KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/március
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Tiszta Amerika Magyar filmipar
• Kolozsi László: Magyar kopó Hazai bűnfilmek
• Schreiber András: Pótkávé Bűnügyi tévémagazinok
EDGAR ALLAN POE
• Géczi Zoltán: Míg e rejtélyt meglesem Edgar Allan Poe
• Janisch Attila: Az inga alatt A filmszerűtlen Poe
ALVILÁGI AMERIKA
• Roboz Gábor: A bánatos krónikás Dennis Lehane
EDGAR ALLAN POE
• Kovács Marcell: Többször használatos rémálmok Poe és Corman
KAMASZMOZI
• Varró Attila: A változás kora Farkasember-filmek
• Vajda Judit: Grimm és az idegenek Nem félek a farkastól
• Jankovics Márton: A korona súlya Kamaszkirálynők
• Forgács Nóra Kinga: Nem leányálom Andrea Arnold: Akvárium; Lone Scherfig: Egy lányról
OLIVEIRA 101
• Forgách András: Az öregkor diszkrét bája Manoel de Oliveira
ÉSZAK-KOREA
• Teszár Dávid: Remetediktatúra Dokumentumfilmek Észak-Koreáról
• Csoma Mózes: Pulgaszari Sin Szang Ok megpróbáltatásai
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Cigányút
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Filmsziget BBS 50
• Grunwalsky Ferenc: A Sáncban
TELEVÍZÓ
• Kemenes Tamás: Szigorúan nyilvános Rejtett kamerás műsorok
• Baski Sándor: Csak egy kattintás A filmelőzetesek története 3.
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Körkörös történelem Oda az igazság
• Bori Erzsébet: Vendégjáték Erdélyben Peter Strickland: Varga Katalin
• Gorácz Anikó: Háromszög franciaágyra Májusi zápor
MOZI
• Vincze Teréz: Éhség
• Schreiber András: Kilenc
• Baski Sándor: A sötétség határán
• Fekete Tamás: Mindenki megvan
• Varró Attila: Komfortos mennyország
• Kovács Marcell: Éli könyve
• Sepsi László: Légió
• Teszár Dávid: Milarepa
• Tüske Zsuzsanna: Testvérek
• Parádi Orsolya: Coco Chanel és Igor Sztravinszkij
• Vajda Judit: Fekete villám
• Alföldi Nóra: 9
DVD
• Ádám Péter: Truffaut-gyűjtemény
• Pápai Zsolt: A vonat
• Alföldi Nóra: Náci zombik
• Tosoki Gyula: Idegenek Velencében

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Illés Györggyel

Egy szál gyertya fénye

Andor Tamás

Illés György 91 évesen is a filmszakma és az operatőrök közösségének mentora, lelke, fáradhatatlan szervezője. Munkamódszere a világhírű magyar operatőri iskola alapja lett.

 

– Túl vagy egy újabb kellemetlen kezelésen, műtéten. Lábadozva éppen a HSC új helységeit rendezgeted. Hogy vagy?

– A kórházi kezelések alatt nagyon legyengültem a sok gyógyszertől. Ez most az erőgyűjtés ideje. Időnként átjövök a szemben lévő lakásomból, két emelet le és fel. Ezzel próbálom erősíteni magamat, hogy a régi energiák visszatérjenek.

– Tehát a HSC-ben próbálod erősíteni a lelket. Önmagadat.

– Hát, tulajdonképpen igen. Mert én ezt rendkívül fontosnak tartom. Ez egy olyan szervezet, ami a magyar operatőrök szakmai érdekeit próbálja védeni és képviselni.

– Mi az, ami HSC-nek, a Magyar Operatőrök Társaságának sikerült és mi

az, ami nem?

– Talán azzal kezdem, ami nem sikerült. Az volt a cél, hogy a főiskolát végzett operatőrök számára létrehozott szervezetben folyamatos szakmai továbbképzés mellett, biztosított, megfelelő javadalmazási rend (gázsi-rend) uralkodjon. A szakmai továbbképzés terén értünk el sikereket, de a producerek, produkciók fizetési fegyelme nem megfelelő. A szerződések feltételei nem mindig teljesülnek. És a szakmai képzettség megbecsülése, főleg a televíziók esetében sok tekintetben hiányos. Gyengén felkészült emberek állnak kamera mögé és elvesznek abból az értékből, amihez hozzá kellene, hogy tegyenek.

