Kritika

Donyeci történetek

Az igazság kiüresítéséről

Vágvölgyi B. András

Szergej Loznyica filmje a donyeci orosz-ukrán háborúról Cannes-ban az Un certain regard-szekció rendezői díját kapta.

A Donyeci-medence (oroszul, ukránul: Donbász) Ukrajnának az a keleti része, mely a nehéziparra épült a sztálini erőltetett iparosítás korában, jórészt büntetésből munkatáborba odacipelt emberekkel, nem is véletlen, hogy a rendező a filmjét bemutató kis írásában Varlam Salamovot, a GULAG hideglelős novellistáját idézi. Salamov szerint nem igaz, hogy a történelem nevetve ismétli önmagát, szerinte ott a harmadik lehetőség: mintha egy görbe, vásott foncsorú tükörben látnánk a múltat a jelenben, és akár a jövőben is. A Putyin-barát volt ukrán elnök, Janukovics őshazája ez a vidék, az ukrán „krimináldemokrácia” (saját szavuk) idején az ország többi részéhez képest is bűnözésben gazdagabb e vidék, ahol egy borkan joghurtért elvágják a torkodat, a háborút hívják békének, a gyűlöletet szeretetnek, az orwelli „igazságon túli világ” valódi és korszerű laboratóriuma. Ismerős? Sokáig nem gondoltam, hogy lesz magyar forgalmazója a filmnek, lett: a Cirko Film, köszönet érte. Új értelmet nyerhetett volna hazánkban a „filmszamizdat” szó, hiszen északkeleti szomszédunknál játszódó dokumentarista játékfilm szembemegy mindennel, amit a mai magyar kormány idevonatkozó külpolitikája helyesel. (1. Vovka Putyin ukrán szemmel kicsit sem jófej. 2. Ukrajna legfőbb problémája mégsem a kárpátaljai magyar kisebbség körmönfont és furtonfurt, oktatásirendszer-reformnak álcázott elnyomása. 3. A háború az háború, ha hibridháború, akkor is. Ahogy a hidegháború is az volt.)

A Kreml-közeli média által Novorosszijának, Újoroszországnak nevezett földdarabon mintha mindig tél lenne. Lapos sztyeppe, jeges sár, málló szovjetdizájn, az út mellett lerobbant Kamaz, fagyott kutya, rozsdás fémszerkezetek simulnak a tájba, hisz az alkotó és dolgozó ember legyőzi a természetet. A Donyeci történetek (Donbass) úgy kezdődik, hogy egy stábbuszban embereket sminkelnek, akik mindennapjaik témáiról (születés, erőszak, halál etc.) beszélgetnek egymás közt. Mintha egy játékfilm statisztaöltözőjében lennénk, kis púder még az orrodra, ne csillogjon, pofacsontra „hegyi levegő”, ilyesmi. Aztán viszik a donyeci tömbházak garázsai között a runnerek a képernyőképessé tett embereket távoli ágyúzásban, néha közelebbről felugató gépfegyverhang mellett. Épp robbanás. A buszban a legtöbbet szereplő testes, kisugárzásában a pangás éveit idéző, bundás-mackónadrágos-hócsizmás hölgyet látjuk (szerepében: Tamara Jacenko); immár tévéadásban. A hölgy illúziót keltőn felháborodott, kicsit sem fénylik sehol, nyomdakészen fogalmazza véleményét a „banderovciról”, az ukrán fasisztákról, akik nyilvánvalóan e gyilkos merénylet értelmi szerzői és végrehajtói voltak.

Az ukrán rendező a négy éve zajló orosz–ukrán háborút antológiafilmbe rendezte, és a fake newst tette meg vezérmotívumnak.

A szarral leöntött médiakáder a helyi tanács értekezletéről távozik épp, mikor kap egy vödörrel. A vödör kezelője középkorú asszony, a helyi újság igaztalanul vádolta. A kékesszürke bádogöltönyön megállíthatatlanul folyik a szennyes lé, a kopasz médiakáder tudja miért kapta. Továbblépünk: egy saját zsebre dolgozó orvos és a baljós egészségügy. A doki seftel a gyógyszerrel, a vizsgálatot folytató hivatalos ember bemutatja a „fehérköpenyes kártevő” tevékenységének nyomait egy egészségügyi különítménynek, nem győznek szörnyülködni. Távoztuk után a hivatalos ember és a doki risztel a seften. Katonai ellenőrzőpont a havas sztyeppén, autóbusz ellenőrzés. A komisszárnő karakülkucsmája az ég szürkéjébe olvad, a busz teljes férfi utazóközönségét leszállítja, levetkőztetteti. Katonaszökevényeket, honárulókat, diverzánsokat, szabotőröket, fedett ügynököket keres. Félmeztelen áll egy busznyi húszas-harmincas férfi, de a középkorú komisszárnő száraz, kimért brutalitásának semmilyen erotikus felhangja nincs, nem SM domina, hanem pártbizalmi Brezsnyev korából. Leckéztet. A komisszárnőnek vannak férfi segítői, az egyik szól neki, külföldi riporter kicsit odébb, német. Persze előkerül Sztálingrád és a Nagy Honvédő Háború. A német újságíró ugyan évtizedekkel később született, de a történelemfilozófiai fejtegetést és a konzekvenciák levonását nem ússza meg. Az ukránok akkor is fasisztyicseszkij és ma is fasisztyicseszkij. A nagyapád biztos fasiszta volt, ha magad már nem is vagy az! Nem az ukrán szélsőjobb létezését tagadja a rendező – remélem egyszer a magyar ajkú kárpátaljai romák elleni, a magyarországi 2008-09-es romagyilkosságokhoz hasonló mai ukrán Ku-Klux-Klan akciókról is csinál filmet –, hanem az orosz propagandát (RT, SputnikTV, és a milliom weboldal, troll, hacker) ábrázolja.

