KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/január
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bori Erzsébet: Ember Judit (1935–2007)
TARR
• Kovács András Bálint: Körbezárva A londoni férfi
• Várkonyi Benedek: Szép a rút, és rút a szép Beszélgetés A londoni férfiről
RADVÁNYI 100
• Muhi Klára: Összeszedni a szétdobált világot Radványi Géza
• N. N.: Radványi Géza (1907–1986) filmjei
• Muhi Klára: A kételkedés tudománya Bacsó Péter Radványi Gézáról
GAÁL ISTVÁN
• Bikácsy Gergely: A hajnali utas Gaál István városai
• Jancsó Miklós: A Prédikátor könyve
• Gaál István: A birnami erdő Macbeth – Az utolsó kézirat
AMERIKA-PARANOIA
• Barotányi Zoltán: Kumulatív gránátok Hollywood háborúba megy
• Géczi Zoltán: A Keselyű három éve Bourne-trilógia
• Klág Dávid: Kínoz a haza Tortúra a moziban
NEO-NOIR
• Varró Attila: Vezér-gondolat Amerikai gengszter
• Sepsi László: Sötét tornyok Szerepjáték és film noir
ROMÁN ÚJ HULLÁM
• Bori Erzsébet: Eldobott nemzedék 4 hónap, 3 hét és 2 nap
• Dániel Ferenc: A Conducator árnya Román új hullám
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Demokrácia-leckék Verzió
MÉDIA
• Deák Dániel: A világháló Lumière-jei YouTube-sokk
HATÁRSÁV
• Palotai János: A vágy lakhelyei Dalí és a film
MOZIPEST
• Kelecsényi László: A lázadás mozija Art-kino
KÖNYV
• Bajtai András: A halászó ember Hogyan fogjunk nagy halat?
KRITIKA
• Csillag Márton: Kis lépés Egonnak… Egon és Dönci
• Stőhr Lóránt: Könnyű pára Medúzák
• Nevelős Zoltán: Szigorúan ellenőrzött közterek Red Road
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Kasszandra álma
• Kolozsi László: Szappanopera
• Kovács Gellért: Vágy és vezeklés
• Pápai Zsolt: Kalifornia királya
• Tüske Zsuzsanna: Mesterdetektív
• Vajda Judit: Mindennapi kenyerünk
• Schreiber András: Hideg nyomon
• Klág Dávid: Beowulf – Legendák lovagja
• Vízer Balázs: Golyózápor
DVD
• Ardai Zoltán: Ne nyúlj a fehér nőhöz! A hétköznapi őrület meséi
• Csillag Márton: Shortbus
• Alföldi Nóra: Rosszbarátok
• Pápai Zsolt: A dzsesszénekes

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Ember Judittal

Egy titkos filmrendező

Zsugán István

Szakmai körökben két évtizedig az a, tudtommal Herskó Jánostól, volt főiskolai osztályfőnökétől származó, akasztófahumorú, kesernyés „bon mot” járta Ember Juditról, hogy ő a legkiválóbb titkos magyar filmrendező; filmjeinek túlnyomó többsége ugyanis évekig (vagy mindmáig) betiltva várakozott jósorcára a dobozok mélyén, s amelyeket engedélyeztek, azokat is csak szűkebb körben forgalmazták.

Az 1935-ös, abádszalóki születésű rendező filmográfiája csaknem kéttucatnyi címet tartalmaz, amelyek közül a fontosabbak: a Tisztavatás, 1969; a Gazdag Gyulával közösen készített 1972-es A határozat; az 1986-os Tantörténet; az 1978-as Fagyöngyök; az 1982-es Pócspetri; az 1983-as Pipás Pista és társai című tévéfilm; az 1985-ös Hagyd beszélni a Kutruczot!; az 1988-as, ötrészes Menedékjog; az 1989-es A per és az Új magyar siralom. (A Nagy Imre és társainak elrablásáról és Bukarestben történt fogvatartásáról készített Menedékjog dialóglistája könyv-alakban is megjelent, még az ünnepélyes újratemetés előtt; s 1989-ben a rendezőt a rég kiérdemelt Balázs Béla-díjjal is kitüntették.)

– Az Új magyar siralom befejezése óta több mint három év telt el. Azóta nem készített új filmet; avagy netalán ismét „titkos filmrendezővé” vált?

– Szakma szerte kínzó a pénzhiány. Régebben a Balázs Béla Stúdióban – fillérekből – előbb-utóbb leforgathattam, amit nagyon akartam. Pillanatnyilag azonban ott is annyira kevés a pénz, hogy új filmemet toldozgatva-foldozgatva, barátok barátainak anyagi segítségével, az egy-egy forgatási naphoz szükséges, 50-70 ezer forintos adományokból videóra készítgetem, és reménykedem abban, hogy a Történelmi Filmalapítvány hozzájárul majd a technikai utómunkálatokhoz, a befejezéshez. A film – ideiglenes – címe Csataszög. Ez egy Szolnok megyei, Fegyvernek közelében található puszta neve; de meglehet, hogy az lesz a film végleges címe: És ne vígy minket a kísértésbe!

– Ha jól sejtem – már pusztán a hihetetlenül alacsony „költségvetésre” történt utalásából is –, ez is dokumentumfilm lesz...?

– Megtörtént eset földolgozása, az eseményeket megélt (és túlélt) szereplők segítségével. Szándékom szerint az derül majd ki belőle, hogy ha intézményesítve van a gyűlölet, ha intézményesítve van, hogy embereket büntetlenül lehet mindenüktől – elemi jogaiktól, javaiktól, életüktől – megfosztani, akkor olyan iszonyat spirálja áll elő, aminek soha nincs vége. Az idézett fohász is arra vonatkozik, hogy a gyűlölködést soha többé ne lehessen intézményesíteni.