Volt egy javaslatom a filmtörvény előkészítésének idején. Eszerint a produkció vezető alkotóinak (rendező, operatőr, író, zeneszerző, hangmérnök, vágó) aláírása nélkül ne kerülhessen bemutatásra az elkészült film. Ezt nem fogadták el. Számos film van forgalomban, amelynek producerei szakmai tartozásukat nem rendezték maradéktalanul. Ez egzisztenciákat bizonytalanít el és végső soron a szakma elhagyására késztet pótolhatatlan embereket. Olyan tudással rendelkező embereket, akik évek hosszú során szerzett tapasztalatukat, amit csak itt, csak a filmkészítő munka mindennapi hajszájában szerezhettek meg. Most máshol hasznosítják, vagy éppenséggel hagyják kárba veszni a tudásukat. Évekkel ezelőtt, hogy ezeket az ellentmondásokat feloldjuk, szerettünk volna kamarává alakulni, de ez nem sikerült.

A szakmai továbbképzés területén fontos, hogy minden évben három napos tájékoztató előadássorozatot tartunk, hazai és külföldi előadók részvételével a technikai újdonságok bemutatására. A nyersanyagok változásaitól, a világítás és kameratechnika fejlődésétől kezdve a digitális forradalom felvételi és utómunka folyamatainkat befolyásoló lehetőségéig.

Létrehoztunk egy tanfolyamot, ahol a szakmai leépülés következtében létrejött hiányt próbáljuk pótolni. Súlyos gondok mutatkoztak a segédoperatőri utánpótlás területén és ez a tanfolyam bíztató sikereket produkál, ezen a komoly felelősséggel járó szakterületen. Produkciók léte múlik a kamerák, nyersanyagok kezelésében jártas, a felvétel minőségének biztosításában tapasztalt segédoperatőr munkáján. Egy életlen felvétel egész napos munkát tehet tönkre. Beláthatatlan anyagi kárt okozhat.

Kétévenként részt veszünk az operatőrök mesterkurzusában. Ezeken Oscar-díjas magyar operatőreink és az ő általuk meghívott mesterek tartanak művészi és szakmai igényű tanfolyamot, a világ különböző filmfőiskoláiról jelölt 16 növendéknek, illetve némi ellenszolgáltatásért a rajtuk kívül jelentkezőknek.

Nagy jelentősége van ennek a mesterkurzusnak, hiszen ezek az emberek hírünket viszik a világba.

– Ezeket az embereket a magyar operatőri iskola híre vonzza hozzánk.

Ez a magyar operatőri iskola, véleményem szerint Te vagy és mindazok, akik a Te szellemedben művelik vagy oktatják a szakmát és személyükben is közel maradtak hozzád, vagy ilyen-olyan okból eltávolodtak, de képviselnek egy szemléletet, amely világhírűvé tette a te koncepciódat. Hogy kezdődött?

– Szerencsém volt. Radványi Géza Valahol Európában című filmjében Hegyi Barnabás segédoperatőre voltam. Akkor is nagyon kevés pénz jutott egy ilyen filmre és Radványi Hegyi Barnával egyetértésben úgy döntött, hogy a gyerekszereplők miatt használt második kamerán én legyek az operatőr. A felvett anyaggal nagyon meg voltak elégedve. Megbíztak egy önálló feladattal. A film első része az Angol Parkban, a vidám parkban játszódik, ennek a jelenetnek a felvételei akkor még nem készültek el. A rendező asszisztense és a film vágója, bizonyos Máriássy Félix és én azt a megbízást kaptuk, hogy forgassuk le ezeket a felvételeket. Megcsináltuk és Radványinak rettentő módon tetszett az anyag.

Személyes, baráti kapcsolatunk alakulása teremtette azt a helyzetet, hogy Radványi, aki akkor a Főiskola rendező tanára volt, legnagyobb meglepetésemre engem kért fel az akkor induló operatőri évfolyam vezetésére. Eibent és Hegyit nem érdekelte ez a feladat.

