A gyilkos lelkeA slasher pszichológiája „Akarsz-e játszani halált?” [RÉSZLET]Mezei Sarolta
A gyilkosság őrülete felé vezető út olykor gránitkemény rációval van kikövezve. Szadizmus, agresszió és élvezet a Fűrész-sorozatban A posztmodern horrorfilmek egyre nagyobb mértékben végzõdnek apokaliptikus képekkel. Ezekben a filmekben nincsenek túlélõk, nincs kiút a pokolból, kizárólag a vágások, a fájdalom és a halál marad. A horrorfilm-kritikusok egyetértenek abban, hogy a kortárs horrorfilmek végérõl valóban hiányzik a feszültség feloldása. Douglas L. Rathgeb szerint „a kortárs horrorfilmekben a zsákosember megeszi a gyerekeket és elpusztítja Játékországot”. Jody Keisner – Isabel Cristina Pinedo elméletére építve – azt vallja, hogy „a logika és a tiszta ész elbukik ezekben a filmekben, és azok, akik ezeket használják a túlélés eszközeként, szintén elbuknak”.
A horrorfilmek ugyan idõvel véget érnek, hatásukat tekintve azonban folytatólagosak maradnak: elkísérnek minket a fürdõszobába, bekúsznak az ágyunkba, azaz kilépnek a filmes illúzió keretei közül. Ez a jelenség a kortárs horrorfilm lényegeként értelmezhetõ: ebben a horrorfilmes valóságban a transzgresszióé, az összes lehetséges határ megszegéséé a fõszerep. Ennek legfontosabb következménye az, hogy a meglévõ határok elmosásával a horror lényege és az ember legnagyobb félelme bukkan a felszínre – a mindenre kiható határtalanságból fakadó félelem, a határok elmosódása valóság és illúzió között.
Az egyik nagysikerû amerikai slasher horrorban, a Fûrészben (Saw) megjelenõ agressziót és élvezetet vizsgálva keresem a választ: hol kezdõdik a szadizmus, és hol az agresszió, hogyan ölt formát az áldozat és hogyan a gyilkos, és ezen kapcsolódási pontokban hogyan értelmezhetõ az élvezet? Ennek érdekében elõször a szereplõk egymáshoz való viszonyát (mint a szadizmus és agresszió alapját), majd a nézõ filmes élvezetét kell majd szemügyre venni. Laura Mulvey A vizuális élvezet és az elbeszélõ film címû tanulmányában azt mondja, hogy „a szadizmus cselekményt követel”, mert, ahogyan a pszichoanalízis fogalmaz, a szadizmus (és az agresszió) pszichés folyamatai a tudattalan külvilágra kivetített reakciói (Metropolis, 2000/4.). Sigmund Freud írja, „normálisan számunkra semmi sem bizonyosabb, mint saját magunknak, saját énünknek az érzése. Ez az én számunkra önállónak, egységesnek, minden mástól jól elkülönültnek tûnik”. Minden érzelmi megnyilvánulás az én és a külvilág közötti kölcsönhatás eredménye. Az agresszió és fõként a szadizmus is ilyen lelki folyamatok következménye. Mivel e két pszichés jelenség sok közös vonást tükröz, úgy tûnhet, hogy néhány esetben felcserélhetõk, ám a kettõ között lényeges különbségek fedezhetõk fel: a szadizmus mozgatórugója az élvezet átélése, míg önmagában az agresszió független az ilyesfajta érzésektõl.
