KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Harold Pinter (1930-2008)
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: A negyedik dimenzió A Sátántangó tizenöt éve
• Mátyás Péter: A kamaszkor útvesztői Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Kolozsi László: Mindenki a magáét
CRICHTON
• Beregi Tamás: Crichton-próféciák Michael Crichton
AUSZTRÁLIA
• Varró Attila: A szivárványon túl Ausztrál vadnyugat
BLAXPLOITATION
• Vágvölgyi B. András: Büszkék és feketék Blaxploitation – Sweet Sweetback…
• Teszár Dávid: Egy elfeledett szuperhős Jim Kelly
FESZTIVÁL
• Klág Dávid: Re-animátor Anilogue
• Báron György: Vissza Afrikába Karthágó
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Magnum nélkül Elcserélt életek; Gran Torino
• Mátyás Győző: Az idő fonákja Benjamin Button különös élete
MOZI
• Schreiber András: Milk
• Vajda Judit: A kuszkusz titka
• Nevelős Zoltán: A szabadság útjai
• Alföldi Nóra: Melegkonyha
• Pápai Zsolt: A látogató
• Tüske Zsuzsanna: Vérvonal
• Forgács Nóra Kinga: Profi bérgyilkost keresünk
• Varró Attila: Az igenember
• Baski Sándor: Valkűr
• Parádi Orsolya: Volt
• Sepsi László: Spirit – A sikító város
• Teszár Dávid: Wonderful Days
• Vincze Teréz: Te, aki élsz
DVD
• Géczi Zoltán: A bosszú
• Tosoki Gyula: Az örökös
• Varga Zoltán: Trapéz
• Pápai Zsolt: És Isten megteremté a nőt
• Horeczky Krisztina: Halálos glamúr Csillogás
FESZTIVÁL
• Hámori György: Papírvilág, gyurmaemberek Anilogue-interjúk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kijön a tévé

Faragó Vilmos

 

A „régi idők mozijáról” írott Mándy-elbeszélések azért szereznek olyan szívfájdító olvasmányörömöt, mert a mozimitológia lényegére tapintanak: arra, hogy – mint minden mitológia – ez is közösségi eredetű. A gyártás-folyamat lehet profitérdekű, az elkészült celluloidszalag lehet olcsó vásári termék, a reklámhírverés lehet körülötte cinikusan hazudozó – az ősmoziról akkor is folklórértékű mitológiát teremtenek a közösség vágyelképzelései, amelyek egy sötét terem ólmelegének szertartásrendjében keresnek és találnak kielégülést. Ebben o mitológiában éppoly állandósult a mozihősök szerepköre, mint a koragörögség isteneié és héroszaié: a közönség folytatásos történetként éli át a mozidarabokat, bennük Rudolf Valentino mindig a hősszerelmes, Mary Pickford mindig makrancos, Valdemar Psilander mindig férfias, Charlie Chaplin mindig csetlő-botló, Asta Nielsen mindig végzetes asszony, Lilian Gish mindig mosolygós – senki sem tud úgy mosolyogni, mint Lilian Gish. Ebben a mitológiában – mint minden mitológiában – nincs magánélete a hősöknek, illetve magánszerepük egybeolvad közszerepükkel, a közönség viszont olyan beavatottan éli át szereplésük eseményeit, mintha családtagok volnának: Valdemar Psilander bármikor betoppanhat a Nagyfuvaros utca tízbe, hogy a ház közismert széplányát, Holczer Bözsit feleségül kérje, mint ahogy Attika pásztorlányai is bármikor várhatták Zeus széptevő látogatását. És ebben a mitológiában a szertartásrend celebrálóira is átsugárzott a varázs: a mozitulajdonos pertu viszonyban van Rudolf Valentinóval, a gépésztől megtudható, hogyan áll Pola Negri vitája a producerével, a          jegyszedő nénik készséggel mesélik, kit bolondított el már megint Asta Nielsen. Senki sem tudott úgy elbolondítani, mint Asta Nielsen.