Képzelheted milyen kihívás volt ez számomra, hiszen ez 1949-ben volt és én akkor még önálló játékfilmet nem is forgattam. 1949-50-ben forgattam Máriássyval az elsőt. Elfogadtam a megbízást. Rádöbbentem, hogy semmiféle írásos anyag sem itthon, sem máshol nem áll rendelkezésre a mesterség oktatásához. A tartalom és forma egységének eszméjét tartva szem előtt úgy gondoltam, hogy az operatőri eszköztár igénybevétele előtt az írásos anyaggal teljes mélységében kell megismerkedni. A forgatókönyv szelleméhez közel kerülve, a rendező álmának megvalósításához, vizuális megjelenítéséhez elengedhetetlen, hogy az operatőr szellemileg is felkészült legyen. Folyamatos értelmi kapcsolatban legyen az eseményekkel, melyek a kamera előtt zajlanak. Partner legyen a színész érzelmi állapotának, pillanatnyi kondícióinak felismerésében és a rendezővel folyamatos érzékeny együttműködésben dolgozzon. Az elemzés fontosságát az operatőr számára is kötelezőnek éreztem.

– A későbbiekben hogyan fogadták a rendezők, ezt a te „gondolkozós” operatőri magatartásodat? Jól látom, hogy ennek a magyar operatőri iskolának lényege tulajdonképpen a rendezőhöz való szellemi felzárkózás, kitörés a szakbarbár sorból?

– Abszolúte így van. Meggyőződésem, hogy a magyar film legerősebb korszakainak sikerében része volt ennek a megváltozott operatőri szerepnek.

Bennem mindig volt egy ellenérzés azzal a felfogással szemben, hogy az operatőr csak egy „technikus”. Én ezt alapvetően szerencsétlen gondolatnak tartottam. Nem is tudtam elfogadni. És éppen azért, hogy ez hátrányos megkülönböztetés megszűnjön, mindent elkövettem, hogy a velem dolgozó rendezők elfogadjanak, mint együtt gondolkodó partnert.

Úgy alakult, hogy a magam szakmai eszközeinek felhasználásán kívül a rendezői eszme, elgondolás, a rendezői álom megvalósítását saját ötleteimmel kiegészíthettem, és a korán elkezdett közös munkával segíthettem. Igyekeztem a forgatókönyv fejlesztésének korai szakaszában bekapcsolódni a munkába. Hiszen ezzel a látvány minél hitelesebb és hatásosabb megvalósításának nehézségei, vagy lehetőségei időben felismerhetőek lettek.

Mindenki tudja, hogy a filmkészítés kollektív munka. Ennek a munkának vezére a rendező. És az én felfogásom szerint a rendező legfontosabb „figurája” az operatőr. Az az ember, aki a gondolat képpé formálásában magas színvonalon segít, az nem csupán technikai segéderő, hanem lényegi segítője a vezető rendezőnek. Aki a néző számára a legmagasabb színvonalon fogalmazza meg annak a bizonyos forgatókönyvnek, az ahhoz és csak ahhoz illő látványát.

Ennek az ambíciónak megkoronázása az én Fábri Zoltánnal való együttműködésem volt. Ő mindig irodalmi alapból, novellából vagy regényből indult ki. Abból írta meg a maga változatát a filmhez. Már annak megírása előtt leült velem, hogy átbeszéljük a dolgot.

Aztán ától cettig végigmentünk ezen az első változaton. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy én voltam a vádló és ő a védő. Egy csomó kifogást tehettem, és amit elfogadhatónak tartott, azt megvette, amit nem, azt nem. Ezek után írta meg az irodalmi könyvet. Ezt megkaptam és akkor két-három napra elmentünk valahová, egy rejtekhelyre, ahol nem zavartak és átbeszéltük a dolgot. Mikor a könyv teljes mélységében ismertté vált előttem, és a rendező elképzelései is kirajzolódtak, akkor ültem be a díszlettervezővel egy kocsiba, hogy a megfelelő helyszíneket kiválasszuk. Méghozzá úgy, hogy lehetőleg két-három változatot mutathassunk Fábrinak. Mikor ő elfogadta ezeket, akkor írta meg a forgatókönyv rendezői példányát, amiben már az összes beállítást, technikai igényt jelölte. A film fontos belső ritmusának megteremtésében rendkívüli segítséget jelentett, hogy mire a forgatás megkezdődött én már a dialógusokat is szinte kívülről tudtam.

