KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Ad Astra – Út a csillagokba

Varró Attila

Ad Astra – amerikai, 2019. Rendezte: James Gray. Írta: Ethan Gross és James Gray. Kép: Hoyte van Hoytema. Zene: Max Richter. Szereplők: Brad Pitt (Roy), Tommy Lee Jones (McBride), Liv Tyler (Eve), Donald Sutherland (Pruitt), Ruth Negga (Helen). Gyártó: Plan B Entertainment / Regency Enterprises. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 124 perc.

 

Mióta a Gravitáció meglepő sikere bebizonyította a hollywoodi stúdióknak, hogy a hagyományos űrfilmek ismét piacképesek, ráadásul egy drámai hangvételű science-fiction vonzónak bizonyulhat az idősebb közönség körében, évről évre készülnek álomgyári presztízsfilmek méltóságteljesen hömpölygő, karaktervezérelt kozmikus utazásokkal, csendesen realista megközelítéssel és főként saját halandóságával szembenéző asztronauta-hőssel. A „Kié lesz a 21. század 2001-e?” szerzői vetélkedő idei aspiránsa – a Csillagok határán hamisítatlan európai művészfilmjét jegyző Claire Denis után – talán meglepő tagnak tűnhet a Scott, Nolan vagy Cuarón nevével fémjelzett illusztris alkotó-táborban – ám akinek James Gray neve többet jelent a „szegény ember Michael Mann-je” vagy a „Joaquin Phoenix házirendezője” egyszerű titulusainál, látatlanban biztosra vehette, hogy az Ad Astra precízen illeszkedni fog az elmúlt öt év geronto-scifi trendjébe. Sőt mi több, azoknak sem okoz majd csalódást, akik alig várják, hogy Terrence Malick is beszálljon végre a játékba.

Noha Gray jegyzi minden idők legszebb gengszterfilmjét Párizstól keletre, a Kis Odessza lenyűgöző debütfilmjét követő negyedszázados pályafutása elsősorban műfaji keretekbe precízen beékelt, erős drámai érzékkel és nívós szakmai színvonalon kivitelezett zsánerdarabokból épült fel, épp olyan messze a Tarantino-iskolától, mint az Aronofsky-féle transzcendens tohuvabohuktól. Legyen szó New York-i zsarucsalád harcáról a helyi drogmaffiával (Az éjszaka urai), Dosztojevszkijt modernizáló szerelmi melodrámáról (Két szerető) vagy éppen tragikus kalandtörténetről az ősi amazonasi aranyvárost kutató brit felfedezőről (Z – Az elveszett város), Gray minden műfajt arra használ, hogy a cselekmény mélyén megbújó, letompított személyes drámát a zsánermotívumokon keresztül csúcsra járassa – Az éjszaka urai botcsinálta rendőrhősének végső leszámolása apja gyilkosával az égő nádban vagy az Idegen földön kényszer-prostijának szerelmi háromszögét lezáró gyilkosság melodrámai fordulata mindössze azért nő túl saját műfaji közhelyén, mert kőkemény katarzissal ruházza fel az a csendes konfliktusépítés és pontos karakterábrázolás, amelyet Gray szinte mellékesen belesző a központi zsánersztoriba.

Az Ad Astra űrutazó-scifijénél a rendező ismét az életmű legkedveltebb drámai motívumát, a „tékozló fiú visszatér apjához” konfliktust dolgozza fel, ám a Kis Odessza, Az éjszaka urai és a Z – Az elveszett város apa-fiú szálától eltérően Gray immár nem árnyalja, kiegészíti, erősíti vele a műfaji alapkonfliktust, hanem ebből formálja meg. Középkorú, kiégett, érzelmi robotpilótára állított űrhajós-hőse, Roy világmegmentő küldetése a Neptunuszra (ahonnan pusztító erejű antianyag-hullámok áradata fenyegeti a Földet) egyben saját, sok éve elveszett apja utáni kutatás, aki a megbízó óriáscég szerint felelős lehet a bolygó elleni támadásért. A Holdon, Marson, kisbolygó-övezeten át tartó odüsszeia Gray-nél a belső sötétség mélyébe tartó utazás, amely során az érzelmi kötődésektől mereven elzárkózó főhős lassanként feldolgozza traumáját, hogy a felszabadító erejű találkozás fináléjában ne csak a szülőbolygóját fenyegető veszéllyel, de saját béklyóival is leszámoljon.

A rendező népszerű műfajok állomásain keresztül űzi hősét az expozíció sci-fi alaphelyzetétől a végkifejlet kiadós melodrámájáig, amelyek rendre szembesítik az emberi bűnökkel: egy vadnyugati rablótámadás hajszája a Hold felszínén a mohósággal, egy horrorisztikus összecsapás egy kutatóállomáson a haraggal, egy konspirációs thriller a gonosz korporáció Mars-bázisán a hatalom hazug, manipulatív aljasságával, egy végzetes ökölharc a súlytalanságban az önzéssel és gyávasággal. Noha mindez kissé szétzilálja a cselekményt, ezúttal legalább nem ötlettelenség vagy olcsó hatásvadászat indokolja a manapság kedvelt műfajkavalkádot, hanem egy következetesen átgondolt jelképrendszer, amely a fináléra sem veszti érvényét. Gary képes művészkedő manírok és olcsó ellipszisek nélkül spirituális tartalommal feltölteni sci-fi drámáját Isten-Apáról, a hit szükségszerűségéről, Ember és Természet viszonyáról, pusztán néhány egyszerű metafora és hiteles emberi gesztus révén – ahogyan hőse minél távolabb kerül a Naptól, annál közelebb jut rejtélyes apjához, úgy a nézők is fénysebességgel eljutnak a zsánerkeretek otthonos melegétől a szerzői mese mélységes katarzisáig.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 55-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14289