KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A kifacsart ember

Kövesdi Rózsa

 

A mindennapi hírek szinte lépten-nyomon terelik figyelmünket az úgynevezett harmadik világ – Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fejlődő országainak – növekvő gazdasági-politikai súlyára. Ugyanakkor a harmadik világ filmművészete – amelyet Glauber Rocha, a brazil új hullám a „cinema nôvo” nemrég elhunyt vezéregyénisége   tömören „harmadik film”-nek nevezett el – mintha nem is létezne számunkra. A nemzetközi fesztiváldíjak időről időre felkeltik ugyan érdeklődésünket a „harmadik film” törekvései iránt, de – sajnos – Magyarországon ezek a néha jelentős eredmények sem keltettek eddig túl nagy visszhangot. Ezúttal brazil sikerről számolhatunk be: az 1981-es XIL Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon João Batista de Andrade író-rendező filmje, A kifacsart ember arany díjat nyert.

Valójában nem könnyű dolog meghatározni, mit értünk a „harmadik film” fogalmán. Bizonyos, hogy többet jelent annál a puszta ténynél, hogy egy film a harmadik világ valamelyik országában készült. Az első szembeszökő változás, hogy e filmek már nem az egzotikum erejével kívánnak hatni, egyszerűen csak egy másik (valljuk be, az európai néző számára idegen) világot mutatnak meg. Nem véletlen tehát, hogy zavarban vagyunk, itt nem tudjuk pontosan „helyükre tenni” az embereket, mert nem ismerjük sem a körülményeket, sem a gondolatvilágukat. Talán a témaválasztás, a filmnyelv és a célkitűzés sajátosságában találhatjuk meg a „trikontinentális film” jellemző vonásait. A cél mindenekelőtt a saját világuk megjobbítása. Ennek eszköze itt a markánsan aktuális, lokálisan  hétköznapi téma és az annak mintegy alárendelt, azt szolgáló képi nyelv.

Andrade filmjének színhelye – Brazília – földrésznyi ország, Latin-Amerikában a legnagyobb, a legnépesebb, iparilag a legfejlettebb, a harmadik világra jellemző gyarmati múlttal, minden elmaradottság fő forrásával és kirívó gazdasági és társadalmi ellentmondásokkal, amelyek jellegzetesen nyilvánulnak meg az ország földrajzilag is körülhatárolható tájai között. Az Észak a nyomor birodalma. A Dél, az iparosodás központja a „paulistáké”, akik lényegében a gyarmatosítók szerepét vették át az országon belül. Ide, a sokmilliós nagyvárosba, Sào Paulóba irányul északról a földjüket vesztett, nagyrészt írástudatlan parasztok spontán, tömeges, feltartóztathatatlan áramlása, mert itt remélnek munkát, jobb életet. A kifacsart ember e vándorlás végeredményét vizsgálja, a kiszolgáltatottságot, a parasztból munkássá válás gyötrelmeit.

A kerettörténet krimibe illő: egy munkás a kiváló dolgozók tiszteletére rendezett ünnepségen leszúrja gratuláló munkaadóját. A krimi üzenete: forradalmi példabeszéd a szakszervezeti mozgalomról, a munkások összefogásának fontosságáról. A film főhőse mégsem ez a munkás, aki a körülmények adta kényszerhelyzetben válik gyilkossá, hanem annak véletlen-vétlen hasonmása, akit a tett elkövetésével vádolnak. (Mindkettőt ugyanaz a színész, Jose Dumont alakítja, kitűnően.) A hasonmás is északról jött, de ő nem munkás, hanem írástudó, sőt kétszeresen is az, hiszen nemcsak a szó eredeti értelmében tud írni, hanem költő is. Filléres versesfüzeteinek árusításából próbálna megélni, de ezt megakadályozzák, mivel nincsenek hivatalos papírjai. A költő menekül a letartóztatás elől, munkássá válik, újra és újra átéli alteregója helyzetét. A véletlen hasonlóság által elindított menekülés a költőt a sorsközösség vállalásáig viszi és ezzel a hasonlóság is jelképes tartalmat kap, az értelmiség feladatát példázza.

Ez a film egyszerre naiv és kimódolt, hiteles környezetrajz és kiagyalt helyzetek meghökkentő összeelegyítése.

A magyar néző számára ebben az idegen környezetben éppen a valószínűtlen élethelyzetek tűnnek a legvalószerűbbnek. Egy embernek nincsenek iratai, így nem sok esélye lehet arra, hogy bebizonyítsa: nem azonos egy körözött gyilkossal. A helyzet képtelen, mégis elfogadjuk. Hátborzongató, hogy a munkásokat rajzfilmekkel lehessen oktatni a munkaadóik tiszteletére, a módszer praktikussága mégis hitelessé teszi ezt stb.

Ezzel szemben a didaktikára túlérzékenyek vagyunk. Maga az alapmotívum, a költő és a munkás külső hasonlósága is eléggé erőszakolt. A kizsákmányoló burzsoázia leleplezéséhez használt régi, bevált hatáselemek, mint a dőzsölés, henyélés, jótékonykodás szinte groteszkül leegyszerűsítettnek tűnnek fel. Mégis kár lenne ezen gúnyolódni. Andrade nyilvánvalóan magáévá tette Glauber Rocha programját: „A film a brazíliai valóság megismerésének hatalmas eszköze lehet, kérdésessé teheti ezt a valóságot, sőt fel is forgathatja.” Vajon mi fogunk-e még egyszer csak félennyire is hinni a filmművészet hatalmában, társadalmi hatékonyságában?

A „harmadik film” mindenesetre „tiszta szívvel” betört a filmvilágba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6646