KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/május
BLOG
• Varró Attila: Lábjegyzet a Pankrátorhoz Kayfabe, avagy a pankráció és a fikció
BACSÓ PÉTER
• Makk Károly: A tanú Bacsó Péter
CHE GUEVARA-IKONOK
• Vágvölgyi B. András: A popforradalmár evangéliuma Che – Az argentin; A gerilla
• Schreiber András: Gerilla, marketing Che Guevara, a reklámarc
DIGITÁLIS FORRADALOM
• Muhi Klára: Képbőség, képenyészet Beszélgetés a digitális forradalomról
• Schubert Gusztáv: Utánunk a képözön Digitális katasztrófák
• Varró Attila: Csillag-térkép Hálózatok a filmvilágban
• Deák Dániel: Gyógyméreg Tévéválság, válságtévé
NOUVELLE VAGUE 50
• Báron György: Királyok költője André Bazin
• Bíró Yvette: Varda fénytörésben Ágnes a plázson
JAKUZA-MOZI
• Wajzer Csaba: Tetovált sereg A jakuzafilmek evolúciója
• Géczi Zoltán: Veszett kutyák Jakuzák tabuk nélkül
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Éljen a krízis! Berlin
• Vajda Judit: Nyakunkon az élet Dialëktus Fesztivál
HATÁRSÁV
• Beke László: Az összehajtogatott idő Maurer Dóra mozgóképei
KRITIKA
• Margitházi Beja: Iskolakultúra Az osztály
• Ardai Zoltán: Eltörölhetetlen Öcsi Puskás Hungary
• Gorácz Anikó: Lerobbant road-movie Prima primavera
• Varró Attila: A Test beszéde A pankrátor
DVD
• Géczi Zoltán: A tenger zúgása
• Pápai Zsolt: A támadás
• Varga Zoltán: Rémálom az Elm utcában I–VII.
• Alföldi Nóra: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Leonard Rosenman

James Dean felfedezettje

Fáy Miklós

Kazan és Nicholas Ray elfeledett filmzenésze.

 

Minden életútnak megvan a maga legnagyobb sztorija, a legtöbbet emlegetett esemény. Leonard Rosenmannal is történtek szép dolgok, és magáénak mondhat néhány jelentős tettet, hogy mást most ne is említsünk, ő írta, állítólag, az első tizenkétfokú filmzenét egy Vincente Minelli-filmhez, a Cobwebhez. De azért annál kevés fantasztikusabb dolog történhet egy zeneszerzővel, mint hogy New Yorkban egyszerre csöngetnek nála, és az ajtóban ott állt James Dean. Hogy nem tanítaná meg őt esetleg zongorázni. Miért ne, ha megfizeti. Ifjú zeneszerzők akkoriban úgy éltek még, mint a Bohéméletben, zongoraórákat adtak, éjszaka dolgoztak és várták a csodát.

Hogy James Dean milyen tanuló lehetett, afelől ne legyenek illúzióink. Rosenman igen sportszerűen mindössze annyit mond róla, hogy képtelen volt megérteni, hogy először skálákat kell játszania, és csak utána Beethoven késői szonátáit. Fontosabb volt viszont, hogy bár James Dean a zongoraleckék idején még nem volt JAMES DEAN, nagyon hamar azzá vált. Akkoriban írta alá első filmszerződését, az Elia Kazan rendezte Édentől keletre forgatására. Kazannak zeneszerzőre volt szüksége, Dean meg azt mondta, hogy tud egy New York-i komponistát, nála tanult zongorázni. Kölcsönös bemutatkozás, szerződés, egy filmzeneszerzői karrier indulása.

