TelevízóDivattévéLuxusnyomorúságAntal István
Egy mai divatbemutató már nem a ruhákról szól, nem is a csúcsmodellekről, extatikus rítus, melyben „a test lőn igévé”. Valamikor régen, amikor még hajlottam arra, hogy gyűjtsek bizonyos dolgokat, és nem arra törekedtem, hogy megszabaduljak minden felesleges kacattól, egyik barátom, hosszabb ösztöndíjas kiküldetés után, meglepett egy köteg Joseph Beuys levelezőlappal. Közöttük szerepelt, a mester amerikai éveinek summázataként, „A neved a címed” feliratú társadalomlélektani anzix is. Akkoriban éppen a Warhol és Beuys gondolkodásmódja és művészete közötti hasonlóságok, különbségek izgattak, így örömmel fogadtam, és nagy becsben tartottam az ajándékot, míg rá nem kényszerültem, hogy eladjam.
Az idők folyamán persze elmélyült a levlap adta élmény, a kezdősvung után, el is szakadt Warholtól és Beuystől, és korunk egyik alapvető lenyomatává vált a szememben. Ahogy gulyáskommunizmus idején a „Mutasd haver, mit mutat a fridzsidered?” volt az általános magyarországi szlogen, ugyanúgy mutatta meg Beuys levlapja a személyiség elsorvadásától fibrilláló, konzumált álmokat kergető embermutációk státuszvágyait.
A jelek történetének legizgalmasabb vonulata: mit mutatunk meg önmagunkból? Szerző és modell viszonyát tekintve (ami nem keverendő össze az ábrázolásmóddal) ezek a képek közvetlenek vagy elemeltek lehetnek. Elemelt a viszony akkor, ha mondjuk, az altamirai bölényt ábrázoljuk, amit majd megeszünk, vagy Isten Fiát, aki megvált minket a bűneinktől, vagy a Háború Szörnyét, amint fölzabálja éltünket. Amikor eszmét, fogalmat, az általunk felfogható személyiségen túli komplexitást ábrázolunk, szegényes fantáziánk és mélyen megélt kiszolgáltatottságunk okán antropomorfizáljuk, a „reális világba” helyezzük azt, akinek vagy aminek a kegyelmét reméljük, haragjától félünk. A közvetlen ábrázolás során pedig az ember külső megjelenését keverjük össze, vagy elegyítjük személyiségének aurájával, arcát testét a róla bennünk élő képpel, és a róla belénk sulykolt imidzssel. (Egyre inkább feladjuk kreativitásunkat, általános imidzsreceptek szerint szortírozzuk azok személyiségét és küllemét is, akiket személyesen ismerünk.) Ilyenkor a konkréttól vonatkoztatunk el, a konkrét jeleket emeljük természetes vagy manipulált szubjektivitásunk dimenzióiba. Már nem kutatunk. Hazudunk. A hazugság gesztusán alapszik a kulturális – és ezen belül: művészeti – ipar, a tömegkultúra és a manipulációval kivívott siker.
Érdekes, hogy amikor az absztrakt képzőművészet már felismerhetően átcsapott és átkerült a puszta létezési (tapasztalási) dimenzióból a (csak) alkalmazásiba, dekorációvá silányítva magát és dekorátorrá kivitelezőjét, amikor az ember elveszítette, vagy bóvlivá alacsonyította arcát, az ábrázolt modellek elképzelésétől is fényévekre került. S ezzel szemben a legfontosabb ellenlépés éppen a tárgyi világ, az eltárgyiasult személyiség és emberi viszonyok kivetítése volt egy – képileg – túlméretezett léptékvilágba, a művész újra (a huszadik században immár másodjára) belépni kényszerült a maga teremtette absztrakt világba.
A művész önmaga által történő performálása felfogható az „ismereteink” szerinti legabsztraktabb tettként (az „elemelt” viszony értelmében is) – Bár nem, önmagát helyezi az „ábrázolt alanyok” képébe, – noha akad példa erre, Dürer, Giotto, Pasolini, stb... – hanem a kutatást teszi (rosszabb esetben imitálja) nyilvánossá: nem hagyja hogy a kutatás rítusával eltakarják előlünk a célt.
A mai divatbemutatók és az olyan televíziós divatshowk, mint a Fashion Television, ugyanezt a funkciót valósítják meg a tömegkultúrában. A cél – egyébként elkerülhetetlenül – hamis (de nem hazug) képe áttör a ritualizáción. Jelenleg ez az a front a tömegkultúrában, ahol még (vagy megint) van esély a személyiség – megdöbbentően körítésmentes – megmutatására, és a pénzcápák meg a médiavilág konkvisztádorai még nem találták meg azt a fogást, amivel a személyiségnek azt a pici morzsáját, ami a felhajtáson keresztül ezekből az újtípusú, mert a prostituáltak munkavállalói szemérmetlenségével, érzékenységével, s a jóléti exhibicionisták tudatosságával és hidegségével megáldott, modellekből átvillan, hogyan dagasztanák ipari kenyérré.
