FesztiválUdineJigoku!Wostry Ferenc
Az ázsiai filmek rajongóinak az udinei Far East Festival maga a Kánaán. A 9. mostrát inkább a hírneve vitte, mint a filmek.
Az Udinei Filmfesztivál ugyan az ázsiai mozi európás csúcsösszeröffenése, első találkozásunk mégsem úgy alakult, ahogy reméltem. Már a nyitó napon sikerült kihagynom azt az alkotást, Eye in the Sky, amely – az idén mérsékelt színvonalú – fesztivál legjobbjának bizonyult. Sebaj, gondoltam, kárpótol majd Patrick Tam legendás Swordje, az az emblematikus, újhullámos wuxia, amely a hongkongi mozi-időszámítás egyik szinematikus vekkerjének számít. (Értsd: ébresztő hatású.)
A közönség nem fogadta totális elfogódottsággal a Swordöt, ami lehangolt valamelyest, mert hát hol kellene leginkább lelkesednie a tömegeknek egy szuperemberes, össze-vissza repkedős, totálőrült wuxiáért, ha nem az egyik legnagyobb ázsiaifilmes fesztiválon? Szóval csalódtam: volt röhögés, nyűglődés és fészkelődés nézőtársaim soraiban tonnaszám, és csak a valóban lenyűgöző, emberszelős finálé végeztével ragadtatták magukat tapsra. Pedig komolyan azt hittem, hogy a film meghatja majd a sok sznobot, hiszen inkább műfaji kinövés, mint tiszta zsánermunka, ugyanis csurig van impresszionista megoldásokkal – nem is csoda, hogy Patrick Tamot mondják Wong Kar-wai tanítómesterének. A fesztiválon vetített további nagyszerű, korai munkái (Final Victory, Nomad) szintén megérdemelnék a szélesebb tömegek általi újrafelfedezést. Új filmje, az énekes sztár Aaron Kwok főszereplésével készült After This Our Exile nem ér fel velük, de mint mood piece megállja a helyét.
A thaiföldi 13 Beloved amilyen egyszerű ötletre épül, olyannyira hatásos, bár a befejezés sajnos előre kiszámítható, sőt, láttam is már korábban hasonlót, például a brit My Little Eye című alacsony költségvetésű horrorban. A film (anti)hőse élete legrosszabb napját szenvedi meg, elveszti állását, anyagi helyzete a béka segge alá kalibrál, mikor is ismeretlen helyről telefonhívást kap: amennyiben sikerül teljesítenie tizenhárom őrültebbnél őrültebb próbatételt, hatalmas összeg ütheti a markát. A lelkileg amúgy is instabil szalariman morális és fizikai szempontból egyaránt felőrlődik a szadista feladatok megoldásában, amelyek skálája a légy- és szarevéstől a tömeggyilkosságig terjed. A 13 Beloved több olyan radikális jelenetet felvonultat, amely még a hozzám hasonló veterán horroristát is megdöbbentette – bár eszükbe jutott volna egy frappánsabb befejezés!
A hongkongi szupersztár Andy Lau, úgy látszik, nem szeretett volna lemaradni a főleg Zhang Yi-mou filmjei által fémjelzett legújabb wuxia-hullámról, és az összegründolt pár millió felhasználásával a Bokko című manga megfilmesítésébe fogott. Sikerült egy nagyívű, epikus, a részletek iránt elfogódott akciófilmet készítenie, amely azonban nem képes teljes futamideje alatt fenntartania a feszültséget. Ha másra nem is, de arra jó, hogy megágyazzon az Andy Lau–Jet Li–Takeshi Kaneshiro triász hamarosan bemutatásra kerülő Warlords című szuperprodukciójának (a Chang Cheh-féle 1972-es Blood Brothers remake-je.)
A dél-koreai Restless szintén wuxia-forrásból kortyol, és az akciójelenetei egészen elképesztőek, főleg a finálé, még akkor is, ha fájdalmasan nyilvánvaló, hogy a számítógép memóriájából lett előhúzva, és A Gyűrűk Ura hasonló tömegjeleneteit igyekszik majmolni. A csonttörős részekkel tehát nem lenne különösebb baj, ha nem felejtenek el köréje forgatókönyvet kanyarítani – a történet kliséi fárasztóan fantáziátlanok, csakúgy, mint az a nagy adag melodráma, amellyel koreai barátaink szokás szerint az egészet nyakon öntik.
Miért rendez valaki horrorfilmet, ha egyszer lövése sincs a műfajhoz? Ez a kérdés az 1999-ben az egész világon szertefröccsenő J-Horror-hullám felbukkanása óta (a Ringu volt a kiváltó ok) kísért: tucatszám születnek az ijesztő atmoszférát még csak hírből sem ismerő, felszínes motívumokkal és nehézkezű megoldásokkal operáló dögunalmak. Eddig főleg Dél-Korea és a műfaj anyaországa „jeleskedett” a közepesnél közepesebb (meg annál is rosszabb), horrornak csak nagy nehezen nevezhető dolgozatok tömeges kibocsátásában, ám úgy látszik, a thai filmesek sem szeretnének lemaradni, „jobb későn, mint soha”-alapon. Wisit Sasanatieng The Unseeable című munkájából hiányzik mindenfajta eredetiség; az nem elég, kedves rendező, ha sikerül egy hangulatos helyszínre ráakadnod (jelen esetben a dzsungel övezte udvarházra), valamint korábbi, mindenfajta saját karakterisztikát nélkülöző horrorból átemelned a legalpáribb, mára teljesen hatástalanná züllesztett beijesztéseket.
