KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/december
DARWIN RÉMÁLMAI
• Beregi Tamás: Majomkönny és spóratánc Darwin rémálmai
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: A svájci óra érdekel Beszélgetés Makk Károllyal
DARWIN RÉMÁLMAI
• Varró Attila: A műfajok eredete Kulturális evolúció
VIKING VÉR
• Kolozsi László: Hideg vér Skandináv bűnfilmek
• Sepsi László: Viking brigantyk Max Manus
• Gorácz Anikó: Izland noir Beszélgetés Baltasar Kormákurral
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: A közelképek koszorús költője Balázs Béla
• N. N.: Balázs Béla (1884 - 1949)
• Gelencsér Gábor: A kíséréstől a kísérletezésig A Balázs Béla Stúdió ötven éve
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Alkonyi őrjárat Velence
DARWIN RÉMÁLMAI
• Győrffy Iván: Lebecsült rokonok Darwin a moziban
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 4. rész
• Szíjártó Imre: Oda is vissza Cseh/szlovák emigránsok
KRITIKA
• Schreiber András: Szerelemrulett Orosz Dénes: Poligamy
• Tüske Zsuzsanna: Csendes terror Szobafogság
• Baski Sándor: Szabad a gazda Az irányítás határai
• Gyenge Zsolt: Madarat tolláról Jacques Audiard: A próféta
KÖNYV
• Novotny Katalin: Alapiskola Mozgóképelemzés
MOZI
• Vajda Judit: A tejesember
• Pápai Zsolt: Az informátor!
• Baski Sándor: Törvénytisztelő polgár
• Schreiber András: O’Horten
• Roboz Gábor: Tiszta napfény
• Varró Attila: Fame
• Teszár Dávid: Astro Boy
• Géczi Zoltán: Paranormal Activity
• Sepsi László: Zombieland
• Csillag Márton: Szuperbojz
DVD
• Pápai Zsolt: A legbátrabb város
• Gelencsér Gábor: Janisch Attila filmjei
• Sepsi László: Pirx kalandjai

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Keretbe feszítve

Hűha!

Dér András

Jon Jost New York-i független filmes road movie-ja két öntudatosan buta amerikai fiatalról, akiket a végletes szexmánia köt össze, nem nyerhetnek a nem nekik való világban.

A Titanic Fesztivál egyik felszínen maradt alkotása, a New York-i „független” filmes Jon Jost képé, hangkreációja a Frame Up; ez ugyan azt jelenti, hogy előre kitervelt gonosztett vagy hamis vád, de némi képzelőerő a Keretbe feszítve címet adományozta. Nem rossz ez a cím, én is szívesen használom, több értelmű, akusztikus áthallások is rezonálnak benne, és kinematografikus is.

A filmhez nem sok köze van, vagyis annyi talán, hogy alkotója attitűdjét jól jellemzi.

Megpróbálom beleélni magam egy amerikai ellenfilmes helyzetébe a Low Budget keretébe feszítve.

Semmi áron nem megyek Hollywoodba. Kerülöm a sztárproducereket, ahogy ők is kerülnek engem. Kínszenvedés és hányinger nézni, végigélni a mozivászon szűzi fehérségű felületét, a birtokbavevő, dollár-milliók szülte filmecskéket. Kínszenvedés, mert hány filmet forgathatnék le egyetlen ilyen költségvetésből vagy csak a reklámra fordított összegből. (Persze filmjeimnek összesen sem lenne annyi nézője, mint ennek az egynek.) Hányinger, mert ha lenne ennyi pénzem, fogoly lennék és nem forgathatnék mást, mint ilyen típusú filmeket.

Amit Hollywood lenyúlt, az kizáró ok. A filmhőstípus, a cselekmény, a dramaturgia, a haza dicsőítése.

Mi marad? Egy csontig lesoványított road movie. Két öntudatosan buta, primitív amerikai fiatal, akiket a végletes szexmánia köt össze. Kefélnek és utaznak, utaznak és kefélnek és közben süketelnek, teljesen párhuzamosan lökik idiótán szenvelgő stílusban, bele a fix kamerán át a néző felnevető és elképedő ábrázatába.

Közben az jut eszembe, hogy ez a végtelen sivárság csak ölni tud, meg az, hogy ennek az embernek (Jostnak) nem lehet sehol egy meleg otthona.

Vajon mi készteti az amerikai „független” filmezőket, hogy szembenállásuk kifejezésére rendszerint a bűnképet használják, ellenszenves és buta „hősök” megjelenítésében? Mi az az iszonyat, amitől az lesz a jó, ha megjelenik a rossz?

