KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/július
MAGYAR MŰHELY
• Tóth Péter Pál: A képmutatás kora Dokumentumfilm és kreativitás
DROGFILMEK
• Géczi Zoltán: Fehér por Kokainkrónikák 1912–2010
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Háztájiból nagyüzem Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Zalán Vince: A játékból születhetnek jó filmek Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Muhi Klára: Értő bámészkodás Aniráma
MAGYAR FILM
• Mátyás Péter: Hírös képek Dizseri Eszter: A kecskeméti rajzfilmstúdió
OROSZ SCI-FI
• Wostry Ferenc: Moszkva nem hisz a könnyeknek Timur Bekmambetov fantasztikus filmjei
• Pintér Judit Nóra: Nosztalgia és trauma Tarkovszkij Solarisa
• Roboz Gábor: Na’vik mindenütt Az Avatar mintái
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Beregi Tamás: Konzolhuszárok A videojáték és a film
• Csordás Attila: Végtelen történetek Trailer és pixel
DROGFILMEK
• Jankovics Márton: A megvilágosodás rabszolgái Drogfilmek
KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
• Sepsi László: Digitális öröklét A kortárs fantasy és a CGI
SPORTMOZI
• Schreiber András: Virtuális testmozgás Sport a számítógépen
• Baski Sándor: Fociláz Futball és film II.
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: A dobozember Tévé a köztereken
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Amikor a vörös farok csóválja Udine
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Amerikások Hunky Blues
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Foglalkozása: elbeszélő Robert Harris: A szellemíró
MOZI
• Vajda Judit: Szarul állnak a dolgok
• Klág Dávid: I Love You Philip Morris
• Kolozsi László: Semmit magamról
• Zalán Márk: Egy másik ember
• Forgács Nóra Kinga: Mediterrán finomságok
• Pápai Zsolt: Mártírok
• Tüske Zsuzsanna: Újrakezdők
• Alföldi Nóra: Szex és New York 2
• Varró Attila: Marmaduke
• Baski Sándor: Shrek 3D
• Roboz Gábor: Toy Story 3
• Sepsi László: Drágán add a rétedet
DVD
• Alföldi Nóra: A szív bajnokai
• Teszár Dávid: Szentjánosbogarak sírja
• Pápai Zsolt: Délutáni szerelem
• Nevelős Zoltán: Invictus – A legyőzhetetlen
DROGFILMEK
• Varró Attila: Filmkémia LSD és drugsploitation

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Derengő

Ködképek

Bán Zoltán András

Sopsits Árpád filmjének főhőse sohasem lép színre, a többi szereplő emlékeiből kell összerakni.

 

Könnyű a recenzes dolga, ha Sopsits Árpád Derengő című új filmjének cselekményét kell összefoglalnia. A Filmvilágban közölt interjúban maga a rendező adja a szánkba a szavakat: „A mese nagyon egyszerű: egy filmrendező börtön-színházi előadást lát – passiójátékot –, és kiválasztja a Mária Magdolnát játszó fiút leendő filmjének főszerepére. A fiú azonban az előadás alatt megszökik – az utána folytatott nyomozás a film története. A rendező megkeresi azokat, akik kapcsolatban álltak a fiúval, s lassan összeáll benne – és a nézőben – egy kép valakiről, akit végig nem láthatunk. (...) A film egyik érdeme mindenképpen ez lesz, ha sikerül összerakni egy személyiséget úgy, hogy az nem is lép színre. Érdekel, hogy összerakható-e mozaikokból egy ember.” És a film intellektuális tartalmát így foglalja össze: „Tulajdonképpen egy hiányról, egy hiányérzetről szólna a film. A filmrendező, aki meg akarja tudni, ki is az, aki nála játszott volna, a katalizátor szerepét tölti be. Mindenki, akinek valamilyen kapcsolata volt a szökött fiúval, reagál valahogy arra a tényre, hogy az újra szabadon van. Elindul egy lelkiismeretvizsgálat. Titkokról hullanak le leplek. És kirajzolódik egy eléggé idealizált alak, aki ebben a világban pusztulásra van ítélve.” Nehéz lenne tömörebben összefoglalni, hogy mit remélt legújabb filmjétől Sopsits Árpád. Ám reményei nem váltak valóra. Nem sikerült a kísérlet. A rendező kudarcot vallott azon igyekezetében, hogy emberi arcot rajzoljon a film láthatatlan főszereplőjének, a Derengő becenevű fiatalembernek, és a körülötte bolygókként kerengő alakoknak. Azt mondhatnám, nemhogy nem látszik, de még csak nem is dereng semmi. Emberi figurák helyett borzalmasan megírt (voltaképpen meg sem írt), egymással elképzelhetetlenül suta dialógusokat folytató (a reménytelen forgatókönyv a rendező, továbbá Kiss Csaba és Szeredás András munkája) dramaturgiai közhelyek téblábolnak ebben a tökéletesen átgondolatlan filmben. Összecsapott, vázlatos és lapos az egész, rosszul fényképezve (Medvigy Gábor), összhangzattani és ritmikai szarvashibákat halmozó zenével (Melis László). A filmnek sem külső, sem belső ritmusa nincsen, úgynevezett cselekménye nem egyéb, mint ráfogások sorozata, megfejelve néhány kiáltóan esetleges logikai bakugrással (például megkérdezhetnénk: miért lopja el Derengő a filmbeli rendező kocsiját, aztán hirtelen miért szolgáltatja vissza?; néha azt éreztem, Derengő csak azért szökött meg a börtönből, hogy legyen a filmnek cselekménye), így aztán nem csoda, ha szinte nézhetetlenül unalmas és a szó minden értelmében érdektelen.

