KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/április
KRÓNIKA
• N. N.: Urbán Mária (1954–2008)
• N. N.: A 39. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Öt nehéz darab Játékfilmek
• Pápai Zsolt: Szex, hazugság, DV Kísérleti és kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Valóságteszt Dokumentumfilmek
• Stőhr Lóránt: Jobb közép Beszélgetés Kende Jánossal
OLASZ '68
• Bikácsy Gergely: Utópiák ellenfényben Az olasz ’68 titkai
• Barotányi Zoltán: Brigádnapló Filmek az Aldo Moro-ügyről
KOREA
• Teszár Dávid: Az elfeledett háború Korea: Észak Dél ellen
• Géczi Zoltán: Végefőcím nélkül Hollywood és Korea
• Strausz László: A nagy fehér főnök Amerikai Cézár
TIM BURTON
• Orosdy Dániel: A dilettánsok fejedelme Ed Wood
KÖNYV
• Harmat György: A zárkózott ember tangója Al Pacino
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Örülj, hogy él Életek éneke
• Harmat Eszter: Egy közeli galaxisban Lassú tükör
• Mátyás Győző: Poénvadászat Pánik
• Csillag Márton: Ezüst középszer 9 és 1/2 randi
MOZI
• Nevelős Zoltán: Út a vadonba
• Vajda Judit: A másik oldalon
• Schreiber András: Elah völgyében
• Kolozsi László: Két nap Párizsban
• Baski Sándor: Nyolc tanú
• Fekete Tamás: Az éj királyai
• Tüske Zsuzsanna: Bakancslista
• Varró Attila: A szem
• Kárpáti György: Bolondok aranya
DVD
• Pápai Zsolt: Áldozathozatal
• Klág Dávid: Az élőhalottak visszatérnek
• Kovács Marcell: Végtelen éjszaka
• Tosoki Gyula: Boszorkányt vettem feleségül

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Karlovy Vary

Fekete – fehér

Bikácsy Gergely

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A Karlovy Vary fesztivál hagyományai közé tartozik a forradalmi tematikájú filmek bemutatása. Idén nagy filmes tradícióval büszkélkedő országok, mint Jugoszlávia, vagy az utóbbi tizenöt évben néhány kiemelkedő alkotással bemutatkozott filmgyártás (Kuba) és az út kezdetén botladozó, filmművészeti téren majdnem hagyománytalan országok, például Vietnam egyaránt kezdetleges művekkel jelentkeztek.

Hiába kínál érdekes témát Radomir ©aranović Július 13. című filmje: Montenegró (Crna Gora) felszabadítási harcának születését az előzményektől a győzelem hajnaláig. Még csak freskó sem, hanem merev tabló került itt a vászonra, középpontjában a vesztes hadsereg demoralizált tagjaként hazaérkező, majd a győzelembe rohanó hazafiak körében helyét megtaláló katonával. Bántó képi fantáziátlanság, a beállítások és fordulatok lapossága, a filmi látás „nulla foka” jellemezte ezt a produkciót, melynek csupán információértéke, a legújabb kori balkáni történelemkönyvet kiegészítő tényanyaga hagyhat nyomot a nézőben. Persze ugyancsak felemás dicséret ez is, hiszen a legtöbb néző történelmi ismeretek iránti érdeklődését ki is olthatja ez a végtelen unalmú és ál-tanulságaival végzetesen semmitmondó „hősi eposz”.