– Az operatőrök rendezői ambícióiról hogyan gondolkozol?

– Éppen az előbbiekből fakad, hogy az operatőrök ilyen ambíciókat dédelgetnek. Nekem is volt olyan időszakom mikor rendezésre gondoltam, de az elfoglaltságom és anyagi nehézségek miatt végül nem került sor erre. Pár dokumentumfilmnél tovább nem mentem. De a legmesszebb menőkig támogatom az ilyen törekvéseket. Természetesnek tartom, ha egy operatőr saját rendezői munkával jelentkezik. Szép sikerek igazolnak engem.

– Mára nagyon megváltozott a filmes technika. Mit gondolsz erről?

– A technikai fejlődés rendkívül felgyorsult, Én a pálya elején nehéz, hatalmas lámpákkal, súlyos terjedelmes kamerával dolgoztam. Csak érzéketlen anyagok álltak rendelkezésre. A labortechnika és a digitális forradalom is megváltoztatta az utómunka lehetőségeit.

Előfordult, hogy egy gyertyába preparált izzó és a színésznőre szerelt akkumulátor segítségével kellett valósághű gyertyafény-effektust csinálnom. Ma egy közönséges gyertya fénye elegendő lehet egy arcon. Akkor egy száz kilós szeneslámpával kényszerültünk egy közeli megvilágítására, ma húszdekás lámpák vannak. Csodálatos lágy karakterű anyagok, fények.

De a kötelező szellemi befektetés a gondolat közvetítésére nem hiányozhat. Azt nem adják készen a boltban. Az ostobaságra nem érdemes rávilágítani.

– Az a csodálatos legenda, ami a te rendezőkhöz és nem utolsó sorban a színészekhez és a munkatársaidhoz való kapcsolatodról szól, az mindannyiunk számára, akik tanultunk tőle, követendő példaként jelent meg. Ennek a rendezővel való közös gondolkodásnak, közös érverésnek a fontosságát hangsúlyoztad a főiskolán szinte az első perctől fogva, mikor a kedves barna bőrdzsekidben, amit akkor leirigyeltünk rólad, beléptél a veszendőbe ment, Makarenkó utcai kápolnából alakított, főiskolás műterembe. Mikor én ott tanítványod lettem 1961-ben, a magyar filmek elején pergő főcímlistán a rendező neve előtti utolsó név már az operatőré volt, jelezve a nálunk kialakult rangsort. Az én generációm egy keservesen ellentmondásos történelmi időszakban, a te nyomaidban szerencsés szakmai megbecsülést kapott és igyekezett annak megfelelni. Ma veszni látszik ez a rang. A rendező és az operatőr neve közé egyre több név tolakszik a főcímlistán.

– Döbbenetesen érdekes dolog, amit mondasz. Akkor a rendezők fölismerték, hogy a mellettük feltűnő fiatal operatőrök rendkívüli segítséget jelentenek. Kialakult az operatőrök nimbusza itt Magyarországon. Ez egyebek mellett azt is magával hozta, hogy például egy nap bemehettem a pénzügyminiszterhez. A „hónom alá csaptam” barátomat a Fábri Zolit és előadtam a kérést, hogy az operatőrök is részesedhessenek a jogdíjakból, akár a rendezők. Teljesítették ezt a kérést. A „nimbusz” kialakulásában bizony ennek is szerepe volt. Hogy az operatőr neve, az őt megillető helyre kerülhessen a főcímlistán. Gondolom, olyan fiatalember voltam, aki sokszor csak ösztönösen cselekedve, az évek során, folyamatosan tudatosította és hangsúlyozta a főiskola növendékei előtt, hogy ennek a szakmának művészi rangja van. De azt is, hogy ennek a rangnak a kiérdemléséhez komoly, elmélyült szakmai tanulmányokra van szükség.

– Több mint száz filmet fotografáltál életedben. Operatőr generációkat oktattál. Ma már a tanítványid tanítanak. Mik voltak az oktatás tapasztalatai.