Jost filmje szarkasztikus, fanyar humorú és vulgáris. Nem kritikát írok, azt nem tehetem, mert nem tettem bele annyi munkát sem, mint Jost. Ez egy dialóg második része. Válaszolok és kérdezek. És közben talán jobban megértem őt, hogy mitől szenved.

12 kimért tételben narráltatja el szereplőivel a halálhoz vezető keskeny utat. Nem az a tét, hogy megússzák-e. Ricky-Lee bűnügyi nyilvántartó képkivágásában kezdi mesélni hiány-életrajzát, miközben az osztott képmező profilos Ricky-je szisztematikusan káromkodik és fejét a falba veri. Beth-Ann, egy lepusztult átmenti bisztró felszolgálója, affektálva álromantikus szexponyva stílusban emlékezik, elfuserált kapcsolataira és álmai királyfijának (Ricky-Lee) megjelenésére.

A kamera közben a pult egy részletére szögezi tekintetét, így „beszéltetve” a lány tárgyi környezetét. A hang és kép ilyen szembeállítása olyan absztrakciós montázs, mely mélyebb és maradandóbb a szociotanulmányoknál. Az egész film ilyen finom és gondosan megkomponált acélszemekből áll össze.

Azon tál, hogy pontosan informál és dokumentálja a belső elmozdulásokat, minden rész stílusparódia is. A comicstól az avantgarde-ig, a giccstől a dokumentumfilmig. Nemcsak képben, hanem a hangzó világban is stílusparódia. A zeneszerző (Jon A. English) a minimaltól a New Wawe-n át Vladimir Cosmáig mindenben otthon van, és tehetségét bizonyítja, hogy ebből a kottahalmazból egységes világot komponál. Nem aláfestő zene (kivéve mikor ez a feladata, lásd 10. tétel: utazás az igazi vörösfenyők alatt), hanem a gondolatok kifejező eszköze, egyenrangú társa a képnek. A keretbe feszített, különböző hátterű arcközelik a történetmesélés alapkövei. Hangsúlyosan beállított, póz(ok)ba merevített arcokat látunk. Nancy Carlin és Howard Swain hihetetlen önfegyelemmel és nagy szakmai tudással játszik. Kiváló színészek. Jost általában a barátait szerepelteti, itt profikkal dolgozik, de instrukcióiban, elvárásaiban azt a módszert használhatta, mint amatőr szereplőinél.

Minden tétel ugyanarról szól; a vágy egyáltalán nem titokzatos tárgya egy kampó alakú pénisz és Disneyland. A konfliktus: a kefélni nagyon szerető nő romantikus és szerelmes alkat, és ilyen tárgyú ponyvákat olvas, a férfi is nagyon szeret kefélni, de ezt nem keveri össze a szerelemmel. Mindketten született vesztesek. Nem nyerhetnek ebben a nem nekik (nekünk) való világban, és vesztesek önmagukkal szemben is.

Beth-Ann első monológjában azt nyafizza, hogy néha arra gondol, nem tud gondolkodni. A film végén, miközben arcképét apró kavicsok fedik el, a túlvilágból arról tudósít, hogy semmi nincsen, mert nem is létezel. És mi minden történt a két kijelentés közt? Semmi különös. Leélte a neki kiszabott életszeletet.

Jost nagyon sokat tud a nőkről. Tolsztojian sokat. Tud „nőiül’ gondolkozni és fogalmazni. Remekül ábrázolja a végleteket. Az egyik pólus, az 5. tétel az isteni Macsón naivitással függő asszonyállattal (dialóg a pokolról) és a 9. tétel (His & Hers) ágyjelenete a stukkerrel és a kampósan meredő pénisszel, melyen Wow (Hűha!) tetoválás olvasható, ami egy lassú kamera-forduló után MOM lesz. Ezek ellentéte a forrón romantikus, költőien hömpölygő szerelmi vallomás az óceánhoz (8. tétel The Big Nada), mely azonban a tárgyszerű képtől (hullámzó, jellegtelen víz, barázdált homokpart) és néhány oda nem illő hasonlattal (a tenger változó, mint én menstruáláskor) groteszken mulatságossá válik.

Röhögünk a férfi hősön is, a bunkóságtól duzzadó Ricky-Lee erőlködésein, hogy titokzatos és rafinált legyen.

Hűha! (WOW) Mi is olyan mulatságos?

Az, hogy tudjuk, hogy akiket nézünk, halálra ítélt emberek, és a film végén várja őket az USA igazságszolgáltatásának humánusan ölő szolgáltatása?

Visszalúdbőrzik az összes nevetés, és éget, mint Nessus vére.

Tisztelem Jon Jostot és féltem. Vajon merre rángatja nyugtalan szelleme ártatlan lelkét?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/04 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1123