KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Cyd Charisse (1921-2008)
• N. N.: A Lorna csendje nyerte el az EP filmdíját
JAPÁN '68
• Vágvölgyi B. András: Erósz és mészárlás
• Stőhr Lóránt: A fantázia forradalma Oshima, Terayama, Wakamatsu
• Varró Attila: Pandemónium Mozi Art Theatre Guild
PAUL NEWMAN
• Takács Ferenc: A bilincs és a mosoly Paul Newman
CARPENTER
• Varga Zoltán: Szörnytársaságban John Carpenter műfajai
• Dargay Marcell: Miki egér és a minimalizmus Carpenter filmzenéi
VELENCE
• Schubert Gusztáv: A díjbirkózó szíve Velence
TRUFFAUT
• Ádám Péter: François Truffaut – 3. rész A férfi, aki szerette a mozit
EMBER JUDIT
• Fekete Ibolya: A legbetiltottabb Ember Judit
• Bikácsy Gergely: Újmagyar siralmak Ember Judit
TELEVÍZÓ
• Nánay Bence: A talkshow-paradoxon Késő esti beszélgetőműsorok Amerikában
FESZTIVÁL
• Klacsán Csaba: Helyben hagyva Moveast Nemzetközi Filmfesztivál
KRITIKA
• Kolozsi László: Szétfoszlik és elpereg Fövenyóra
• Báron György: Poppy és Scottie autóba ül Hajrá, boldogság!
• Barotányi Zoltán: Az ember, aki hol volt, hol nem volt A félelem hatalma; Hol az ördögben van Oszama bin Laden?
• Vajda Judit: Vétkesek közt cinkos Lorna csendje
• Tüske Zsuzsanna: Női kontroll Kaméleon
MOZI
• Nevelős Zoltán: Égető bizonyíték
• Schreiber András: Vicky Cristina Barcelona
• Kolozsi László: Érzékeny pont
• Parádi Orsolya: Kínzó együttlét
• Forgács Nóra Kinga: Good
• Varró Attila: A quantum csendje
• Tüske Zsuzsanna: Kínzó közelség
• Donáth Mirjam: Szikraváros
• Baski Sándor: Nói Albinói
• Vajda Judit: Csíkos pizsamás fiú
• Klág Dávid: Film Noir
• Sepsi László: Hazugságok hálója
• Csillag Márton: Csereüvegek
• Pápai Zsolt: Jack, Jack
DVD
• Varga Zoltán: David Cronenberg korai filmjei
• Alföldi Nóra: Holtak naplója
• Pápai Zsolt: Az őrület fészke
• Géczi Zoltán: A sógun szamurájai

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A pacifista

Fekete és vörös

Gelencsér Gábor

 

Jancsó Miklós két ’68-as filmet csinált: a Fényes szeleket itthon, A pacifistát Olaszországban forgatta. Az előbbi a félmúlt, a NÉKOSZ-mozgalmak politikai történéseinek koreográfiájában találja meg a forradalom nevű szabadidős tevékenység felelevenedni látszó hagyományát; az utóbbi már-már profetikus lendülettel előreszalad néhány évet, egészen a jobb- és baloldali terrorizmusok kijózanító nászáig. Anélkül, hogy eltúloznánk a szabadságot jobbról vagy balról kisajátítani akaró ideológiák közös vonásait, látnunk kell, hogy a Fényes szelekben a forradalmiság és a „karate-trilógiában” (a korabeli külföldi kritika A pacifista mellett ide sorolta a korábbi két filmet, a Sirokkót és az Égi bárányt is) az ellenforradalmiság, azaz a baloldali és a jobboldali – Jancsónál elsősorban – rítusok természetrajza ugyanazt a történelmi nyomatot eredményezi: a kollektív szabadság vérgőzös triumfálását az egyén szabadsága fölött. Ahogy a „Hogyan legyünk szabadok?” kiskáté-brossúrája felülírja (rosszabb változatban kiírtja) a „Szabad vagyok!” kategorikus imperatívuszát.