Aztán utcai pellengér, köpés, ütleg: középkor. A férfi hatvanasnak néz ki, eurázsiai arc, lehetne kozák hetman egy hetvenes évekbeli lengyel Sienkiewicz-átiratban, de a szovjet emberről az első helyszíni megfigyelésem a nyolcvanas évek közepén az volt, hogy a „szovjet ember” könnyedén tűnhet akár húsz évvel is idősebbnek a saját koránál. A hatvanas, vagy annak tűnő ukrán harcost viseletes hadiöltözetben, nyakába tett kék-sárga zászlóval, hátrakötözött kézzel viszik a kelet-ukrán-újorosz város utcáján, napközben. Ami ezután következik, az csőcselékológiai tankönyvek oktatóvideója a pogromok kialakulásáról és szárba szökkenéséről. A foglyot kísérik, de nem védik. Először egy buszra váró nő látja meg, fogja fel, hogy mi is a helyzet, odamegy hozzá, és azt mondja: „szégyellje magát!”. A következő, cekkerrel közlekedő kisnyugdíjas, már leköpi. A fogoly kísérői kikötik a férfit egy kandeláberhez, mikor egy tunningolt verda satufékez mellette, fiatal gengszterek pattannak ki belőle, előbb csak szelfiznek a hadifogollyal, aztán köpködik, ütik. Egyre gyűlik a tömeg, egyre erőszakosabbak, egyre nehezebb nézni. Észbe jutnak más cári vagy szovjet birodalombeli pogromok képei: Kisinyov (1882), a kijevi Babij Jar, Lemberg (Lviv), a magyar részvételű Kamenyec-Podolszkij (1941). Elég nyugtalanító képek. Az is nyugtalanító, hogy ezeknek az embereknek az atyaistene, Putyin mondja mindig az ukránok tetteire, hogy „pogrom”, viszont ezek itt az övéi, akik agyonvernek az utcán egy elfogott ukránt.

A következő szín egy nevetséges esküvő, fogatlan majom és peroxidszőke bárisnya esztrádszínpadon pópával. Furcsa küllemű, furcsán öltözködő embereket esküvői körülmények között viccesen ábrázolni nem nagy kunszt, ezt minden esküvői videós, fotós elmondja. Ám a mi újorosz házasulóink túllépnek ezen, viccességben a hideglelés: a férfi vendégei büszkélkedve mutogatják a telefonjukon az előző jelenet képeit. Jót derülnek. Aztán: az oligarchafeleségnek jó lábai vannak és megtanult parancsolni. Testőrsofőr utaztatja márkás SUV-val, talán páncélozott. Az anyját akarja kihozni az óvóhelyen élő lakókummunából, utat tör magának a pince bugyraiban, kalandok, végre eljut hozzá. Újságon sprotni, mellette fekete kenyér, bicska, sós uborka, talán vodka is kerülne, de az anyukát nem úgy nézzük, mint aki szerény ebédje mellé elkezdene sztogrammozni. Az anya már nem szereti a lányát. Hogy miért, rejtve marad. Illetve biztos ott van a SUV-ban, csak nem látjuk. Ki lehet a férj? Mi történhetett a két nő, anya és lánya között? Mi történhetett ebben az országban 1991 óta, a „krimináldemokrácia”, Kucsma, a „narancsforradalom”, a dioxinnal mérgezett Juscsenko, a fonottkalácshajú Tyimosenkó, az orosz befolyásolás és a Maidan óta? (Loznyicának utóbbiról finomkezű doksija van 2014-ből.)

 „Dühös film”, mondta a rendező a Film Comment kérdezőjének. „Talán a leggonoszabb.” Sötét hallucinációk, még sötétebb manipulációk világa, hihetetlen, hogy ez a való világ volna, pedig benne élünk, csak, szerencsénkre, jó 1500 kilométerrel nyugatabbra. „Az orosz kultúrát megbűvöli a pokol, Dosztojevszkijnél érezhető a sátáni inspiráció.” Loznyica dokus hosszúsnittjei bevisznek a sztoriba, résztvevővé tesznek, megérződik és -idéződik a román újhullám, nem véletlenül: Oleg Mutu operatőr Románia Rév Marcellja momentán, finom, érzékeny kézikamera kezelése nagy illúziógerjesztője a filmnek. Dühös rendező, mondhatjuk, kreativitásba fojtott dühvel. ‘17 májusában a Gentle Creationt mutatta be Cannes-ban, februárban a Győzelem napját a Berlinalén, most májusban a Donyeci történeteket az Un certain regard nyitóestjén. Peter Bradshaw a Guardian tudósítója szerint Kusturica Undergroundjának másik oldala ez a film: ha úgy értette, hogy Kusturica a nagy balkáni hazugságért kapta 1995-ben az Arany Pálmát, míg Loznyica a hazugságról mondja el az igazságot, akkor OK. Nekem Pawel Pawlikowski Szerb epika című remek filmje jut eszembe a Donyeci történetekről, és az, hogy hazánk szépre éhes közönségét mennyire nem érdekelte akkor sem, hogy mi zajlik a szomszédban. Csak ez most még rosszabb.

Donyeci történetek (Donbass) – ukrán-német-francia-holland-román, 2018. Rendezte és írta: Szergej Loznyica. Kép: Oleg Mutu. Szereplők: Valerij Andrjuta, Natalja Buzko, Jevgenyij Csiztjakov, Georgij Delijev, Vagyim Dubovszkij. Gyártó: Arthouse Traffic / Atoms and Void / Graniet Film. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 110 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/11 50-52. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13875

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -