KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/május
BLOG
• Varró Attila: Lábjegyzet a Pankrátorhoz Kayfabe, avagy a pankráció és a fikció
BACSÓ PÉTER
• Makk Károly: A tanú Bacsó Péter
CHE GUEVARA-IKONOK
• Vágvölgyi B. András: A popforradalmár evangéliuma Che – Az argentin; A gerilla
• Schreiber András: Gerilla, marketing Che Guevara, a reklámarc
DIGITÁLIS FORRADALOM
• Muhi Klára: Képbőség, képenyészet Beszélgetés a digitális forradalomról
• Schubert Gusztáv: Utánunk a képözön Digitális katasztrófák
• Varró Attila: Csillag-térkép Hálózatok a filmvilágban
• Deák Dániel: Gyógyméreg Tévéválság, válságtévé
NOUVELLE VAGUE 50
• Báron György: Királyok költője André Bazin
• Bíró Yvette: Varda fénytörésben Ágnes a plázson
JAKUZA-MOZI
• Wajzer Csaba: Tetovált sereg A jakuzafilmek evolúciója
• Géczi Zoltán: Veszett kutyák Jakuzák tabuk nélkül
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Éljen a krízis! Berlin
• Vajda Judit: Nyakunkon az élet Dialëktus Fesztivál
HATÁRSÁV
• Beke László: Az összehajtogatott idő Maurer Dóra mozgóképei
KRITIKA
• Margitházi Beja: Iskolakultúra Az osztály
• Ardai Zoltán: Eltörölhetetlen Öcsi Puskás Hungary
• Gorácz Anikó: Lerobbant road-movie Prima primavera
• Varró Attila: A Test beszéde A pankrátor
DVD
• Géczi Zoltán: A tenger zúgása
• Pápai Zsolt: A támadás
• Varga Zoltán: Rémálom az Elm utcában I–VII.
• Alföldi Nóra: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az amerikai filmgyártás útvesztői

Hollywood Hollywood ellen

Wisinger István

 

1977 nyarán történt. Hawaii egyik legszebb luxusstrandján két harminc körüli fiatalember homokvárépítés közben filmekről ábrándozott. Olyanokról, amelyek gyermekkorukban tenyérizzasztó, torokszorító mesével varázsolták el képzeletüket. S mivel történetesen mindketten filmrendezők voltak, az idősebbik azonnal elő is állt egy új film meséjével: a harmincas évek második felében az amerikai titkosszolgálat információi szerint Hitler archeológusai egy elhagyott egyiptomi romvárosban nyomára bukkantak a mózesi törvénytáblákat tartalmazó frigyládának, amely több ezer évvel ezelőtt tűnt el Jeruzsálemből. A legenda szerint, aki megszerzi a ládát, isteni hatalom birtokába jut, s hadserege legyőzhetetlen. Öt kontinensen átvezető kalandok során ki más előzhetné meg a nácikat, mint egy amerikai régész és férfias bátorsággal felruházott szerelmese, akiket sem az arab bérgyilkosok, sem a mérgezett nyíllal harcoló indiánok, sem pedig a sziszegő kobrakígyók légiói nem tudnak feltartóztatni, a Gestapo ügynökeiről nem is beszélve.

A fiatalabbik ájult áhítattal hallgatta végig a hawaii homokban turkáló barátja, ekkor még épkézlábnak aligha nevezhető történetét, és irigykedve jegyezte meg:

– Megdöglök ezért a sztoriért!

– Csináld meg! – jött a válasz. – A tiéd! Én visszavonultam, több filmet már nem rendezek.

– De miért?

– Mert nézni sokkal nagyobb élvezet, mint csinálni – fejeződött be a hollywoodi klisék szerint terjesztett történet.

Tény viszont, hogy a két filmrendező, aki ekkor már tíz éve barát, úgy dönt, hogy eddigi pályája minden anyagi és szellemi tőkéjét felhasználva, közösen csinálja meg e mesefilmet, amely Az elveszett frigyláda fosztogatói címet kapja. Van mire támaszkodniuk. A fiatalabbat Steven Spielbergnek hívják, két éve készült Állkapcsok című horrorja (Európában a Cápa címet kapta), addig minden idők legnagyobb anyagi sikerét hozó filmje, és azért utazott Hawaiiba, hogy kipihenje legújabb munkájának fáradalmait. Ennek címe: Harmadik típusú találkozások. Ekkor még aligha sejthetik, hogy a szintén forgatási fáradalmakat felejteni akaró idősebb barát, George Lucas éppen frissen elkészült filmje – A csillagok háborúja – még az Állkapcsok anyagi sikerét is felülmúlja. S mivel nevük hosszú időre kibéreli a minden idők tizenkét legnagyobb profitját hozó filmek listájának első két helyét – de övék a 4. és a 7. hely is –, rövidesen úgy emlegetik őket: „Hollywood kirablói”. Az elveszett frigyláda fosztogatói bemutatójára 1981 nyarán került sor.

 

*

 

Ez a szezon döntő lehet Hollywood újkori történetében. A nagy stúdiók kora tavasztól késő őszig 50 új bemutatóval rukkolnak elő. Figyelemre méltó szám ez, különösen, ha emlékeztetünk arra, hogy 1980-ban az Egyesült Államokban 326 új film készült – tíz szezonnal korábban még 513 – tehát az egyre növekvő bevételek egyre kevesebb film között oszlanak meg. És miközben a hazai nézők 76 százaléka 12 és 29 év közötti, az európai vagy ázsiai fővárosokban az idősebbek is főként az amerikai filmek kedvéért ülnek be a moziba.

Amerikában a 17 590 filmszínház elsősorban nem egymással verseng, hanem még mindig a 77 millió úgynevezett „televíziós háztartással”. 1980-ban az Egyesült Államokban 10,8 millió, rekordmennyiségű új televíziós készüléket dobtak piacra. Két év alatt duplájára emelkedett a képmagnó-termelés (770 ezer db). A 75 millióból 22 milliót is meghaladja azoknak a háztartásoknak a száma, ahol – akár 52 csatornán is – már fogható a kábeltelevíziók műsora, és igazi újdonságnak a kétirányú televíziózás rohamos terjedése és a műholdak programjának közvetlenül a lakásból való vétele számít. A filmiparnak meg kell tanulnia végleg együtt élni a televízióval – már csak azért is, mert a törvényszerű üzleti érdekházasságoknak köszönhetően a film és a televíziós tőke teljesen összekeveredett Los Angelesben. Ezért a megoldás receptje kettős: a családokat a gyerekeknek, fiataloknak szánt zsebpénz segítségével kell visszacsalogatni a moziba, méghozzá olyan moziba, amely kényelmi és kiszolgálási szempontból felveszi a versenyt az otthoni környezettel. Ugyanakkor olyan filmeket kínál, amely a látvány és az élmény tiszta szórakoztatásával szolgál a divat szentháromsága szerint: sci-fi, kaland és semmi szex. Vagyis az elektronika korának meséje a kor elektronikája által nevelt gyerekeknek. Mindez egy olyan általános gazdasági válsághelyzetben, amikor a feltételek amúgy sem kedvezőek a központi takarékossági intézkedések miatt. A Reagan-kormányzat nadrágszíj-meghúzó gazdaságpolitikájának hatása elérte a filmgyártást is: korlátozták a kockázati alapot növelő adókedvezményeket, és az 50-ből 19 államban megszüntették annak a lehetőségét, hogy a mozihálózatok tulajdonosai a profitjukból bizonyos produkciók költségvetésének meghatározott részét megelőlegezhessék. „A szövetségi kormányzat bevételeit eleget pazarolták Los Angelesben” – szögezte le diadalmasan egy washingtoni hivatalnok. Hollywood tehát alkalmazkodik. Azok kezébe került a döntő szerep, akiktől fiatal koruknak és hasonló elektronikus „óvodájuknak” köszönhetően leginkább várható, hogy tudják, mi köti le a fiatalabb és idősebb „gyerekek” fantáziáját. A hetvenes évek nagy meglepetése Amerikában, hogy minden idők tíz legnagyobb kasszasikerét arató filmjének a rendezője vagy producere 35 éven aluli. Francis Ford Coppola (Keresztapa, Magánbeszélgetés, Apokalipszis, most), aki 41 esztendősen ma is talán a legidősebb köztük, egy alkalommal ezt mondta: „Ha összehangolnánk elképzeléseinket, egyetlen pillanat alatt ellenőrzésünk alá kerülhetne az egész filmipar.”

Mint látni fogjuk, nem sok hiányzik már ehhez a pillanathoz, amely a nemzetközi mozipiacot illetően az amerikai egyeduralom szempontjából szinte már el is következett. Amit otthon elcsen a televízió, az külföldön visszaszerezhető. Amióta kiderült, hogy az amerikai filmipar jövedelmének akár 40 százaléka is származhat külföldi bevételekből, Hollywoodban azt hiszik, megtalálták a kiút biztonságos kulcsát.

Angliában tavaly a tizenöt legtöbbet hozó filmből tíz amerikai volt. A Német Szövetségi Köztársaságban már negyedik éve ez a helyzet, csakúgy, mint Svédországban és Görögországban. Olaszországban a hazai filmek gazdasági bukását szinte kizárólag az amerikai filmek sikerével képesek ellensúlyozni. Franciaországban évi 17 millió dollár bevételt jelent az amerikai filmek nézői által megvásárolt jegyek megadóztatása annak az alapnak a javára, amely a kezdő vagy pénzügyi nehézségekkel küzdő filmrendezőket támogatja. Gérard Blain, az ismert színész-rendező a Le Monde hasábjain a dollár-frank vérátömlesztésnél veszélyesebbre hívja fel a figyelmet: „Amerika lesüllyeszti a francia társadalom morálját filmjeivel..., az ördög gyökeret ver gyermekeink gondolkodásában a Hollywoodban készített filmek infúziójával”. S e „métely”, úgy tűnik, feltartóztathatatlan: Az elveszett frigyláda fosztogatói szeptember közepén érkezett Európába – júniusi premierje óta ekkor már a 20 millió dollárba kerülő film otthon 125 milliót keresett. És mivel lelkes kritikák előzték meg, a bemutató napján Párizs teljes moziközönségének 21 százaléka ezt a filmet látta, Nagy-Britanniában két hónap alatt 5 millió dollárt hozott, Olaszországban rekordmennyiségű kópiát rendeltek belőle, Japán pedig alig várja a premiert, mert az Állkapcsok (Cápa) egyedül Tokióban kétszer annyit jövedelmezett, mint amennyibe az egész vállalkozás került. Gérard Blain vészjósló szavai nyomán a történet itt kettéválik. Az egyik vonulat töretlen, mert a közönségsiker és a bevétel nyomába ered, a másik e siker értékelemeit vizsgálva a „fiatal hollywoodiak” legtekintélyesebb bírálójának szavait kénytelen mérlegelni. Frank Capra, a harmincas-negyvenes évek amerikai filmgyártásának klasszikusa a Reagan elleni merénylethez mintául szolgáló Taxisofőr című film kapcsán fakadt ki: „Azt hiszem, azok a fiatalemberek, akik ezeket a filmeket készítik, felelőtlenek.” Mindez azonban inkább csak a jelenség felületes, a „vádlott fiatalok” fejében a két vonulat éppen ott találkozik, ahol a külső szemlélő szétválasztja őket: azért csinálnak ilyen filmeket Hollywoodban, mert anyagi függetlenséget szerezve szabadulni akarnak tőle. Az elveszett frigyláda fosztogatói ennek az ellentmondásnak kitűnő illusztrációja.

 

*

 

Amikor Lucas és Spielberg a hawaii strandon elhatározta, hogy ezt a filmet együtt csinálják meg, még csak az utóbbi, a fiatalabb tőkeerejében bízhattak. Az Állkapcsok nyomán Spielberg a mozi Björn Borgja lett. Később azonban hiába a Harmadik típusú találkozások hazai és nemzetközi sikere, hatalmas bevétele. Az állandó költségvetési túllépések, a forgatási tervek többhetes felrúgása, éppen annál a filmnél bosszulja meg magát, amelybe Spielberg megpróbál értéket csempészni: vígjátékot készít Pearl Harbour katasztrófájáról 1941 címmel, s azonnal megízlelheti az anyagi kudarc és a kritikai elmarasztalás – szóval a bukás – keserű piruláját. Időközben Lucas milliomos lesz a Csillagok háborújával, de kettejük társulását senki sem fogadja kitörő lelkesedéssel. A stúdiók egymás után utasítják el a forgatókönyvet, melyet már hárman jegyeznek a Csillagok háborúja és folytatása, A birodalom visszavág forgatókönyvírójával, Lawrence Kasdannal. Végül a Paramount hajlandó felvállalni az ügyet, de a szerződés a költségvetés felborítása esetén olyan szankciókkal fenyeget, amely még Hollywoodban is példátlan. Igaz, cserébe a három fenegyerek – ha a vállalkozás sikerül – a nyereségből is példátlan „falatot” kötött ki magának. 85 napos forgatási tervet hagyattak jóvá – de titokban 73-at terveztek – 20 milliós költségvetéssel. Lucas, a producer kegyetlen volt, Spielberg, a rendező élvezte: 71 nap alatt elkészült a költségvetésen belül, és a filmben minden benne volt, ami a sikerhez nélkülözhetetlen: „a popkultúra mindent elsöprő infantilizmusa és Hollywood egyre növekvő hajlandósága arra, hogy önmagát falja fel” – írta a Newsweek kaján elemzése, majd így folytatta: „ez a film, amelyért Hollywoodot megteremtették, és amelynek feladata, hogy tőle újjászülessen Hollywood”. Mindez pedig sem Lucasnak, sem pedig Spielbergnek nem vágya. A jelek szerint elegük van Hollywoodból, s úgy tűnik, az idő is elérkezett, hogy ezt fennen hangoztassák. Ráadásul azt is tudják pontosan, hogy a dollármilliókon túl mit ér az, amitől bankszámlájuk felduzzadt.

