KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Varró Attila: James Graham Ballard (1930–2009)
ROMA-DOKUMENTUMOK
• Bori Erzsébet: Láthatatlan emberek Kamera a cigánysoron
• Tóth Klára: „Nem én válogattam, hanem a történelem” Beszélgetés Sára Sándorral
• Mihancsik Zsófia: Képgettó Beszélgetés Szalai Júliával és Örkény Antallal
MÉLYDÉL
• Takács Ferenc: Odalent Délen Fekete Amerika
• Strausz László: Színvak emlékezet Mélydél fekete-fehérben
CYBERPUNK
• Kömlődi Ferenc: A valóra vált közeljövő William Gibson
• Géczi Zoltán: Bosozokuk, bio-robotok, transzhumánok A japán cyberpunk
SLASHER
• Kovács Marcell: Késsel-vasvillával Slasher: szex és bűnhődés
• Sepsi László: Vörösbetűs ünnepnapok Slasher-naptár
• Varró Attila: Tiszta forrásból Dennis Iliadis: Az utolsó ház balra
NOUVELLE VAGUE
• Ádám Péter: Kaszkadőr Stradivarival Jean-Paul Belmondo
• Schubert Gusztáv: Hímnem, nőnem Nők a francia újhullámban
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi körök A Titanic versenyfilmjei
• Gorácz Anikó: Túlélők földje Titanic: Filmdokk
KÖNYV
• Kelecsényi László: Nagyobb a füstje Egri Lajos: A drámaírás művészete
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Férfimunka Nyikita Mihalkov: 12
• Tüske Zsuzsanna: Hajrá, fiúk! N. Forgács Gábor: Álom.net
MOZI
• Varró Attila: A dolgok állása
• Alföldi Nóra: Oltalom
• Tüske Zsuzsanna: A nő másik arca
• Vajda Judit: Clara
• Forgács Nóra Kinga: Citromfa
• Parádi Orsolya: Versailles
• Nevelős Zoltán: Star Trek
• Pápai Zsolt: Képlet
• Kolozsi László: Vakság
• Baski Sándor: Őrült életek
• Schreiber András: René – Egy élet a rácsok mögött
E-MOZI
• Sepsi László: A legnagyobb japán
DVD
• Teszár Dávid: Liu Chia-liang filmjei
• Géczi Zoltán: Az erőszak városa
• Varró Attila: A látogatók
• Pápai Zsolt: Anna ezer napja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A standfotó művészete

Volt egyszer egy filmgyár…

Palotai János

Markovics Ferenc fotókiállítása az Alexandra könyvesházban.

 

Volt egyszer egy filmgyár, ahol olyanok éltek és dolgoztak, mint „A Fábri,” „A Jancsó”, „A Makk” „A Huszárik” meg „A Tóth Janó”, „Az Illés Papi”. Munkájukat olyanok standfotózták, dokumentálták, mint a B. Müller Magda, Inkeyék, Markovics Ferenc. Az ő majd 40 éves filmgyári munkásságából rendeztek nemrég kiállítást.

Markovics a ceglédi fotóklubban kezdte a pályafutását, akárcsak Lőrincz József operatőr (Bűbájosok), aki később egyengette földije útját a film(gyár) felé. Ő is jelentkezett operatőrnek, a seregből „szökött ki” a felvételire 1957-ben, de katonaként nem volt esélye. Fotóriporterként „vigasztalódik”, úgy érzi, így kevésbé kiszolgáltatott, mint operatőrként, de a filmtől nem szakadt el. Lencsevégre kapja Anthony Quinnt pesti forgatásán, 1966-ban. Amivel két dolgot bizonyított: az amerikai stábfotós modern felszerelésével szemben az ő Praktisixe archaikusnak tűnt ugyan, mégis sikerült a kép, azaz bebizonyosodott, a riporterségen túl van érzéke a portréhoz is. A képen, az arcon átsejlik valami olyan „embertelen”, mint az ősfotográfiákon, amikor a modellek úgy ültek a kamera elé, mintha az objektív szoborrá hipnotizálna. A színész arca brutális, mint egy vademberé. Baudrillard szerint azok a legszebb fényképek, amelyek vademberekről készültek, mert úgy néznek szembe az objektívvel, mint aki a halállal dacol, nem ripacskodik, de nem is közönyös. Nem Zampanót látjuk, nem Zorbát, hanem Anthony Quinnt. Markovics képe is szép, az egyik legszebb a kiállításon.

Párja a Huszárik-portré: arcán megrepedezett agyag. A Csontváry forgatásán a rendező magán próbálta ki, amit a szereplőn látni akart, s ami a filmben talán fel sem tűnt. Ezért ott a képnek nincs meg az a teljessége, mint a fotográfián, amihez nem lehet mit hozzátenni. Ez a kép túl van az esetlegességen, egyedi és általános, ami úgy jelenthet valamit, ha arcot/maszkot ölt: „porból lettünk”, az ember/művész küzd itt az anyaggal. Arc és maszk együtthatásában a maszk végsőkig letisztulva – mint az antik színházban – maga a jelentés. Hogy mi tesz egy arcot egy társadalom „lenyomatává,” azt az is látja, aki nem ismeri Huszárik szenvedéstörténetét. Markovics elkerüli a banalitást: nem a színészt mutatja maszkban, hanem a rendezőt, aki Csontváryval azonosította magát. Ide vehetjük a Makkról készült sorozatot, ahogy a rezignált bölcs „maszkja” mögül „előhívja” a derűt, az érzelmeket.

Csinált szép fotókat is, főleg nőkről: Darvas Liliről vagy a „Szkalla lányokról”, amelyek önálló műalkotássá váltak. A Macskajátékban a múlt hangulatát csak bonyolult fotóeljárással lehetett felidézni. „Daguerrotipizálva” örökítette meg, amint a Szkalla lányok a Dunánál integetnek, majd a fotópapír helyett használt alumíniumlemezt olyan „titkos” folyadékba mártotta, amitől a kép aranyszínt kapott. (Párizsból hozták az anyagot, amit már nem gyártanak, a cég is megszűnt, ezért is lett a kép egyedi darab.) E filmhez fűződik Markovics másik fotós bravúrja: két műtermi felvétel között, csak a maga örömére sziluettképet készített a két lányról, ebből lett a Macskajáték plakátja.

Minden képnek története van, ezek egy része olvasható a kiállításon (Képírás és betűvetés), amikből az is kiderül, a fotográfus nemcsak mesélni, de írni is tud (írásai meg is jelentek). Markovics azonban nem a képességeinek tudja be mindezt, hanem hogy szerencsés csillagzat alatt került a filmgyárba, 1969-ben, szemtanúja volt a fénykornak – és a hanyatlásnak is. Ötven film és tévéjáték fotósaként dolgozott Makk-kal, Huszárikkal – négy, illetve két alkalommal – s egy külföldi produkcióban, Az operaház fantomjában is szerepet kapott. Közben olyan sztárokat fotózott, mint Anna Moffo, Michael York, Maximilian Schell, (nem is szólva a hazai írókról, képzőművészekről). És ő csinálta az utolsó fotót Fábri Zoltánról (1991), egy éve pedig Illés Györgyről, háttérben a kihunyt lámpákkal. Amivel csak azt akarta jelezni, hogy egy korszak véget ért… Szeretett volna még Koltai Lajos mellett fotózni, mi pedig szeretnénk e képeket albumban is látni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8933