KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A bárányok hallgatnak

Sneé Péter

Képzeletünket leigázzák a sorozatos gyilkosságok. Rémülten kutatjuk magunkban: miféle lelki hátterük van a rémségeknek. E film azonban mégsem erről, hanem a thriller-készítés pszichológiájáról árulkodik inkább. Felvonultatja mindazt, amit tudni érdemes és talán lehet e témában.

A kínai jang-jin ábrára emlékeztet kibontakozó Univerzumunk, sötét és világos áll szemben s játszik egymásba – a kannibál pszichiáter nagy tisztelője az intelligenciának, a nyíltságnak és a bátorságnak, ellenben a rend túlkarikírozott képviselője, a szíjas arcú FBI-vezér majdnem nyugtalanítóbb figura – köztük ott vergődik az alkatilag kiszolgáltatottnak látszó, törékeny nyomozónő, benyomásunk és a viktimológia szerint potenciális áldozat, kinek lelkében bárányok sírnak és kit a nyomozás félelmes csendje vesz körül. Őt az akarat és az adottságok belső küzdelme teszi alkalmassá a meghasadt világ összekötőjének szerepére.

A normalitás széles távlatait, világos színeit az abnormitás sűrű homálya, szűkös, testközeli viszonyai váltogatják, az iskolás szabályosságot a kusza labirintus követi, melyben a tudatalatti megelevenedett szörnyei élnek – mit sem törődve a személyes integritással. Közelképeik abszurdumig fokozzák a tekintet bűverejét és hipnotikussá teszik a gesztusokat. Jó ideig eltart, mire felfoghatóvá válik, teljes valójában jelenik meg a borzalom. Pontosan kiszámított a pillanat, hiszen a rendező tisztában van azzal, hogy leghatásosabb feszültségteremtő eszköze az idő és nem a látvány. A ritmust váltogatja tehát: felpörget és elaltat, hogy az újabb meg újabb sokkokat ne háríthassa el a fáradt közöny. (Itt téved a legtöbb alkotó, rogyásig halmozván a vadabbnál vadabb látványt, kimerít és nem ügyelve arra, bírunk-e még borzongani, vagy már csak gyötrötten kuncogunk a rémségeken).

A cselekmény a szereplők teljes élet-idejébe ágyazódik születésétől, legkésőbb kamaszéveitől determinált mindenki és annak rendje s módja szerint körülményesen be is számol erről. Amit lehet, mutatnak a visszatekintő képsorok, ám az indíttatások zömét szimbólumokra bízzák. Egy gyermekfejjel már megélt, meseszerű szabadítási kísérlet ismétlődik felnőtt korban, ahogy lelkünkben, ősalakok vívják végeérhetetlen küzdelmüket a mozivásznon. Jelképes gesztusokkal tromfolnak egymásra – bár szópengék villannak olykor – és maradéktalanul kiaknázzák a térbeli elhelyezkedés különféle viszonyt tükröző formáit: meggondolt és precízen kimért a közeledés és a távolodás, a szembenézés vagy elfordulás, az ölés és a harapás, az ellenfél elfogyasztása, illetve fagyasztóba küldése.

Egy énjével elégedetlen lázadó emberbőrből varr magának új ruhát, új alakot, akár egy isten; az áldozat ölni is hajlandó, a gyilkos meghal. S amint emelkedünk az animálistól a humánus és köznapi, majd pedig a transzcendens felé, úgy dúsul az utalásrendszer filmtörténeti motívumokkal, hogy eljusson az egyértelmű rájátszásig és megjelenjen a film örök, elpusztíthatatlan Nosferatuja, s véle egy esetleges folytatás esélye. A film Londonban, Párizsban nagy sikert aratott, bizton várhatók a következő fejezetek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/03 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=441