Lucas: „Filmjeim közelebb állnak a vidámparkok szórakoztató eszközeihez, mint egy színdarabhoz vagy egy regényhez... Francis Coppola szívesen gondol a filmre, mint művészetre, én viszont nem veszem ennyire komolyan.”

Spielberg: „Nagyon remélem, hogy sikerül a továbbiakban annyi tőkét összegyűjtenem, hogy függetlenül, teljesen a jelenlegi stúdiórendszeren kívül dolgozhassam. Az az alkudozás és huzavona, ami a stúdiók játékszabályai szerint zajlik, nem más, mint ócska totyogás, hazug licitálási procedúra az infláció hajszolta kereskedelmi termékekre.”

 

*

 

A pillanatnyi helyzetben tehát először van esély arra, hogy ne csak az érték, hanem a tehetség és a tőke is elszakadjon Hollywoodtól, ha éppen kedve tartja. A korábbi New York-i iskola (pl. Delbert Mann, Lionel Rogosin, John Cassavetes) csak tehetséggel bírta, ezúttal azonban a televízió szorítása új perspektívákat kínál, íme, a biztató jelek: Hollywood egyik első számú férfisztárja, Robert Redford első rendezésével – Hétköznapi emberek – nem akármilyen Oscar-díjat nyert el. Övé a hetedik „legjobb film”, amelynek rendezője New Yorkban él, és itt is nevelkedett fel. Az elődök között van a tavalyi győztes Kramer kontra Kramer rendezője, Robert Benton, és Woody Allen, aki oly emlékezetesen bojkottálta még az Oscar-ceremóniát is. Robert Benton, aki 47 évesen érkezett a csúcsra, pontos diagnózisát adja a kialakult helyzetnek a Time hasábjain:

„A filmek költségvetése csillagászati, és ez veszélyes dolog. Rendkívül nehézzé teszi az alkotó kockázatvállalást. Ha így folytatódik, akkor egyre kevesebb film készül majd. A rendezőknek egyszerűen nem nyílik lehetőségük arra, hogy tökéletesítsék, vagy egyáltalán elsajátítsák a szakmai fogásokat. És ha erre nem kerülhet sor az első néhány alkalommal, akkor senkinek sem áll majd szándékában, hogy felkínálja az újabb lehetőséget. Ilyen nagy kockázat mellett a rendezők nem engedhetik meg maguknak a bukást. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan fog Hollywood ebből kimászni. Azt, aki megtalálja erre a választ, hajlandó vagyok jelölni a Nobel-díjra.”

Mivel Hollywoodnak esze ágában sincs a helyzeten érdemben változtatni, a fiatal rendezők és producerek akarnak „kimászni” Hollywoodból. Benton filmje átlagon aluli költségvetéssel (6,5 millió dollár), átlagon felüli anyagi – és művészeti! – sikert aratott. A tízmilliós forgatási és hatmilliós reklámköltség jelenti a bűvös átlagot, és aki ennél olcsóbb filmmel visszahozza a pénzt, annak gyakran a „művészi” ambíciókat is hajlamosak megbocsátani vagy elnézni. De a jó film Hollywoodban ott kezdődik, ahol megjelenik az első cent haszon. Hogy mennyire bizonytalan a helyzet, arra csak egy apró adalék: a Kramer kontra Kramer főszereplője, Dustin Hoffman – állítólag bankhitele miatt – hosszú időn keresztül megakadályozta a bemutatót, mert szinte paranoiás látomásai voltak az anyagi bukásról, amely előző filmjét kísérte, igencsak megtépázva kiváltságait.