Kétségtelen, hogy Jancsó és Hernádi – írjuk le bátran – marxista történelemszemlélete gellert kap ’68-on. Már semmi sem úgy van, ahogy még ’56-ban is volt; a történelem szereplőinek mintegy hátat fordított a történelem (ezért is olyan tragikomikus ez az egész ’68-as világméretű szcéna). Annál meglepőbb az az érzékenység, ahogy Jancsóék – az olasz alkotótársaktól támogatva – szinte az eseményekkel párhuzamosan vagy azokat megelőzve érzékelik az egyén magára hagyatottságát és ezáltal az egyéni felelősség terhét. Ez a teher azonban valójában „súlytalan”, hiszen az egyén történelmi felelősségére többé nincs szükség; a súlytalanságnak ebben a hollywoodias állapotában akár „szabadon” is lebeghetünk. 1968-ban a történelem – legalábbis a Jancsó számára paradigmatikus 19-20. századi osztályharcok történelme – kétségtelenül véget ért. Innen lesz majd értelmezhető Jancsó nyolcvanas évek közepén induló új alkotókorszakának katasztrofizmusa, cinizmusa és iróniája.

1970-ben, A pacifista forgatásakor zavaros és átláthatatlan a világ (akkor még nem lehetett tudni, hogy ilyen is marad). A hirtelen támadt űr és az abból fakadó félelem megfogalmazásakor a rendező legnagyobb segítségére éppen az alkotómunka megváltozott körülményei lesznek. Új alkotótársak, idegen környezet, Monica Vitti személyében önmaga imágóját féltő sztár-főszereplő – mindezzel szemben ott áll a sajátos látásmódjával és formavilágával elhíresült kelet-európai művész. Jancsó igyekszik megőrizni önmagát, miközben érdeklődéssel és némi kiszolgáltatottsággal tájékozódik az új közegben. Egyszerre offenzív és defenzív. Kamerája Milánó utcáin, középületeiben, lakásaiban állandóan falakba ütközik, folyamatos mozgását mégsem adja fel. Az újságírónő személyiségének drámai átalakulását anélkül meséli el, hogy pszichologizálna. Egy, illetve két szereplő – az újságírónő mellett a kiugrott terrorista – köré építi a történetet, ugyanakkor nem mond le a csoportok mozgatásából fakadó dramaturgiai és atmoszferikus hatásról. A kor visszásságait fricskázó publicisztikus megjegyzéseket szór el filmjében – a politikai szenzációt hajszoló újságírókról, a steril és jólnevelt értelmiségről, a cinikus, netán két- vagy többarcú rendőrségről vagy éppen a médiának rutinosan nyilatkozó munkásosztályról, amelynek szürke képviselője, miután elmondja azt, amit várnak tőle, szemrebbenés nélkül közli az interjú árát és így tovább - ám mindezekkel együtt nem ragad le a korszak politikai eseményeinek elemzésénél. Ez a nem ritkán esztétikai dadogást eredményező kettősség gondolatilag pontos, hiszen éppen a világos nézetek, az elkülönülő, egymással szemben álló struktúrák széteséséről szól. Monica Vitti állítólag nem értette, mit is keres ő egy ilyen filmben. Nos, amikor a táncos léptekkel menetelő, az államról, a szabadságról, a munkáról és a hatalomról jelszavakat skandáló fiatalok tüntetésén egymás mellett lobog a vörös és a fekete zászló – s tudjuk jól, ez már nem Stendhal „vörös és feketéje” -, akkor nehéz okosnak lenni. Marad az 1968 nyomán támadó szorongás és kétségbeesés (a film magyar címváltozata: Mindennapi félelem), meg a belátás: a mások szabadságáért küzdő kollektivista eszme, bármilyen irányból próbálkozzék is, a szabadság zsarnokságához vezet, ezzel szemben – ahogyan film végén a francia nyelvű felirat hirdeti – „az én szabadságom a mások szabadsága”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3761