– Az oktatás ideje alatt nem tegeződtem veletek, ha emlékszel. De fontosnak tartottam a tanár–diák-viszony meghaladását. A korábban szokásosnál barátibb kapcsolatra törekedtem. A végzett diákokkal aztán egy közös vacsora, vagy találkozó alkalmával tegező viszonyt kezdtem és attól fogva kollégának tekintettem mindenkit. A szakmai órákon sohasem sulykoltam üdvözítő megoldásokat a hallgatókba, hagytam, hogy felfedezzék a saját útjukat, a fantázia szabadságát nem sértettem, a tévedések – lehettek látszólagosak vagy valódiak – bocsánatos bűnnek számítottak.

Ragaszkodtam ahhoz, hogy az operatőri gyakorlati órákat a rendező-hallgatók is látogassák, ez segítette és máig is segíti a fiatal rendezők és operatőrök személyes kapcsolatainak, akár életre szóló barátságainak kialakulását. Fontosnak tartottam a baráti, szinte családias hangulat kialakítását magam és a növendékeim között, és úgy érzem, igazam volt. Nem konkurenciát neveltem magunknak, ami szegény Eiben aggálya volt, hanem tehetséges utódokat.

– Az operatőr stábbéli szerepe, jelentősége is fontos tényező a filmkészítésben.

– Rendkívül fontos. Az operatőr csapata, a kamera körüli emberek – világosítók, bühnések – a stáb gerincét alkotják. Az ő zökkenésmentes munkájuk biztosítja az operatőr hátát, lehetőséget teremtenek az alkotófolyamatban való aktív részvételre. Olyan barátok ők, akik az operatőrrel és stáb többi, nélkülözhetetlen tagjával együtt, megkönnyezik egy-egy film forgatásának befejezését. Akik még a mai anyagelvű világban is fontosnak tartják, hogy egy találkozással emlékezzenek, egy koccintással búcsúzzanak.Volt olyan filmzáró találkozó, ahol hatalmas lábosban magam főztem a bablevest és a közös kanalazás emléke ma is felidézi a felejthetetlen barátokat.

– Mi az oka a szakmai munkatársak lemorzsolódásának?

– A korábban idelátogató nyugati produkciók vezetői ámulva nézték a magyar filmszakmai emberek munkáját és hozzáértését. Ezek közül sokan ma is a szakmában vegetálnak valahol vagy máshová menekültek, mert a kilencvenes években a filmkészítés anyagi lehetőségei lényegesen megváltoztak, elbizonytalanodtak. Sok esetben elmaradtak a sikerek. Elmaradt a megbecsülés. Alkotói válságok és csődök is bekövetkeztek. Sokan más utakat kerestek az életben maradáshoz.

Foglalkoznunk kell, és remény van rá, hogy foglalkozni is tudunk a szakállomány utánpótlásának nevelésével. Rendezőasszisztenseket, segédoperatőröket, berendezőket, kellékeseket kell tanítani, persze szoros összefüggésben a gyakorlati munkával, mert ez csakis így lehetséges. Érdekes módon a reklámszakma aktivitása biztosítja a világosítói utánpótlást, de a játékfilmes stábfegyelem ezen a téren is elengedhetetlen.

– A Magyar Mozgókép Alapítvány támogatási rendszeréről mi a véleményed?

– Nagy örömmel üdvözöltem a Filmtörvényt. Ez a törvény lehetőséget biztosíthatott volna, vagy biztosíthatna a magyar film továbbéléséhez. Nyilvánvaló, hogy nem a jóindulattal van baj, hanem az anyagi lehetőségek szűkösségével. A film a magyar kultúra egyik jelentős tényezője. Ha ez így van, akkor nem arról van szó, hogy bárki el akarná sorvasztani a filmgyártást, de az ország nehéz anyagi helyzete bonyolítja a filmtörvény által ígért lehetőségek megvalósulását. Reménykedjünk a javulásában! Ez csak átmeneti állapot. Ha sikerül egyre több külföldi produkcióban színvonalas munkát végezni, akkor a befolyt haszon egy része a saját munkáinkra fordítható.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/10 28-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8393