A vietnami film (Viharok vidéke, rendező: Hong Sen) és a kubai Vörös por egyaránt a győzelem kivívása utáni konfliktusokkal foglalkozik. Vietnami filmet ritkán látunk, s a téma emlékeztetett az ötvenes évek elejének néhány hazai paraszt-tárgyú színművére: „Belépni vagy nem lépni be?” (tudniillik a termelőszövetkezetbe). A film hőse, a furfangos és önfejű parasztember nem akar belépni, összetűz a merev és korlátolt helyi funkcionáriusokkal, míg végül egy okos és jóságos új funkcionárius mindenkinek megmutatja a helyes utat. Sajnos a film rendkívül kezdetleges, a cselekmény ismertetésén kívül értékelhetetlen. Számomra ennél is borúsabb élménynek bizonyult a kubai film. Az 1941-ben született Jesús Rodríguez Díaz ugyanis nem kezdő a szakmában, filmkritikusként, színmű- és regényíróként egyaránt nevet szerzett. Ötvenöt testvér című dokumentumfilmjét a magyar néző is láthatta (lapunk 1981/7. számában közölt róla kritikát). Rodríguez Díaz az Egyesült Államokban élő kubai emigránsok életével több művében is foglalkozott. A Vörös por közvetlenül a forradalom után játszódik egy nagy vegyigyárban. Számtalan emberi konfliktust vázol fel a film: mind a partizánharcok győztes katonái, mind az elmúlt rendszerben is műszaki vezetőként dolgozó „technokrata értelmiség” keresi a helyét, útját. Néhányan emigrálni készülnek, fájdalmas döntésük családokat szakít szét, új és új emberi drámák forrása. Mindez azonban felettébb iskolásan, didaktikusan, példabeszéd-jelleggel került vászonra. Természetesen a film elér bizonyos színvonalat (tulajdonképp „nézhető”), azonban gondolattalan, mesterkélt, sematikus. Dinamikusabb, élőbb jelenetei mind nagy tömegmegmozdulásokat ábrázolnak, összetűzéseket, gyűlést vagy önfeledt táncot, s kicsit a valóban értékes és a nemzetközi filmművészetbe is új hangot hozó Humberto Solás-, vagy Gutiérrez Alea-filmek tömegjeleneteinek utánérzései – valószínű, hogy az új kubai filmek bizonyos képi megoldásai máris modorrá, kiürült és semmit sem közlő patent-fordulattá sekélyesedtek. A forradalom utáni emigrációról mindenesetre Gutiérrez Alea másfél évtizede készült műve, a Havannában egyedül még ma is többet mond, mint a Vörös por.

„Megítélhetetlen film” …kevéssé hízelgő, mindenesetre tárgyilagosnak szánt kifejezés. Beszélhetnénk „álfilmekről” is: a lényeg az, hogy bizonyos celluloidtermékekről nehezen lehet „rossz, sikertelen, erőtlen” vagy hasonló értékelő, minősítő jelzőt keresgélni, hogyha az nem is alkalmas esztétikai vagy akár történeti-társadalmi megítélésre, kritikára. Még csak el sem marasztalhatóak: megközelíthetetlenül, kikezdhetetlenül nem filmek. Sokat láttunk idén ilyen terméket Karlovy Varyban. A kanadaiak versenyfilmjében például valódi világsztár jelent meg, Donald Sutherland. Nincs néző, aki el tudná feledni a Huszadik század fasisztájaként vagy Fellini Casanovájaként. S alig lesz néző, aki ne feledné el Richard Pearce Küszöb (Threshold) című filmjében, ahol Dr. Thomas Vrain kardiológusként mutatkozik be. Az ismertetésekből megtudjuk, hogy a történet dokumentáris hűséggel követi bizonyos Dr. Denton Cooley, texasi kardiológus küzdelmét a speciális szívműtétek, a műszívek és szívátültetések, valamint a kórházi intrikák csataterein. Pearce afféle rekonstruált dokumentumot szeretett volna vászonra vinni, nem véletlen talán, hogy operatőrje a francia–kanadai film egyik legismertebb alkotója, Michel Brault, akinek Parancsok című dokumentum-fikcióját Magyarországon is bemutatták. A rendezői szándék nem valósult meg, helyette a hagyományos és hamis „orvosfilmek” minden kliséje, minden álizgalma ott vibrált a vásznon. A szereplők állandóan beszéltek, tanácskoztak és lázasan tevékenykedtek, a fehér köpenyek meg a steril műszerek fénylettek, a felvevőgép érzékenyen és jó ritmusban követte és fényképezte a tartalmatlanságot, az antiműalkotást, mely egyszersmind antihíradó és antivalóság is volt, sem a művészet, sem az ellesett, szabálytalan élet lüktetését nem tudta közvetíteni. Az orvosi műszerek mint az ember belső drámáját helyettesítő, olykor jól, másszor rosszul működő kellékek – sajátos elképzelése ez a fikció és a dokumentum erényeit filmre vinni szándékozó alkotócsoportnak. Valóságos csoda, hogy – akár harminc vagy ötven éve – még ma is az „orvosfilmek” tudnak a leghamisabbak lenni...