Vagy aranykor vagy őrültekháza. Olyan alapon nem lehet filmet készíteni, hogy mindenki hozza az ismerőseit, a mamám lesz a gyártásvezető, a menyem az operatőr, a nénikém meg a csapó. Ez Amerika, nem Magyarország. Szóval: a dolog nem lehetett annyira egyszerű. Kazan korábbi filmjei közül A vágy villamosához Alex North írt zenét, a Rakpartonhoz pedig Leonard Bernstein. Rosenman sem lehetett teljesen ismeretlen kezdő.

Nem is volt. Lengyel bevándorlócsalád sarjaként született 1924-ben Brooklynban, és hamar elhatározta, hogy életét a művészetért fogja áldozni. El is kezdett - nem, nem zongorázni, ha nem festeni. Már tizenöt éves volt, amikor a családban valaki vett egy pianínót, a gyerek pedig fél év múlva megnyert egy kisebb versenyt… Aztán mégsem zongorista akart lenni, hanem zeneszerző. Magánórákat vett Arnold Schönbergtől, aztán jött a University of California, később pedig, már Tanglewoodban egy másik nagynevű komponista-tanár, Luigi Dallapiccola. Rosenman nem volt ismeretlen komponista, amikor Kazan szerződtette. Előadták a műveit, kritikák jelentek meg róla, Kazan tudta, hogy mit vesz. Egy tipikus amerikai komponistát, aki egyszerre igyekszik modern lenni és a szélesebb közönséghez szólni. Egy egész csokor ilyen volt akkoriban New Yorkban, mind többé-kevésbé Aaron Coplandet utánozta. Más kérdés, hogy Rosenman alternatív zeneszerzői karrierje azonnal véget ért, amint lepaktált a filmmel. Az Édentől keletre évében még öt nagyobb lélegzetű művét adták elő New Yorkban. A következő húsz évben egyet sem.

Rosenman feltételeket is szabott, amikor elvállalta Kazannal a munkát. Ott akart lenni a forgatáson, tudni akarta, hogy milyen a forgatókönyv, előre akart dolgozni. A jelenetek előtt elzongorázta a szereplőknek, hogy mi lesz a zene a kész változatban. Nemcsak képtelenségnek látszik az egész, de illetéktelenségnek is, a zeneszerző meg akarja határozni a jelenetek hangulatát, belebeszél a rendező munkájába. A dolog mégis bevált. Nemcsak azért, mert Kazan nem tiltakozott, de a zenei felvételek alatt Kazan egy barátja, a rendező Nicholas Ray is megjelent, és megkérdezte Rosenmant, hogy megcsinálná-e Jimmy (Dean) következő filmjéhez is a zenét. Megcsinálta. Ez a film volt a Rebel Without a Cause.

Olyan érdekes Rosenman pályakezdése, hogy a hallgató igazán elcsodálkozik, ha meghallja ezeket a filmzenéket. Most csináltak belőlük új lemezt, válogattak a részletekből, kicsit alakítottak is rajtuk, hogy valami korrektebb, szimfonikus formát kapjanak. Megdöbbentő. Van benne szakmai tudás, felkészültség, kézügyesség, minden, csak éppen az eredetiség hiányzik. Ahhoz képest, hogy a komponista milyen fontosságot tulajdonított magának, hogy jelen akart lenni, részt akart venni a film készítésében, a zene egyszerű illusztráció, ami már csak azért sem állhat meg a maga lábán, mert mindig nagyon könnyű rájönni, hogy ki volt Leonard Rosenman számára az ihlet, a forrás. Lehet, hogy 1955-ben Bartók még nem volt Amerikában közismert, de ma nagyon kínos dolog a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára első tételét hallani a Haragban a világgal planetáriumi jelenete alatt. Mellé még egy kis Stravinsky, egy kis Schönberg, valamicske dzsessz és nagyon sok Copland jó ízléssel összekeverve – ez a Rosenman koktél. De Rosenman azért folytatja. Los Angelesben él, kisebb filmekhez írja a muzsikát, azóta már megbocsátották árulását, és a műveit ismét játsszák a koncerttermekben. Sikeres élet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1732