A 2007. januári Time Magazine-ban Michael Schuman önmagát állandóan megújító kereskedelmi irányítóközpontként jellemzi Hongkongot. Most akkor mi az igazság: valóban Ázsia szupercsomópontja az „Illatos kikötő”, vagy a „Sebek városa”, ahogy Andrew Lau és Alan Mak legújabb filmjének, a Confession of Painnek eredeti címe (Seung sing) sugallja? Popkulturális szempontból mindenképpen góc, legalábbis kivitelezése ezt sejteti. A tavalyi év telének hatalmas csinnadrattával beharangozott event filmje („a Szigorúan piszkos ügyek alkotóitól!”) a hollywoodi thrillerklisék és a koreai melodrámák megoldásait teszi meggondolatlanul magáévá. Messze elmarad az elvárásoktól, főleg, mivel Andrew Lau Wai Keung és Alan Mak Siu Fai egyaránt minőségi mainstream-filmesnek számít, sőt, Lau az egykori koronagyarmat talán legmeghatározóbb kommerszrendezője, aki az utóbbi tíz-tizenöt évben több mozis trendet (például a Young and Dangerous-sorozatot) is útjára indított. Félreértés ne essék: ez messze nem jelenti azt, hogy a Confession of Pain rosszul összerakott film lenne, sőt, audiovizuális szempontból kifogástalan. Sajnos éppen az a bizonyos külhoni kulturális befolyás, nevezetesen a koreai filmek és az Ázsiában őrületesen népszerű koreai tv-sorozatok dramaturgiája, pontosabban az erőltetett melodráma átvétele tesz be neki. A szupermelankolikus, lerészegedős, nagyotsóhajtós fetrengés a múlt bűneiben a néző számára az egészet kínszenvedéssé degradálja.
Tetsuya Nakashima ritka madár: 48 évesen olyan filmeket készít, amilyeneket általában húszévesek szoktak: az intenzitástól szertecsattanó, a legőrültebb kameraperspektívákat halmozó, rapidvágású energiabombákat. Grady Hendrix, az ázsiai filmekben meglehetősen jártas kritikus Nakashima tavalyi dolgozatát, a Memories of Matsukót 2006 legjobb filmjének kiáltotta ki, amely meglehetős túlzásnak bizonyul, ha a musicalnek látszó, bonbonszínekben vibráló szörnyet széjjelboncoljuk. Matsuko életének még a hitgyülekezetes rajongótábor lelkesedését is lelohasztani képes, kegyetlen története, pontosabban annak csomagolása túlságosan is hasonlít Lars Von Trier Táncos a sötétben című manipulatív mesterművére. Az jobban is rezonált – emez túlerőlteti magát a kívánt szívfájdító hatás elérése érdekében.
A Gazdatest (Host) valami díjat nyert az idei Titanicon, ha jól tévedek… Én a túlzásba vitt, meg nem érdemelt hype tipikus esetét látom csak benne. Amíg zsánerszínekben igyekszik pompázni, és tényleg csak a szörnyfilmes megoldások csúcsrajáratása a célja, addig csodálatosan működik, sőt, a Han folyóból előslattyogó, egész Szöult terrorizáló szörny első jelenete a dzsidáj gek-s, monstrumfilmes műfaj egyik leggyönyörűbb jelenete, filmtörténelmi viszonylatban is. Ám abban a pillanatban, amint Bong Jun-hoo rendező szociális parabolát kényszerít rá az addig nagyszerű tempóban előrefelé zakatoló sztorira, és a narratívát szó szerint leküldi a csatornába (mintha valamely amerikai Z-filmhez lenne szerencsétlenségünk, ott szoktak órákon keresztül a kloákában bóklászni, mikor elfogy a büdzsé), nos, akkor a Gazdatest bizony teljes svunggal, menthetetlenül seggre ül, és soha többé nem tápászkodik már fel.
Yau Nai-hoi időtlen idők óta a isteni Johnnie To házi forgatókönyvírója, neki köszönhetjük a Milky Way Ltd. több remekművét is (A Hero Never Dies, Mission, Longest Nite – komolyan, napestig sorolhatnám, az utóbbi tizenöt év leghatásosabb hongkongi filmjeiben működött közre). Amennyiben már korábban is voltak rendezői ambíciói, meglepő, hogy csak most debütál – és milyen kár, hogy ilyen későn (ugyan csak 41 éves, de korábban is elkezdhette volna): az Eye in the Sky (amit hazatérve mégiscsak sikerült beszereznem) egy minden felesleges mócsingtól mentes, elegáns, nagyszerű, akciójelenetekkel teletűzdelt techno-thriller, amely mondjuk Coppola Magánbeszélgetésénél valamivel triviálisabban, ám szórakoztatóbban dobja fel a privacy a hipermodern korban betöltött szerepének problematikáját. Simon Yam és Leung Ka-fai játsszák egymás nemezisét, a törvény ellentétes oldalán álló kavarógépeket: kétszemélyes színésziskola.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1399 átlag: 5.46 |
 |
|