Persze a történelmi rekonstrukció is rendkívül kockázatos vállalkozás. Íme, így beszél erről Juan Antonio Bardem, a Dimitrov munkásságát tárgyaló Figyelmeztetés című bolgár produkció rendezője: „Nagy megtiszteltetésnek tekintettem ezt a megbízatást, de ugyanakkor kicsit zavarba is jöttem: elfogadhatok-e spanyol rendezőként olyan munkát, melyhez talán csak bolgár embernek lenne joga? De töprengések után arra a meggyőződésre jutottam, hogy Dimitrov nemcsak a bolgár nép hőse, hanem a világ minden kommunistájáé. S ekkor világosan megértettem, hogy el kell fogadnom ezt a munkát. Az ismert bolgár íróval, Ljuben Sztanevvel dolgoztunk együtt. Filmünk a Kommunista Internacionálé 1935-ös kongresszusával indul, majd visszaemlékezésekkel folytatódik, bemutatva 1932–33 eseményeit. Miért választottam ezt a megoldást? Mert Dimitrov beszéde ezen a kongresszuson mintegy összefoglalója volt az előző években végzett politikai munkájának, azoknak az erőfeszítéseknek eredményét tükrözte, melyekkel minden baloldali erőt a fasizmus elleni harc szolgálatába próbált állítani. Ma is nagyon nyugtalanító a világhelyzet, és egy Dimitrovról szóló film ma is nagyon időszerű.”

A fesztivál kezdetétől nyílt titok volt, hogy a Dimitrov-film (Figyelmeztetés) fő- vagy nagydíjat kap. Így is történt, de a „legnagyobb díjat”, a Kristályglóbuszt végül nem Bardem, hanem Bondarcsuk kapta meg, a mexikói produkcióban készült Vörös harangok első részéért (Mexikó lángokban).

A Filmvilág tudósítója a Taskenti Filmfesztivál alkalmával már egészen röviden értékelte a filmet, „a fesztivál legnagyobb csalódásának” nevezve (1982/8. szám). A legrangosabb Karlovy Vary-i hivatalos elismerés ellenére magam sem tudom másképpen látni Bondarcsuk gigantikus vállalkozását. (A Vörös harangoknak csak ez az első része három óra negyven percig tart, s a szuperprodukciók számos külsősége jellemző rá.) Mégis, méltánytalanság volna egyszerűen csak megismételni kollégám szavait. A véres és gigantikus freskó meglepően ügyetlen, s ez egy szuperprodukció esetében nem látszik szerencsésnek. Vékonypénzű képeskönyv lapjai peregnek a vásznon. Franco Nero játssza John Reed szerepét: valamiképpen egy westernbe tévedt Bel Ami, egy mexikói préripusztán lova után futó amorózó képzetét kelti; egy állandóan csodálkozó, s a győztes forradalmak csatamezőin minduntalan fehér ingben menekülő újságíró-gyakornok értetlensége tükröződik férfias arcán. Hullahegyek közt, félelemtől félhalottan emlékszik vissza gazdag szeretője (Ursula Andress) budoárjára és a fényűző, gondtalan napokra az Egyesült Államokban. Ám az is lehet, hogy a fényűző napokban emlékezik vissza a csatatérre, a soványka cselekményű história szerkezete kissé kusza, akárcsak Pancho Villa vagy Emiliano Zapata több tízezer statisztát és pirotechnikai bravúrokat igénylő filmbéli hadművészete. Öncélú gigantománia jellemzi a csatajeleneteket, de sajnos még a látvány igényének sem felelnek meg: a Bondarcsuk művészetét egykor megkedvelt néző fájdalommal észlelte, hogy a film olykor önmaga paródiája lett, szánandóan esett bele egy hamis koncepció csapdájába.

Bondarcsuknál már nagyobb formátumú filmalkotó, Pudovkin is került ilyen zsákutcába egykoron, midőn a magyar nép szabadságharcát felidéző Feltámadott a tenger művészeti vezetését vállalta. (Bár fordítva is tekinthetjük mindkét jelenséget: a magyar, illetve most a mexikói filmművészet hullott csapdába): a nagynevű vendégművész kívülállóként vett részt a milliós vállalkozásban, s csak közhelyes külsőségekre tellett erejéből. A mexikói forradalom – történész szakmunkák és népszerű kiadványok tucatjai bizonyítják – a ma emberének is nyújthat még tanulságot: Pancho Villa vagy Zapata figurája lehetne élő is – itt sajnos panoptikumfigurák, mint ahogy John Reed is az maradt.