Mindezért talán a film dramaturgiájának alapvető ellentmondása a felelős. Mitologikus elemek keverednek itt a legvaskosabb mindennapisággal, a metafizikai szándékot csírájában fojtja el a sültrealizmus. A rendező nyilatkozatából már sejthetjük, hogy Derengő egy kissé mitikus alak, éppen ezért nem látszik, éppen ezért „dereng” csak a vele kapcsolatban állók nagyon is jól látható világában. Mintha egy kissé platonista volna ekkor a film, mintha olyasmit akarna mondani Sopsits, hogy a nem látható valóság reálisabb, és ezáltal igazabb, mint amit itt a földön látunk „színről színre”. Ekkor a legkevésbé sem véletlen, hogy éppen egy bibliai történetet tárgyazó színjátékban látja meg a leendő film főhősét a fiktív rendező. Derengő – Ady szavával élve – „a Nagy Hitető”, próféta és Jézus egy személyben, amolyan gyülekezet nélküli igehirdető. Nem emberi alak, de sokkal inkább princípium. (Voltaképpen neme sincs: parókában, Mária Magdolnaként nőnek is tekinthető, és egyik cellatársa, a szabó annak is tekinti.) Ezzel még nem is volna semmi baj, ezzel a stilizációs elvvel bizonyosan lehetne valamit kezdeni, ez jelentésteli, ez működtethető dramaturgia. De amikor ez a nem evilági, nemtelen, két lábon járó kategorikus imperatívusz leszáll a földre, akkor vége a szimbolikus, metafizikus megfogalmazásnak. Akkor hirtelen „látni” kezdjük Derengőt, akkor kénytelenek vagyunk valóságos alakként értelmezni, akkor joggal kérhetjük számon a rendezőn, hogy adós maradt Derengő karakterének megformálásával. Derengő mindenki szerint „fantasztikus pasas”, mindenkit megbabonáz, mindenkit bűvkörébe von. De hogy miben is áll rendkívülisége, azt mintegy becsületszóra kell elhinnünk a rendezőnek. A filmbeli rendező (a román Claudio Bleont játssza, egyébként ő az egyetlen nézhető színész a filmben) így nyilatkozik róla: „Néha úgy érzem, mintha akarna tőlem valamit. Mintha játszana velem. Mintha azt akarná, hogy helyette tegyek meg dolgokat”. (Egyébként ez is elcsépelt közhely, amolyan filmes atelier-dramaturgia: a filmrendező arról forgat filmet, hogy filmet akar forgatni – remélem, Sopsits ezt nem ars poeticának szánta...) A cellatárs, a gyilkosságért elítélt szabó (Kovács Lajos) nyilvánvalóan szerelmes belé, és azt mondja: „nekem olyan volt, mint egy Isten”. Derengő állítólag valamiféle magas erkölcsiséget képvisel, ki morális tisztasága miatt „ebben a világban pusztulásra van ítélve”. Ám e tiszta erkölcsiséghez is szó fér, hiszen Derengő – forgathatjuk bárhogy – mégiscsak egy gyilkossághoz falaz. Bár a film azt sugallja, hogy a meggyilkolt férfi megérdemelte sorsát, azért egy gyilkosság mégsem kismiska – ennek az etikai problémának felvetését, netán átgondolását meg sem kísérelte Sopsits.

Látjuk, hogy a mitikus Derengő afféle Miskin hercegként regnálna a filmben, de Dosztojevszkij igen nagy gondot fordított arra, hogy félkegyelműjének szellemi-fizikai mivoltát a lehető legnagyobb plaszticitással kidolgozza. Lehetséges persze az az értelmezés is, hogy Derengő arca szándékoltan „dereng” csupán, ő a többiek vágyképzeteinek megtestesítője, a láthatatlan lelkiismeret csupán, az imaginárius „Jó”, amelyre mindenki szomjazik. Ekkor szükségszerű volna, hogy ilyen elmosódott az arca, hiszen alakjába, személyiségébe mindenki azt látja bele, amire vágyik. Ám ahhoz túlságosan konkrét az egész, túl sok a kriminalisztikai sertepertélés, túl földhözragadt az egész, megismétlem: túlságosan sültrealista, hogy ezt a képzelt stilizációs elvet komolyan vehessük. Akkor csak a jótékony irónia menthette volna meg a filmet, amelynek nyomát sem látni.

Ha nincsenek alakok, nincsenek szituációk sem, minden véletlenszerűvé, egymással felcserélhetővé válik, helyzetek híján helyzetgyakorlatokat látunk. Helyzetek híján a színészek nem tudnak játszani, az operatőr nem tud fényképezni, a rendező nem tud rendezni, és végül a néző nem tud nézni. És sajnos itt zárul be ez a bántóan rossz kör.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/02 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3607