KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: Delbert Mann (1920–2007)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Kritikus tömeg Szemle előtt
• Muhi Klára: A másik Delta Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Horeczky Krisztina: Készenlétben Beszélgetés Zsótér Sándorral
TIM BURTON
• Varga Zoltán: Denevérraj a fenyőfából Tim Burton, az animátor
• Strausz László: A londoni borbély Sweeney Todd
HÉT FŐBŰN
• Mátyás Győző: A legyilkolt remény Hét főbűn: Hetedik
• Darab Zsuzsa: Pop, tabu, satöbbi A hét főbűn a televízióban
DOVZSENKO
• Geréb Anna: Gúzsba kötött lírikus A Dovzsenko-rejtély
• Geréb Anna: A kis testvér figyel Dovzsenko-dosszié
MOZIPEST
• Békés Pál: A grund városa A Pál utcai fiúk
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Nyelvében él Anilogue
• Hámori György: Szex, erőszak és humor Beszélgetés Bill Plymptonnal
• Szíjártó Imre: Így jönnek Elsőfilmesek Kelet-Közép-Európában
KRITIKA
• Stőhr Lóránt: Harmadíziglen Kalandorok
• Kolozsi László: Magyar Idol Casting minden
• Csillag Márton: Egér-jaj Macskafogó 2. – A Sátán macskája
• Schreiber András: Gördeszkás generáció Paranoid Park
KÖNYV
• Kelecsényi László: Az eltérített költő Hernádi Gyula és a film
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: A szkafander és pillangó
• Kolozsi László: Szerelem a kolera idején
• Vajda Judit: Esküvő után
• Harmat György: Papírsárkányok
• Nevelős Zoltán: Charlie Wilson háborúja
• Varró Attila: Ellenséges vágyak
• Kovács Gellért: Michael Clayton
• Klág Dávid: Legenda vagyok
• Géczi Zoltán: A Halál a Ragadozó ellen 2.
DVD
• Nevelős Zoltán: Spagettiwestern-kollekció
• Kovács Marcell: Hideo Gosha filmjei
• Tosoki Gyula: Herkules

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Újra a képernyőn

Ezer év

Ökrös László

 

Talán a riportra emlékszem a legjobban. Annak idején, amikor a Csillagban olvastam, fiatalon, még minden irodalmi újdonságért szertelenül rajongva, csakugyan úgy éreztem, az akkor szokatlanul keményhangú írás valamit megváltoztatott. Bennem és talán az irodalomban is. Hogy ez a változás micsoda, szabatosan aligha tudtam volna megfogalmazni. De az írás igazságának, valóságlátásának tágassága mintha érthetőbbé, világosabbá tette volna az életet, amely akkor oly kuszának és átláthatatlannak tetszett számomra. A riportból írt dráma előadásából a föltűnő visszhang maradt meg bennem elsősorban, a megrendülés, amelyet a közvéleményből kiváltott. Máriássy Félix 1964-es tévéjátékából mindössze foszlányok élnek bennem. Egy-egy elmosódott pillanat, egy mondat, egy arc, egy mozdulat. Pedig az Ezer év minden megjelenése fontos volt, de hát az emlékezet egyszerre romlékony és igazságtalan.

S most itt a második televíziós feldolgozás. Változik, halad a világ. Valamikor, nem olyan rég, még azt tekintették az irodalmi karrier csúcsának, ha egy regény, novella, dráma a képernyőre került. Napjainkban úgy látszik, már nem az az igazi kérdés, készült-e tévéjáték vagy film egy szépprózai munkából, ez önmagában nem dicsőség, hanem hogy hányszor készült. Az Ezer évből mindenesetre már kétszer. Azt hiszem, Karinthy Ferenc mai irodalmunkban mindenkit megelőzött ezzel.

Érdemes és szükséges volt-e ezt a második változatot megcsinálni? Ennyire jó dráma az Ezer év? Természetesen tudom, az új adaptáció része a 30 év magyar drámáit bemutató-összegező sorozatnak, s ilyenformán a kérdés voltaképpen fölösleges. Csakhogy nem erre vonatkozik. Hanem arra, hogy önmagában, a televízió vállalkozásától függetlenül ér-e annyit a dráma, hogy újabb feldolgozásban, tehát mintegy megismételve kerüljön a közönség elé? A néző végül is mindig egyetlen drámát lát: a vállalkozás önmagában nem tölti meg emelkedett érzésekkel, csak a külön-külön ható művek tehetik emlékezetessé a sorozatot.