Michael Ciminót – a hírhedt Szarvasvadász-szal befutó fiatal rendezőt – Benton receptje szerint érte utol a kudarc. A mennyország kapuja című filmje 37 milliós mamutköltségvetéssel készült el, s eddig katasztrofálisan kevesen voltak hajlandók megnézni; minden egyes mozijegyhez négy és fél ezer dolláros támogatást nyújtott a nagyhírű United Artists. A rendező is, a filmvállalat is gyakorlatilag tönkrement.

Egyelőre nem áll sokkal jobban Coppola sem, aki a fiatalok közül elsőnek próbálkozik a rögösebb független úttal, ráadásul, mint ahogy Lucas is elismerte: a legkomolyabb művészi ambíciókkal. Filmvállalata, a Zoetrope egy tucat átlagon felüli igényességű vállalkozással foglalkozik a szó szerinti gazdasági csőd árnyékában. Igaz, Coppola abban is úttörő szerepet vállalt, hogy stúdióját a legmodernebb elektronikus berendezésekkel szerelte fel: a számítógépeknek és a képmagnóknak nemcsak a próbafelvételek és a vágás szakaszában jut szerep, hanem a forgatókönyvírás, a szereplőválogatás és maga a forgatás is jelentős mértékben „elektronizálva” van.

Hasonló utat jár Lucas, méghozzá egy lépéssel megelőzve Coppolát. „Lucasnak van egy bankja, amit úgy hívnak, hogy Csillagok háborúja. Coppolának csak bátorsága van és reménye a szerencsére, de hasonló bankja nincs” – mondta Spielberg. Valóban, Lucas kilenc részesre tervezett filmsorozatának első két epizódja, a Csillagok háborúja és A birodalom visszavág az összesen 33 milliós befektetéssel 340 millió dollár bevételt hozott, és ebben csak a mozijegyek ára van benne. Az elektronikus játékok, figurák, folytatásos regények és egyéb járulékos üzleti vállalkozások valóban tálcán kínálják az anyagi függetlenséget. A teljes összeg állítólag 1 milliárd dollár – az amerikai filmgyártás külföldi jövedelme évi 3 milliárd dollár körül mozog –, s ebből Lucas már fel is építette San Francisco mellett azt a Lucasfilm ILM elnevezésű vállalatát, amelyet egy nagyszabású, szuperszonikus szórakoztató konglomerátumnak szán mindenfajta kulturális termék ideális alkotóműhelyeként. „Az az álmom, hogy optimális munkakörnyezetet teremtsek, ahol a filmművészek olyan csoportját lehet összehozni, akik barátok, s ez a munkájuk eredményén is meglátszik.”

Az elveszett frigyláda fosztogatói tehát a jelek szerint Lucas és Spielberg első és egyben utolsó olyan közös kísérlete volt, amelyben Hollywood szembefordul Hollywooddal. Spielberg: „Túl sokan vagyunk már azok, akik megízlelték a függetlenség mámorát, és itt az ideje, hogy megforduljon a helyzet. Minden egyes Foxra vagy Columbiára legalább hét vagy nyolc önálló filmvállalkozásnak kell jutnia, hogy ez sikerüljön.”

A kör azonban itt bezárul. Lucas kezében a lehetőség, Coppola életműve az érték, és Spielberg 33 évesen saját mércéje szerint még mindig csak ígéret. A hollywoodi filmmogulok azonban már ismét lépéselőnyben vannak. A beszámolók szerint Az elveszett frigyláda fosztogatói nem más, mint a hagyományos hollywoodi bombaüzlet újjáélesztése, egy csipetnyi mindabból, amit az „álomváros” azokban az időkben produkált, amikor még csak lovon vagy legfeljebb gépkocsin jártak a hősök, akiknek megszemélyesítőit Humphrey Bogart-nak vagy Clark Gable-nek hívták. A filmből befolyó haszon nagyobbik fele a Paramount számlájára fut be, s a stúdiók körül ott nyüzsögnek az „új hollywoodi fiatalok”, akik aligha tehetségtelenebbek, mint Spielbergék, és alig várják, hogy hirtelen meggazdagodott elődeik valóban megvalósítsák „álmukat”, és végleg hátat fordítsanak Los Angelesnek. Valóban hátat fordítanak?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 17-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7154