A személyiség elsikkasztásának leghatásosabb példatára a rock – vagy – popzene történetében fedezhető fel. Abban a folyamatban, ahogy a kulturális elidegenedés előbb leplezetlenül személyes vallomásokban, majd nemsokára a személyiségek csillagszórásába, a kultúrák és különböző szubkultúrák közötti odavissza irányuló, megtermékenyítő hatásban oldódott fel, amíg csak az üzleti világ a tömegmanipuláció szempontjai szerint rendbe nem tette az addig a jótékonyan képlékeny és áttekinthetetlen kultúramasszát. A személyiségek helyébe a célzatosan megkonstruált személyiségpótlékok léptek, a kulturális energia zenei szórakozássá vagy szárakoztatózenévé silányult. Többek között a személyiségeknek a rockzenében megvalósult elsikkasztása idézte elő az újszellemű divatshowk feltűnését a látványipar és művészi személyesség határmezsgyéjén.
A mai divatbemutatók koreográfiájára, ritmusára hatottak a dinamikus videóklipek. Perdöntő különbség azonban a két világ között, hogy a videóklip, bármennyire is öntörvényű, végsősoron egy rockszám hordozója, a mai divatbemutatók és tévéshowk viszont legfeljebb látszatra hordoznak bármit is. A lét elviselhetetlen (vagy felfoghatatlan) könnyűségének a dinamikája a közegük, de csak úgy, mint a Mackó sajtnak a közért hűtőpultja. A lényeg a modell, a modellek lefelvonulása, az a visszahozhatatlan pillanattöredék, amikor az általános és rohanó lüktetésben valamelyik lány vagy fiú szemtükrében, szemsarkában, mozdulatában, gesztusában felismered, belelátod a halhatatlanságot. A pótolhatatlan és körítésmentes ént a semmi közepén. Persze, ezt nem adják könnyedén se neked, se neki. Ezek a lányok/fiúk őrült koncentrációval állnak a semmi szélén, hogy magukat megmutatva kívül-belül kikutassák, de az anyag érintése nélkül, a valakit. Koncentrált orgazmus a lélekben, a „tükrön” át mutatva. Nem véletlen, hogy többségük keménydrogokat használva kábítószerezik, homoszexuális, vonzódik a transzvesztációhoz.
Mondhatni persze, hogy a divatbemutató is hordozó, hiszen fő célja a ruhák bemutatása, és főszereplője nem a modell, hanem a tervező. A régi típusú divatbemutatók és az újak között, épp az az alapvető különbség, hogy ez ma már nem igaz. A ruhák jelentős részét kizárólag a divatshowra kreálják. A divatbemutató stílusa, aurája a lényeges, nem a kollekció a darabjai. Érdek nélkül tetszenek, és válnak világunk részévé. Majd megkapod te is, ha megrendelő leszel, a rád szabott kosztümöt és maszkot. Ez adja a modelleknek a nagy lehetőséget, hogy a semmi csillogása közben, a nagy koreográfia közepén, a vágyak és indulatok tohuvabohunyelvét kezelve, egy pillanat örökkétartó töredékéig a kozmosszal azonosak lehetnek. Ők az üzenet. A többi a múlt maradványa csupán. (Robert Altman szép és okos filmjében, jogosan használja a meztelen modellek bevonulását, többek között éppen azért, mert idézet: én Karl Lagerfeld hasonló akciójáról tudok, de a divatszakmában nálam járatosabbak könnyen bebizonyíthatják, hogy annak is volt előzménye.)
Ami pedig a tervezőket illeti, ők szakmájukat nem elfelejtve, hanem megőrizve, meghaladva, szellemi termékeik kiárusítóiból varázslókká léptek elő. A stílusérzékenységük megőrzése legszükségesebb erényük. Továbbá alázat és fegyelem szükségeltetik, hogy hagyják a részelemet, legyenek bár emberiek vagy „lélektelen” anyagok, technikák, egymáshoz igazodni és egymásban tükröződni, hogy a legideálisabb kölcsönhatásban maguk fölé emelhessék a modellt, aki végül azt a varázspillanatot adva a világnak mellesleg egy stílust és egy aurát is elfogadtat velünk. Vagyis mi akarjuk elfogadni azt, és keressük azután, mint az első csókolózás helyét a városban, ahol ezért vagyunk otthon. Ezért lehet minden varázsló/tervező bevonulása a bemutató végén győzelem.
Miért juthattak éppen ezek a módosult funkciójú, „pszeudo”-divatbemutatók ilyen kitüntetett funkcióhoz manapság? Andy Warholra hivatkozom megint, aki szerint századunk a luxusnyomorúság százada. Igaza volt.
Amikor a Szerencsekerék találatainak örvendező és a betűket forgató Dórának rafináltan semmitmondó aktja megjelent egy, reprezentatív magyarokat bemutató fotóalbumban, az a Mátyás király nélkül maradt Okos Lány magatehetetlenségének portréja. A kupakokban, tévévetélkedőkben, kaparósorsjegyekben reménykedő világ Marianne-jának képe. Minden kéznyújtásnyira van, a szerencse házhoz jöhet. A semmi csillogása minden.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2665 átlag: 5.4 |
 |
|