A véletlen úgy hozta, hogy az újabb Ezer évet egyszerre két képernyőn, két szorosan egymás mellé állított készüléken láttam, egy színesen és egy fekete-fehéren. Teljesen szokatlanul tehát. A kontraszt szemléletesebbé és nyilvánvalóbbá tette, amit különben jól tudtam, hogy a színes és a fekete-fehér televíziózás között óriási a különbség. Annyira, hogy az új adaptáció létjogosultságát ez a különbség önmagában is igazolja. Akármilyen kevés még nálunk a színes készülék, a tévében már most úgy kell dolgozni, mintha esténként, a TV Híradó kezdetekor minden lakásban színes fények villognának. Ezért szükséges a fekete-fehérben egyszer már fölvett művek közül néhányat ismét, most már színesben földolgozni.

De hát az Ezer év esetében nemcsak erről van szó. A Zsurzs Éva rendezte új adaptáció létrejöttét művészi, esztétikai értékek is kellőképpen indokolják. Karinthy Ferenc a három szerencsétlen nő sorsának, tragédiájának ábrázolásával az ország nyolc évét állította szembe ezer esztendejével, töredéknyi jelenét a végtelen múlttal. A szembeállítás nem dogmatikus. A drámában nemcsak a múlt máig ható elmaradottsága jelenik meg, hanem az ötvenes évek korlátozottsága is. A szigorú intézkedésektől, amelyek lehetetlenné tették, hogy a nők maguk döntsék el, akarnak-e gyereket vagy sem, egészen a dogmatikus egyoldalúságú emberi megnyilvánulásokig. A dráma érzékeny alapokon nyugszik tehát, és Zsurzs Éva rendezésének egyik legnagyobb értéke és erőssége a tévéjátéknak ez a szilárdsága: nemcsak a sematizmus végletességétől mentes, hanem – s ebben az esetben ez nem kis dolog – a hamis érzelmességtől is. Kemény és okos, nem szépít és nem feketít, olyan, mint a színpadi dráma, vagy még inkább, mint az eredeti riport, amelyben a valóság nyersen mutatta meg magát. Az Ezer év mindenféle ostobaság ellen fölemeli szavát, bárhonnan jöjjön és bármi legyen az eredete.

A drámai bonyodalmat a két Szabó lány, a megesett Anna és nővére, Júlia indítja el. Az író elsősorban az ő alakjukban fogalmazta meg és ítélte el a tragédiához vezető elmaradottságot, tudatlanságot. Annában, aki háromhónaposnak hazudja kéthónapos állapotosságát. Júliában, aki testvérnek éppolyan rossz, mint anyának, s embernek hitvány és ostoba. Csomós Mari összetett egyénisége, intellektuális lénye nem illik ehhez a figurához. Júlia szentimentalizmusát nem is tudja elfogadhatóan ábrázolni, ezekben a pillanatokban mintha kiesne szerepéből. Zsurzs Kati Annája egysíkúbb, de hitelesebb. Elhisszük tudatlanságát, könnyelműségét, jellemében az ezer év továbbélő hatásait. A világ megváltozott, de Anna, Júlia és még sokan nem: tragédiáik ismétlődnek. Tanulni kell az emberi életet is.

A tévéjáték jó néhány alakítása tovább mélyítette és erősítette a szerepeket. Hogy milyen mértékben, talán Bencze Ilona rideg, dogmatikusan elfogult és Szabó Gyula valóságra figyelő, emberséges ülnöke példázza leginkább; mindketten epizódszerepeket tettek fontossá. Bencsiknének a szerepe is fontos, de Pásztor Erzsi eszköztelennek látszó játéka ezernyi jellegzetes színnel gazdagította a segíteni kész városszéli munkásasszony egyébként a drámában is meggyőzően ábrázolt figuráját. Bálint András minden szavában, mozdulatában éreztük a fiatal bíró szenvedélyes hitét az igazságszolgáltatásban. Temessy Hédi agyonszínezett bábaasszonya nemcsak kirítt a környezetből, hanem még azt is vitathatóvá tette, valóban igénybe veszik-e a telepen életbe vágó szolgáltatásait.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7989