KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Takács Ferenc: Harold Pinter (1930-2008)
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: A negyedik dimenzió A Sátántangó tizenöt éve
• Mátyás Péter: A kamaszkor útvesztői Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Kolozsi László: Mindenki a magáét
CRICHTON
• Beregi Tamás: Crichton-próféciák Michael Crichton
AUSZTRÁLIA
• Varró Attila: A szivárványon túl Ausztrál vadnyugat
BLAXPLOITATION
• Vágvölgyi B. András: Büszkék és feketék Blaxploitation – Sweet Sweetback…
• Teszár Dávid: Egy elfeledett szuperhős Jim Kelly
FESZTIVÁL
• Klág Dávid: Re-animátor Anilogue
• Báron György: Vissza Afrikába Karthágó
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Magnum nélkül Elcserélt életek; Gran Torino
• Mátyás Győző: Az idő fonákja Benjamin Button különös élete
MOZI
• Schreiber András: Milk
• Vajda Judit: A kuszkusz titka
• Nevelős Zoltán: A szabadság útjai
• Alföldi Nóra: Melegkonyha
• Pápai Zsolt: A látogató
• Tüske Zsuzsanna: Vérvonal
• Forgács Nóra Kinga: Profi bérgyilkost keresünk
• Varró Attila: Az igenember
• Baski Sándor: Valkűr
• Parádi Orsolya: Volt
• Sepsi László: Spirit – A sikító város
• Teszár Dávid: Wonderful Days
• Vincze Teréz: Te, aki élsz
DVD
• Géczi Zoltán: A bosszú
• Tosoki Gyula: Az örökös
• Varga Zoltán: Trapéz
• Pápai Zsolt: És Isten megteremté a nőt
• Horeczky Krisztina: Halálos glamúr Csillogás
FESZTIVÁL
• Hámori György: Papírvilág, gyurmaemberek Anilogue-interjúk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Kristály Gyula ózdi nyugdíjas politikai pere

Schubert Gusztáv

 

Jogi esettanulmány és portréfilm összebékíthetetlen formák, a paragrafusok világában nincs helye olyan fogalmaknak, mint jellem, sors, véletlen, balszerencse. A jogász szeme előtt lebegő utópiában az akarat korláttalanul szabad, így hát a bűn az maga az ember. Hosszú időn át Tényi István és Sántha László dokumentumfilmjében is csak egy ilyen rendőrségi fantomképet látunk valódi jellemrajz helyett. Vita csak azon folyik, szabad-e valakit politikai nézeteiért elítélni vagy sem (a film alkotói egyértelműen a felvilágosult jogalkotók mellé állnak, akik szerint az „izgatás” fogalma törlendő a magyar törvénykezésből), abban teljes az egység, hogy ki-ki – még maga a perbefogott is – az ügyből vezeti le a vádlott személyiségét. Mintha bizony a tett követné el a tettest. Kristály Gyula helyett csak a legendája jelenik meg előttünk: a hatalom veszedelmes lázítót lát benne, akire keményen le kell sújtani, mielőtt néhány száz névtelen levelével felizgatná a gyanútlan magyar állampolgárokat és lerombolná a népi demokráciát; az ellenzék pedig eszmetársat, népi máskéntgondolkodót. Lehetne éppen ez is, az is, de hát igazából egyik leírás sem illik rá. Hogy kicsoda valójában Kristály Gyula, azt csak a film végén tudjuk meg, mintegy véletlenül. Már eltelt bő egy óra, már minden lapot ismerünk a magyar jogtörténet (remélhetőleg) utolsó izgatási perének krónikájából, amikor robban a bomba: az alperes elénk tárja, hogyan is élt, mielőtt névtelen levelét megírta a KB-nek, elénk tárul Kristály Gyula „egyetlen életének ősi titka”. És ez a titok történetesen nem az, hogy ő a rejtélyes ózdi izgató. Avagy a magyar Walesa. Kristály Gyula titka, hogy: dilettáns. A vádjaiban, helytálló indulataiban méltatlan névtelen leveleket nem egy néptribun írta, hanem egy ózdi Kohlhaas Mihály, akiben a bizalom akkor rendült meg végletesen a „legigazságosabb” társadalmi rendszerben, amikor a hivatal (rutinszerű) packázása halálba kergeti feleségét. Hogy a fekete düh nem véres bosszúra, csak rendszerellenes „izgatásra” ragadtatta, azért Kristály Gyula nem annyira a véletlennek, mint inkább a benne rejtőző dilettánsnak tartozik köszönettel. Kristály Gyulában a költő és a feltaláló mellett egy politikus is elveszett. A félbemaradt tehetség hogy is ne próbálna felszínre törni, ha alkalom kínálkozik. Csakhát a meg nem gondolt gondolat még nem politika, ahogy a csasztuska-írás sem költészet. Kristály Gyula meghurcolása közügy, zavaros és indulatos politizálása azonban magánügy. És egy valódi demokráciában az is marad. A politika monopóliumát kell eltörölni (ebben igazuk van a film készítőinek és felvilágosultabb szereplőinek), nem a politikát. A politika mesterség; tehetség és szakértelem dolga, nem (magas vagy alacsony) származásé. Nem igaz, hogy mindenki született politikus. Kristály Gyula történetesen nem az. A film végén bemutatja találmányát: a leleményesen egyszerű játékban egy kifúrt korongokból összerakott piramist kell egyik tüskéről (egy közbenső fázison át) egy másik tüskére átvinni úgy, hogy a játékos egyszerre csak egy elemet emeljen át, betartva a legfontosabb szabályt, miszerint „kisebbre nagyobbat sohasem szabad rakni”. Ez persze már politika, mondja a feltaláló, miközben virtuóz ügyességgel átrakja a piramist az egyik tüskéről a másikra. Nincs kétségem afelől, hogy ha módja volna rá, a társadalmi piramist is ilyen játszi könnyedséggel és élvezettel szedné szét és rakná össze újra. De hát éppen ettől tartok. A politika nem gyerekjáték. A nyakunkba szakadt romhalmaz történetesen elég meggyőzően példázza, mire vezet, ha annak tekintik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/01 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4682