Támadt-e a „régi idők televíziójának” is mitológiája? Csak a hazai helyzetet ismerjük úgy-ahogy (jobban ismernénk, ha kutatóink a friss keletkezésű hiedelemrendszereket is vizsgálódásra méltó folklórnak tekintenék), mégis biztonsággal állíthatjuk, hogy támadt. A varázs épp most van foszladozóban, de az ős-televízió körül – valamikor húsz évvel ezelőtt – éppúgy közösségi hiedelemvilág támadt, mint az ős-mozi körül ötven évvel ezelőtt. A tévéhősök, állandósult szerepkörben. Takács Marika, a baba-bájos. Tamási Eszter, a megbízható, húsz éve azonos frizurával. Kudlik Júlia, a huncutul érzékies. Senki sem tud olyan huncut-érzékiesen elbúcsúzni a férfinézőktől, mint Kudlik Júlia. Vértessy Sándor, az ízes. Varga József, a monoton. Vitray Tamás, a nézőpárti. Senki sem tudja úgy képviselni a néző kíváncsiságát, mint Vitray Tamás. Meg a nagy, országos játékok. A Ki mit tud?-ok, melyeknek hősei az ismeretlenségből jöttek, s egy ország szurkolt értük: karrierek, a szemünk láttára, a közreműködésünkkel. Izgatott pletykák, bundákról, megvásárolt szavazólapokról, hány másodasszisztenssel feküdt le a szép keblű énekesjelölt, hogy a döntőbe juthasson. Pernye András szipkája. Van-e felesége Pernye Andrásnak? A Kicsoda micsodák. Kötelező-e ismerni a Tetemrehívást? A Fekete-fehér kerületi vetélkedők. Kiről van elnevezve a Rottenbiller utca? Visszapergetett jelenet: idejében és pontosan válaszolt-e a megkérdezett csapat? Megint Vitray Tamás, a nyugodt-derűs és fair játékvezető. Senki sem tud olyan nyugodt-derűs fair módon játékot vezetni, mint Vitray Tamás. Mindez országos izgatottság közepeit, a részvétel illúzióját keltve (mint a görög színházi játékok), s még azt az illúziót is, hogy mindenki lehet tévészereplő, bárki ismertté válhat, kicsi az ország, egyszer mindenkire sor kerül. És az a mitológiai hiedelem, hogy ahol baj van, oda kijön a tévé, rendet csinálni. Deus ex tévé-machina. Akadozik a vízszolgáltatás, sületlen a kenyér, goromba a műhelyfőnök. Majd kijön a tévé. Majd ránk néz Pallas Athéné, vagy Mátyás király, vagy a Föld szelleme.

Az őstelevízió-korszaknak vége, új arcok jönnek, de új tévéhősök nem, az országos izgatottság csihadóban, a varázs – mondtam – foszladozik. De ez a bizodalom még szívósan tartja magát: majd kijön a tévé. A Híradó jön ki, a Vitézy–Szegvári-stáb jön ki, A Hét jön ki, hogy rendet csináljon. A Hét a Füredi úti lakótelepre ment ki legutóbb: sokszáz lakásban életveszélyesek az átszerelt gáztűzhelyek. Sok éve életveszélyesek, a lakók varázsszavakat mormolnak, hogy a Főber így, meg a Javszer úgy, ők leveleket írtak, de Főber is, Javszer is gonosz manók, fülük botját se mozgatták. Ám most itt van a tévé. „Arra gondoltam, ha felrobban a tűzhely, legalább akkor tegye, amikor itt van a tévé” – így a csodahívő háziasszony. És ott a Főber is, meg a Javszer is, két szelíd nyuszi, a csoda pedig igazán megesik: a két nyuszi megígéri az igazságtevő kamerának, hogy ezentúl jó lesz. „Persze csak azután, hogy ott járt a tévé” – mondja sokszázadszor a panaszos dicsekvő zárómondatot a műsor vezetője.

Fölfoghatnánk ezt a tévé iránti bizalom jelének is. Pozitívumnak. Ezt a tévécsodavárást. Tulajdonképpen az is. Csakhogy negatívum az indítéka. Bizalmatlanság az ügyintéző Főber-Javszerek iránt. Nem az egészség jele tehát, hanem a betegségé: az ügyintézés funkciózavaráé. Az egészség jele az lesz, ha az ügyeket az ügyintézők intézik, és a tévé nem intéz semmit. Hanem műsort sugároz. A mitológia: gyermekkor. A mozimitológia a mozi gyermekkora, a tévémitológia a tévéé. Akár tetszik ez, akár nem, a mozi régen kinőtte gyermekkorát. És most a tévé is a legszebb fiatalember korban van. Ne ő, hanem Főber-Javszeres világunk jöjjön ki tehát. A gyermekkorából.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7988