: Az univerzum történetét rendezője vállaltan Az élet fájából kimaradt anyagokból komponálta meg – miközben a két film közti erős tartalmi és gondolati átfedések is nyilvánvalóak –, az Élet pedig a Nyolcadik utas a halál variációjaként keresi a közönségét, kihasználva az Alien: Covenant bemutatója körüli hírverést. Parazitisztikus természetük – hiszen Malick utánlövése és Espinosa rip-offja is csak egy másik műalkotás viszonylatában jöhetett létre – a két film egész működésmódját alárendeli egy speciális evolúciós stratégiának, mely során egy sokkal sikeresebb egyedet kizsákmányolva igyekeznek fenntartani magukat. Opportunista létezésüknek egy már bizonyított alkotás farvizén csekély köze van bármiféle emelkedett metafizikai koncepcióhoz, és ha nem is „égi” fogantyút találtak előzményfilmjeikben, egy praktikus kapaszkodót biztosan.

ÉLET (Life) – amerikai, 2017. Rendezte: Daniel Espinosa. Írta: Rhett Reese és Paul Wernick. Kép: Seamus McGarvey. Zene: Jon Ekstrand. Szereplők: Rebecca Ferguson (Miranda), Jake Gyllenhal (David), Ryan Reynolds (Roy), Hiroyuki Sanada (Kendo). Gyártó: Columbia Pictures / Skydance. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 107 perc.

AZ UNIVERZUM TÖRTÉNETE (Voyage of Time) – amerikai, 2016. Rendezte és írta: Terrence Malick. Kép: Paul Atkins. Zene: Simon Franglen. Narrátor: Cate Blanchett. Gyártó: Wild Bunch / Plan B / Sophisticated Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Szinkronizált. 90 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/05 54-56. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13207

Cikk értékelése:

szavazat: 7 átlag: 6.57