 

 

Félsikerek, sikerek

 

E művészileg – ismételnem kell – megítélhetetlen versenyművek mellett számomra nagyobb izgalmat okoztak azok a félig sikerült alkotások is, melyeket lehetett miért bírálni, melyeknek sikertelensége esztétikai természetű gondolatokat is ébresztett, s melyekben legtöbbször igen értékes részeredmények, felvillanások rejlettek. Kissé kedvezőtlenül fogadták például Karlovy Varyban a szovjet filmet. Az Emberek a mocsárban (vagy találóbban: Lápvidék népe?Ljugyi na balotye) belorusz stúdió munkája, belorusz nyelven beszélnek a szereplők is. Rendezője, Viktor Turin láthatólag a szovjet film nagyepikus hagyományaihoz, a folklórral, lassan elfeledett regionális-népi elemmel átitatott filmtípushoz nyúlt vissza, melynek annakidején jeles darabja volt az ukrán Iljenko Fekete tollú fehér madár című alkotása. Turin filmje a szovjethatalom első éveiben játszódik Belorusszia mocsaraktól övezett egyik kis falujában. A kollektivizálás megrázkódtatása és egy vadul romantikus szerelmi dráma szövődik itt össze. A Lápvidék népe túlméretezett alkotás, de igen szép – olykor váratlanul, minden cselekmény- vagy képi előzmény nélküli szép jelenetekkel van teli. Önálló epizódok, majdnem etűdök ezek: maga a film széthull, e néhány képsor azonban emlékezetes marad, nagyrészt az operatőr, Dmitrij Zajcev munkájának köszönhetően.

Nem fogadta nagy elismerés a lengyel filmet sem. Janusz Morgenstern műve, mely John Wayne, angol író regénye nyomán készült, igényes alkotás. A Keskeny égbolt szemléletével, kérdőjeleivel, a reménytelenség hangulatát sugalló képsoraival élesen elütött a fesztivál harsány alaphangjától. A Keskeny égbolt a társadalomból való kivonulás értelmét és lehetőségeit vizsgálja, akárcsak néhány éve Janusz Zaorski Tengerre nyíló ablak című munkája. Morgenstern filmjében kiváló színészi teljesítményt nyújt az Érzéstelenítés nélkülben, majd az Éjjeli lepkében megismert Roman Wilhelmi a pályaudvaron „élő”, s onnan a „világba”, a társadalomba visszatérni nem óhajtó értelmiségi hős szerepében. Észrevétlen maradt az osztrák Mansur Madavi Egy kicsit meghalni című filmje is, melyről már beszámoltunk a sanremói fesztivál kapcsán (Filmvilág, 1982/5.) – s melynek csendes értéke, szigorúan következetes stílusa, képsorainak mérnöki megszerkesztettsége bármely más fesztiválon sikert aratott volna (akár Sanremóban történt).

Fergeteges és spontán tapsorkán fogadta Saura Vérnászát. A lelki fájdalmak elemzője ezzel a filmjével teljesen új utakra lépett: sajátos világát, másfél évtizedes alkotói periódusát összefoglaló A Mama száz éves után – mint többször is elmondotta – maga is érezte a megújulás szükségességét. Előző ilyen irányú próbálkozása, a Gyorsan, gyorsan! – bár Nyugat-Berlinben díjazták – nem hozott számára valódi elismerést. A fiatalkorú bűnözök valamiképpen nem az ő filmvásznára kívánkoznak, legalábbis nem a társadalmi problémák közvetlen, direkt ábrázolásával, miképp ott próbálkozott. A Vérnász azonban kirobbanó erővel bizonyította, hogy Saura fölényes mestere a modern filmnyelvnek általában – s nemcsak a „lélektani filmnek”. A Vérnász ritmusa és ritmusváltásai, Teo Escamilla operatőri munkája nagyobb terjedelmű méltatást igényelnének. A film alkotótársa Antonio Gades és Cristina Hoyos, Gades egész „csapata”. A García Lorca darabot a spanyol folklórból merített koreográfiával nem „népiesen”, hanem teljesen egyéni módon táncolták el. Karlovy Varyban idén nyilvánvalóan a Vérnász volt a legjobb film, legalábbis ha a belső értékeket tartjuk fontosnak, nem a filmekhez fűzött nyilatkozatokat, a rájuk aggatott szempontokat.

