KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/augusztus
KUBRICK
• Schreiber András: Millenium Monolit 10 mínusz Kubrick
JIM THOMPSON
• Roboz Gábor: Tűzijáték az alagút végén Jim Thompson
• Varró Attila: A köztes szerző Gyilkosság
CANNES
• Létay Vera: Vértestvérek
• N. N.: Cannes-i díjak (2009)
KENYERES BÁLINT
• Kovács András Bálint: Ember a mozgó felvevőgéppel Kenyeres Bálint rövidfilmjeiről
• Csillag Márton: A lebegés szépsége Beszélgetés Kenyeres Bálinttal
TARANTINO
• Géczi Zoltán: Becstelen bírák, becsületes brigantik Világháborús mozi
• Gyenge Zsolt: Kill Hitler, avagy a nárcisztikus Quentin Becstelen brigantyk
PERZSA HÁLÓ
• Barkóczi Janka: Rettenetes gyerekek Iráni film: az új nemzedék
• Epres Tamás: A cenzor és a perzsa macskák Bahman Gobadi
NOUVELLE VAGUE
• Orosdy Dániel: Új hullámok, régi bűnök Hitchcock és a nouvelle vague
• Ádám Péter: Az írógéptől a kameráig Nouvelle vague: A szerzői film teóriája
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Hurrá, nyaralunk? Tévénemzedék
• Kemenes Tamás: Virtuális viszonyok A tévé mint családtag
KÖNYV
• Vincze Teréz: Arcművészet Margitházi Beja: Az arc mozija
• Pápai Zsolt: Kamaszpanasz Kitano Takeshi: Fiú
KRITIKA
• Varró Attila: Az utolsó gengszter Közellenségek
• Gorácz Anikó: Kisköltségvetésű mágia Boszorkánykör
MOZI
• Nevelős Zoltán: Il Divo
• Vincze Teréz: Pandora szelencéje
• Vajda Judit: Nászajánlat
• Roboz Gábor: Szerelem második látásra
• Tüske Zsuzsanna: Szerelem olasz módra
• Varró Attila: Görögbe fogadva
• Baski Sándor: Transformers: A bukottak bosszúja
• Sepsi László: Bunyó
• Parádi Orsolya: Jégkorszak 3: A dínók hajnala
• Csillag Márton: Brüno
DVD
• Géczi Zoltán: A Fehér Lótusz Klánja
• Varga Zoltán: Hellraiser I-III
• Pápai Zsolt: Állj, határ!
• Kovács Marcell: Sóhajok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dilisek vacsorája

Békés Pál

 

A röhögés az élet sója. Mások kiröhögése pedig egyenesen a csúcs, a netovább – mi egyébért érdemes még élni?

Pierre Brochant, a jóképű, művelt, dúsgazdag könyvkiadó szerda esténként barátaival és üzletfeleivel olyan vacsorákat rendez, melyen a meghívottak egy-egy dilis, lökött, nyomott vendéget „tálalnak föl” a közös asztalra, s az úri társaság tagjai azon versengenek: ki találta meg „a hét hülyéjét”.

Brochant úr ezen a szerdán megütötte a főnyereményt. Ugyanis François Pignon, az enyhén mániákus, határozottan malacfejű, gyufaszálakból az Eiffel-torony és a Golden Gate-híd modelljét fabrikáló adóellenőr uszodahosszal nyerhetne minden hülyeségi versenyt. Nyilvánvaló, hogy egyszál maga kiállhatna egy egész elmegyógyintézettel, és győztesen hagyná el a terepet. Brochant-t lenyűgözi az idült bornírtság e páratlan csúcsteljesítménye.

Ám a szerencsésen induló nap katasztrófába torkollik. A daliás könyvkiadót keserves lumbágóroham görbíti a földre, és még a telefont sem tudja fölvenni. Így hát szép, a felsőbb osztályok stílusában esztétikusan neurotikus felesége a rögzítőre mondja kurta búcsúüzenetét: elege volt belőle, elhagyja örökre. Mindez Pignon, a malacfejű ám galamblelkű adóellenőr orra előtt történik. Igencsak kérdésessé válik, hogy ki a szerencsétlenebb és ki a lököttebb a két férfi közül.

A derék Pignon nem tud belenyugodni abba, hogy vélt pártfogója (valójában alantas kigúnyolója) – aki az imént még azzal kecsegtette, hogy pompás képesalbumban publikálja a világ nagy műemlékeit megörökítő tébolyult gyufaszálkölteményeket – a szeme láttára válik testi-lelki ronccsá. És nekiáll rendbehozni a rendbehozhatatlant. Kő kövön nem marad.

A Dilisek vacsorája szerencsétlen címe ellenére szerencsés kézzel készített komédia. (Igazán nem kellett volna ódzkodni a József Attila színházban már befutott címtől – Balfácánt vacsorára! –; sem a színpadi produkciónak, sem a filmnek nem ártott volna).

Egyébként is, ebben az esetben nem annyira filmről, mint inkább korrektül felsnittelt színielőadásról van szó. A kilencven perc ritmusa és dramaturgiája hűségesen követi a klasszikus bohózatok diktálta követelményeket (lényegében egy helyszín, a valóságos és a színpadi idő azonossága, kevés szereplő), és Francis Veber író-rendező jóval több energiát fordít a jellemek kimunkálására, mint a filmes arzenál bevetésére. Jól teszi.

A Dilisek vacsorája mintha kiszámított ellentettje volna korunk tipikus amerikai komédiájának, nincs benne sem trükk sem akció, és – egészen elképesztő, már-már sajgó hiány – egyetlen lövés sem dördül.

A színdarabot és ennek révén a filmet nyilvánvalóan Georges Feydeau, a századforduló sokszor feldicsért és sokszor leszólt színműszerzője ihlette, a vásznon az ő Bolha a fülben című komédiájának szelleme és bravúrtechnikája kísért. Hogy Feydeau és ennek révén követője, Francis Veber bizonyos értelemben korszerűtlen, az bizonyos. De hogy ez a korszerűtlenség túlélte az elmúlt húsz-harminc év húsz-harminc tünékeny korszerűségét, arra még a malacfejű Pignon is rábólintana. Márpedig – amint erre ő maga is többször rámutat – adóellenőrökkel vitázni merőben ésszerűtlen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4635