*
„Nem szelíd társadalomban élünk.” L. T. Woodward ezzel a mondattal nyitja Szadizmus (Sadism) címû könyvét, utalva ezzel a társadalom pszichés torzulásokkal teli mivoltára. Freud imént idézett esszéje, a Rossz közérzet a kultúrában óta feltételezhetjük, hogy a szadizmus egy, a kultúra által terjesztett betegség eredménye: „az ember azért lesz neurotikus, mert nem képes elviselni a csalódások tömegét, melyet a közösség kulturális ideáljai szolgálatában reáró”. A szadizmus pszichés zavar eredménye, amely a vágy elfojtásának és annak általában valamely élõlényre történõ kivetülésének eredménye. Freud a Három értekezés a szexualitásról címû mûvében megpróbálja megfogalmazni, mi a szadizmus valójában. „A szadizmus és mazochizmus a perverziók közt külön helyet foglalnak el, mert a cselekvõképesség és a szenvedõlegesség közti ellentét, mely lényegüket alkotja, a nemi élet általános jellemvonásaihoz tartozik.” Freud tehát egyértelmûen a szexualitáshoz és a hatalmi relációkhoz köti e két jelenséget. Lynn S. Chancer – Erich Fromm elméletét alapul véve – úgy gondolja, hogy a táradalomban betöltött szerepeink is folyamatosan fennálló és alakuló szado-mazochisztikus azonosulások eredményei: „az emberek nagy részében azon esetleges indíttatásból alakul ki a szadista és mazochista karakterszerkezet, hogy a modern társadalom nem képes megadni a közösség és a valahová tartozás biztonságos érzését”.
A Fûrész-filmekben a legproblematikusabb pont: annak eldöntése, hogy beszélhetünk-e szadizmusról: a filmet nehéz a szadizmust megjelenítõ alkotásként tárgyalni, hiszen épp az hiányzik belõle, ami a libidinális energiák elvezetésére szolgál és a szadizmus alapját képezi, a mindent elsöprõ élvezet érzése, viszont az ehhez az érzéshez szükséges összes feltétel teljesül. Ezek a filmek egy halálos beteg emberrõl, Jigsaw-ról (a „kirakós gyilkosról”) szólnak, aki önpusztító életet élõ áldozatait meg akarja tanítani arra, hogy jobban értékeljék életüket és az egészséges testet, amely megadatott nekik. A próbatételek összeállításakor rendkívüli kegyetlenséggel, saját készítésû eszközöket erõsít az áldozatok testéhez. A teszteken a halál elkerülésének egyetlen módja a csonkítás, vagy még gyakrabban az öncsonkítás. Jigsaw áldozatai tehát saját magukat hajszolják a halálba, ha úgy tetszik, addigi életük (ön)pusztító folyamatának betetõzéseként. Jigsaw szerint ez a tapasztalat hozzásegíti az áldozatokat ahhoz, hogy tisztázzák a saját életüket és döntsenek: valóban meg akarnak-e halni?
Jigsaw többször is hangoztatja, hogy az áldozatoknak követniük kell az általa felállított szabályokat. Ez, és még számtalan példa mutatja, hogy Jigsaw Frankensteinhez hasonló isteni figura, aki egy új élet reményével kecsegteti áldozatait. Csakhogy akad egy probléma: a jobb élet lehetõsége kizárólag Jigsaw beteg elméjének szüleménye; valójában az áldozatok nemcsak a tesztek során szenvednek rengeteget, de életük hátralevõ részében is. Jigsaw embertelen játékainak hatása beleég az áldozatok testébe és lelkébe; és a szabály, miszerint „ami nem öl meg, az erõsít”, az õ világában nem érvényes. Ennek eredménye lehet az is, hogy úgy tûnik, az áldozatok az agresszívabbak, Jigsaw pedig a filmek során gyanús nyugodtsággal szemléli a történéseket. Jessica Benjamin Freud agresszióról alkotott elméletét alapul véve azt írja, „az emberi természet veszélyes”, s az agresszió kibontakozása elkerülhetetlen: „az engedelmesség nem ûzi ki az agressziót az egyénbõl, hanem önmaga ellen fordítja”. Az agresszió pszichoanalitikus magyarázatának középpontjában is az identifikáció áll, az egyénen belüli feszültség, amely mindenkiben ott bujkál: „Freud magyarázatával élve, az agresszió és a mások fölötti irányítás vágya – mivel mindkettõ a halálösztön származéka – az emberi természet része”.
[…]
[A teljes cikk decembertõl lesz online elérhetõ, addig csak a lapban olvasható. Egy szám ára csak 490 Ft!
Éves elõfizetéssel még olcsóbb, számonként csak 395 forint.]
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 998 átlag: 5.39 |
 |
|
