Fesztivál

Kolozsvár

Provokálok, tehát vagyok

Baski Sándor

A kolozsvári TIFF a merész filmek fesztiválja, de a polgárpukkasztás sosem öncél, hanem a nézői empátia tesztje.

Szabad kifejezőerő és hangsúlyos szerzői szándék – a programigazgató, Mihai Chirilov szerint ezek a kolozsvári filmfesztivál fő válogatási kritériumai. A TIFF zászlajára ezzel együtt leginkább az eklektika jelszavát lehetne felvarrni, a szervezők ugyanis egyszerre próbálnak regionális fesztiválként működni, retrospektív vetítésekkel adózni a filmtörténet nagyjai előtt, és kitapogatni a legfrissebb trendeket. Idén így fért meg egymás mellett a 100 éve született Bergman, illetve Szabó István és Mészáros Márta munkássága előtti főhajtás, a Bulgáriára fókuszáló válogatás és a „Lenni vagy nem lenni politikailag korrektnek” című, a nézői nyugalom megzavarására szánt szekció.

*

Provokatív produkciókból a versenyfilmek közt sem volt hiány, de a görög Szánalom (Pity) még ebből a mezőnyből is kiemelkedett. Babis Makridis drámájának felütése elaltatja a néző gyanúját, egy kissé mereven, de a társadalmi normáknak megfelelően viselkedő férfit ismerhetünk meg a főszereplőben. A jómódú Ügyvéd mindennap bejár a kórházba kómában lévő feleségéhez, miközben próbál a munkában is helyt állni, és kamasz fiáról is gondoskodni. Az asszony helyzete kilátástalannak tűnik, pár hét után csodával határos módon mégis magához tér, és a család akár vissza is zökkenhetne a normális hétköznapokba. Az Ügyvéd mégsem boldog, ekkor tudatosul benne, és a nézőben is, mennyire szeretett az önsajnálatban dagonyázni, hiányoznak neki az együttérző pillantások és gesztusok, az önfeláldozó, szenvedő mártír póza, és egyre extrémebb megoldásokat keres, hogy betöltse ezt az űrt.

Az úgy nevezett „Greek Weird Wave” többi filmjéhez (Kutyafog, Alpok, Attenberg) hasonlóan a Szánalom is „együgyű”, amennyiben a bizarr alapötletet váratlan fordulatok nélkül, makacs következetességgel juttattja el a logikus végpontig, miközben az abszurd hétköznapivá válik benne. A kiszámítható történetívet Makridis szuggesztív beállításokkal és meghökkentő zenehasználattal kompenzálja – a Szánalom olyan, mintha Todd Solondz leforgatta volna első görög filmjét Yorgos Lanthimos könyvéből.

Más eszközökkel, de a versenyszekcióból a Ne érj hozzám (Nu ma atinge-ma / Touch Me Not) is feszengésre késztette a nézőket. A román Adina Pintilie filmjének bemutatója nem csak azért ment eseményszámba az idei TIFF-en, mert pár hónappal korábban elnyerte Berlinben az Arany Medvét, de azért is, mert szakít a román új hullám stílusával. A dokumentum és a fikció határán egyensúlyozó rendhagyó interjúfilm alanyai fizikai és lelki értelemben is kitárulkoznak a kamera előtt, olyannyira, hogy az helyenként már a közönségnek kényelmetlen.

Hasonló témát boncolgat a politikai korrektségnek szentelt szekció spanyol indulója, csak modorosság és pátosz nélkül. A Nyersbőr (Pieles) először a camp esztétikájával sokkol, minden és mindenki a rózsaszín és a lila különféle árnyalataiban pompázik, így még nagyobb a kontraszt a babaházi kulisszák és a szereplők közt, akik mindannyian súlyos testi deformációval vagy lelki zavarokkal kénytelenek élni. A párhuzamosan futó szálakban megismerhetjük a szem nélkül született, prostitúcióra kényszerített Laurát, az eltorzult arcú Anát, a saját lábait idegennek érző, testképzavaros fiút, a tévében plüssfigurát alakító törpe Vanessát, a fogyatékosságot fetisizáló férfit, és Samanthát, akinek fordítva működik az emésztőrendszere, vagyis a szája helyén van az ánusza. Az első, felületes pillantásra úgy tűnhet, Eduardo Casanova a sajátos freak show-val mások nyomorából akar gúnyt űzni, de a szereplők traumáit nagyon is komolyan veszi. A camp külsőségekkel és a mulatságos pillanatokkal szándékosan hozza zavarba a nézőt, aki eleinte aligha tudja eldönteni, min és mennyire ildomos nevetnie. Az Almodóvartól és John Waterstől is bőséggel merítő Nyersbőr valójában empátiateszt, amely azt méri fel, hogy képesek vagyunk-e együttérezni azokkal, akik „idegenségükkel” elsőre viszolygást váltanak ki belőlünk.

A PC-szekció mexikói indulója, a Keta tripje (El viaje de Keta) is különc figurákkal és harsány stílusával intéz egészpályás letámadást az érzékszervek ellen. Túlsúlyos címszereplője képtelen tisztes munkát találni, ezért, jobb híján, dealerkedésből tartja fent magát, a Julio Bekhor – Fernando Sama rendezőpáros rajta keresztül mutatja be a különféle társadalmi hátterű kuncsaftokat, hasonlóan Fliegauf Benedek Dealeréhez. Nem elhanyagolható különbség, hogy itt az egymást követő szegmensek stílusa jelentősen eltér egymástól az éppen tárgyalt drogtól függően, vagyis ha a vevő LSD-t fogyaszt, akkor a fényképezés is álomszerűvé válik, ha kokaint, akkor felgyorsulnak a vágások. Noha a vetítés után az alkotók biztosították a közönséget arról, hogy nem a kábítószerek propagálása volt a céljuk, színes-szagos audiovizuális tripjük aligha veszi el bárki kedvét a tudatmódosítástól, pláne, hogy az igazán gyilkos szereket (mint például a heroint) szándékosan mellőzték Keta repertoárjából.