 

 

Szlovákok és magyarok

 

„Látja, tudok szlovákul is, az első köztársaság idején katonáskodtam. Tudok egy kicsit őseim nyelvén is, szerbül, legjobban persze magyarul tudok...” Az idézet Zoro Záhon A segéd című filmjében hangzik el. A fesztiválon nagy·visszhangot kiváltott szlovák versenymű Ladislav Ballek 1977-es (magyarul a Madách Kiadónál két éve megjelent) könyve alapján készült. A film egyik hőse Riečan „hentes és mészáros, ellenálló és tűzkárosult”, aki Szlovákia belső, messzi tájairól kerül a háború után a magyar határ menti Palánkra, egy kitelepített hentes boltjába, új tulajdonosként. A boltban marad viszont az előző (magyar) tulajdonos segédje, Volent, aki a fenti módon mutatkozik be a könyv (és a film) elején. Kettejük barátságáról, majd ellenségeskedéséről szól a film, háttérként felfestve a háború után ismét Csehszlovákiához csatolt csallóközi kisváros életét. Ballek könyve érdekes alkotás: elsősorban lélektani mű (annak hagyományos, múlt századbeli realizmusból táplálkozó változata), de roppantul érdekes az a társadalmi háttér is, mely a nagy terjedelmű könyv lapjain felvázolódik. Zoro Záhon, a film rendezője Martín Hollý asszisztense volt, ez a harmadik alkotása. Záhonnak elsősorban a lélektani ábrázolás sikerült. A társadalmi háttér sajnos jelzésekre, utalásokra, olykor bántó egyszerűsítésekre szűkül. A szlovák hentes, magyar segédje és a hentes feleségének kapcsolata kamara-jellegű feldolgozásban, ízlésesen, nagy szakmai biztonsággal és képalkotói érzékkel került a vászonra: az 1945–47-es évek, a mindent meghatározó háttér, a szlovák–magyar viszony azonban csak dekoráció, külsődleges jelzés marad. Talán emiatt – amiatt, hogy kissé didaktikusan, mégis „benne kell lennie” a filmben a történelmi folyamatnak is – a Koncz Gábor játszotta magyar segéd (a könyv árnyaltabb szándékaival ellentétben) veszedelmesen közel kerül a „negatív hős” kliséjéhez. Közel kerül, de mégsem válik azzá, mint ahogy végül is Zoro Záhon alkotása érdekes, gondolatébresztő, vitára ingerlő alkotás. Nemcsak színészmozgatása elsőrangú, hanem önálló képi világa van, s ha még jobban elmélyülhetett volna az – általunk most – „kamara-jellegűnek” nevezett stílusban, ha nem kísértette volna meg egy felszínes társadalomábrázolás igénye – még jelentősebb lenne filmje. (Mind a három főszereplő, Elo Romančik, Koncz Gábor és Pécsi Ildikó jó teljesítményt nyújt.) Stefan Uher, Juraj Jakubisko, Martin Hollý neve után most feltétlenül meg kell jegyeznünk az 1943-ban született Zoroslav Záhon nevét is, ha a szlovák filmrendezők munkásságára figyelünk.

Záhon filmjében magyar színészek, Böszörményi Géza Szívzűrében a prágai Jiří Menzel játszott jelentős szerepet. A Szívzűrt tetszéssel, tapssal fogadta a moziközönség, zordul a zsűri. Annyi bizonyos, hogy – ha más módon is, mint a lengyel film – a magyar alkotás is kicsit elütött a szemle átlagfilmjeitől. Bizonytalan, tétova, tévedő, esendő embereket ábrázol, kiknek senki sem mutatja meg a helyes utat, kik a film végén is ugyanolyanok, esetleg ugyanúgy botladoznak, mint az elején, kiknek szájából az igazság és a hazugság is hitelesnek hangzik. A filmen nevetni is lehetett – talán ez is szokatlannak bizonyult. Számomra nemcsak Menzel emlékezetes jelenléte miatt volt kicsit hasonló a Szívzűr a híres, groteszk cseh alkotásokhoz, hanem egész szemlélete, látásmódja miatt. A röpülni vágyó, de lezuhant félnótás helyét a film végén átveszi a főszereplő. Talán ő el tud röppenni majd, talán neki sikerül, mint a Csoda Milánóban hőseinek. Valakinek mindig ott kell ácsorognia, repülésre készen a háztetőn.

Váratlanul nagy, spontán közönségsikert aratott az elsőfilmesek szemléjén Koltay Gábor alkotása, A Koncert. Többször beletapsoltak, értően fogadták a dalszövegeket. A közönségnek itt talán még többet mondanak ezek a szövegek, mint otthon, s jó érzékkel erre figyeltek, nem az elsőfilmes rendező olykor ügyetlen, olykor a dalok, a szöveg, a zene ellenszegülő megoldásaira, nem az időnként fárasztó és bosszantó, művi csillogásra-villogásra, képi feltupírozásra. Nem: Illésék végtelen egyszerűsége, mesebeli bája és mesebeli őszintesége fogta meg itt is a nézőket.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6968