A Keta tripje esetében érthető, miként kapcsolódik a politikai (in)korrektség diskurzusához, ahogy a brazil Képlékeny igazságnál (Aos teus olhos) is – Carolina Jabor drámája egy szexuális zaklatással vádolt úszóoktató online meglincseléséről szól –, több címnél azonban önkényesnek tűnt a szekcióbesorolás. Ilyen volt Kim Ki-duk legfrissebb allegóriája, az Ember, tér, idő és ember is (Inkan, gongkan, sikan grigo inkan), amely az egész emberi létezésről nyilatkozik lesújtóan. A történet egy konkrét hellyel és szituációval indít, egy tengerjáró hajó utasainak életébe pillanthatunk bele. A fedélzeten képviselteti magát minden réteg és osztály, kezdve az egyszerű melósoktól a prostikon át a gengszterekig, és amint előáll egy krízishelyzet – a hajó megmagyarázhatatlan módon a tengerből a felhők közé teleportál –, leomlik mindenkiről a civilizációs máz. A hajón reked egy gátlástalan politikus is, aki a gengszterek segítségével magához ragadja a hatalmat, vagyis az élelmiszerkészlet feletti ellenőrzést, és pillanatok alatt önkényuralmat vezet be. A realista alaphelyzet fokozatosan fordul át abszurd és véres parabolába, amelynek a végén Kim semmi bíztatóval nem tudja kecsegtetni nézőjét. A hasonlóan ciklikus Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasszal szemben a rendező ezúttal szűkre szabja az értelmezési kereteket, nem bíz semmit a néző fantáziájára, ezáltal sajnos előre lekottázhatóvá és didaktikussá válik a történet.

*

A határokat feszegető fesztiválfilmek mértéktelen fogyasztása mellett a TIFF a román új hullám kontextusba helyezésére is kiválóan alkalmas. Mungiu, Porumboiu, Mitulescu vagy Puiu filmjeit ismerjük, többségük a magyar moziforgalmazásba is eljut, éppen ezért izgalmas évente egyszer belesni abba a mezőnybe, amelyből kiemelkednek. A TIFF-es kínálat tanúsága szerint a román másodvonalat jórészt olyan, a középkorúakat célzó midcult dramedyk képviselik, mint Andrei Cretulescu Charlestonja. A filmkritikusból lett rendező filmjében a szintúgy kritikusként dolgozó főszereplőhöz bekopogtat elhunyt felesége szeretője, akinek a létezéséről nem is tudott, és a furcsa páros közösen próbálja elvégezni a gyászmunkát. Az Egy nyári szerelem történetének (Povestea unui pierde-vara) is egy 42 éves értelmiségi férfi a főszereplője, Petru a bukaresti egyetem matematikaprofesszora, nyitott kapcsolatban él a barátnőjével és időnként diáklányokkal is viszonyt folytat. A Woody Allen kései dramedyjeit megidéző film tétje, hogy a férfinek sikerül-e végre felnőnie, amiben az eseményeket végig kommentáló barátai is próbálnak segédkezni. Egy párkapcsolati mexican standoffról szól az egyetlen éjszaka alatt játszódó, színdarabból adaptált A boldogság titka is (Secretul fericirii), amelyben a látszólag harmonikus házasságban élő Tom megpróbálja rábeszélni legjobb barátját, hogy alkalomadtán cseréljenek feleséget. A komédiának induló, jól poentírozott dialógusokból építkező film az ügyesen adagolt fordulatok nyomán a fináléra drámába fordul át. A fesztivál közönségdíjasa, az Egy lépéssel a szeráf mögött (Un pas in urma serafimilor) is egy biztos kézzel levezényelt műfaji gyakorlat: a visszaemlékezéseken alapuló Iskola a határon-történetben egy papnevelde diákjainak a rendszerrel és önmagukkal folytatott mindennapi küzdelmeit követhetjük a beiratkozástól a ballagásig.

Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a zsűri – soraiban Kocsis Ágnessel – a fődíjat végül nem egy merészen újító, és nem is egy túlontúl szabályos filmnek, hanem a középutas Az örökösöknek (Las Herederas) adta. Marcelo Martinessi történetében nem az a különleges, hogy a főszereplő leszbikus, hanem, hogy közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, vagyis ahhoz a korosztályhoz tartozik, akinek a sorsa ritkán izgatja a pályakezdő rendezők fantáziáját. Chela és élettársa, Chiquita gazdag családokból származnak, de lassan felélik az örökségeiket, sorra adják el közös házukból a nagypolgári múlt mementóit. Amikor Chiquitát csalás miatt bebörtönzik, a csendes, visszahúzódó Chela kénytelen fuvarszolgáltatást vállalni az ismerősei körében. Közel a hatvanhoz nemcsak hogy sikerül az önként vállalt magányból kitörnie, de még egy új szerelem lehetősége is megkísérti. Martinessi és a Berlinaléról a legjobb színésznő díját elhozó Ana Brun elérik, hogy a kezdetben érdektelennek és unalmasnak tűnő karakter a fináléra mégis izgalmassá váljon, és ehhez semmilyen hatásvadász eszközre nincs szükségük.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 48-50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13719

Cikk értékelése:

szavazat: 2 átlag: 1