– És mi a konkrét történet?

– A film az antiszemitizmusról szól. Egy zsidó származású, de Jókain és Arany Jánoson nevelkedett, magyar tudatú féldzsentri férfi, ezer hold tulajdonosa, a ’40-es évek elején már a „Járkálj csak, halálraítélt” tudatával élve úgy dönt, hogy egyetlen leánygyermekét rábízza a szegényparaszt pesztonkára, aki a nekiadott vagyon fejében majd a sajátjaként biztonságban fölneveli. (Egyébként az Aranyember járt a fejemben, amikor a valóságos történetet megismertem...) Szóval ez a viszonylag gazdag földbirtokos apa, mielőtt bevonult volna a munkaszolgálatra – ahonnan azután soha nem tért haza –, rábízta alig totyogó kislányát a megbízhatónak hitt pesztonkára, akinek az uraság és személyzete három nap, három éjjel pakolta a gyerek felnevelése fejében adott holmikat. Amikor az itthon maradt feleséget, a kislány anyját bevitték a szajoli istállóból kialakított gettóba, néhány nap múltán megjelent ott a pesztonka, és visszaadta neki az egyetlen szál napozóba öltöztetett kisgyereket... Ez a hajdani kislány, Marika, aki csodával határos módon túlélte a deportálást, most ötvenéves, Kanadában él, s én két évvel ezelőtt ismertem meg, amióta olykor-olykor hazalátogat. Együtt fölkerestük a szülőfaluját, s hallottunk az egykori pesztonkáról, aki szerint előbb a csendőrök, mások szerint utóbb az oroszok mindent elvittek tőle, amit a kislány fölnevelése fejében „előlegként” kapott annak idején... Az eset tanulsága nyilvánvalóan túlmutat a konkrét történeten: ezeket az embereket ugyanis akkor is becsapták, amikor elhitették velük, hogy a zsidók úgysem fognak visszajönni; ahogyan nem sokkal később megint elhitették velük, hogy „ez a harc lesz a végső...” Az a kérdés izgat, hogyan működhettek közre egyébként jóravaló, tisztességes emberek más embertársaik megtaposásában, halálba küldésében? Valószínűleg úgy, hogy szabad rablást ígértek nekik; s emiatt imádkozom a „Ne vígy minket a kísértésbe!” fohásszal. Mert a kommunizmusnak is ezért lehetett gyors sikere, mert már készséggé vált, hogy az emberektől el lehet venni, államosítani lehet a földjüket, a javaikat; ki lehet költöztetni őket a lakásból; egyik pillanatról a másikra azt lehet mondani, hogy „a nép nevében lefoglalom”.

– Ha jól emlékszem, olyasmit nyilatkozott valahol, hogy – áttételes módon – önéletrajzi jellegű is ez a készülő filmje...

– Némileg párhuzamosan alakult a sorsom Marikáéval. A szolnoki cukorgyári gettóból elszállított ötezer emberből 2700-an Auschwitz helyett Strashofba kerültek (köztük anyámmal és nővéremmel együtt én is; anyámat és nővéremet egy fegyvergyárba vitték dolgozni); Marikát és édesanyját mezőgazdasági munkára osztották be. Az egész csoportot Teresienstadba akarták szállítani, de az angol repülők lebombázták a síneket. A SS-ek egyszer csak hirtelen elmenekültek, akkor találkoztam az első orosz katonával. Sose felejtem el: malaclopó köpenyt viselt és davajgitár lógott a nyakában. A csontsovány asszonyok zokogva a vállára borultak és csókolgatni akarták. Undorral lerázta magáról őket és azt kérdezte: „Kto vü?” – „Zsidók” – mondták büszkén, mire az orosz katona megvetően kiköpött a sárba. Nos, mi így lettünk felszabadítva... Marikáékat Bergen Belsenben amerikaiak szabadították fel, átadták őket az oroszoknak, és visszakerültek Magyarországra. Akkor találkozott először újra Marika anyja a volt pesztonkával, aki éppen az ő ruháját viselte... Utóbb a falubeli gépész, meg a régi szobalányuk is elmesélte, hogyan páváskodott a volt pesztonka a nagysága városi kabátjában... A filmben többek között az látható, hogy Marikát elkísérjük Csataszögre, szülei egykori házába – amely azóta volt már tanácsterem, mozi, tejbegyűjtő központ is –; s beszélgetünk hajdani alkalmazottaikkal, akik gyönyörű történeteket mesélnek a Balogh Mari családjának múltjáról; arról, hogy milyen szépen éltek ott együtt és ők még ma sem igen értik, mi történt 1944-ben, miért kellett a faluszerte közkedvelt Zsuzsa nagyságának – Mari édesanyjának – elmennie onnan. A Balogh család egyébként régesrég kikeresztelkedett, templomjáró katolikus família volt; s a falubeliek ma is úgy beszéltek ezekről az ötven éve nem látott emberekről, mintha tegnap találkoztak volna...

– E most készülő filmjéről – gondolatban – ugorjunk vissza pályakezdéséhez. Haj ól tudom, „titkos rendezői” pályáját mindjár tegy betiltott rövidfilmmel kezdte...

– Igen, A színpad című félórás vizsgafilmmel, 1968-ban, amit azonnal betiltottak, mondván, hogy a pszichodráma burzsoá műfaj... Azelőtt? 1953-ban érettségiztem, és miután megjelent valami cikkecském a Szabad Ifjúságban, a gimnázium beajánlott a Lenin Intézetbe. Ott párttörténet szakra jártam, és a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Története – Rövid Tanfolyam című kézikönyvet tanulmányoztuk. (Magamban gyakran eltöprengtem rajta, vajon kijárhat a hosszú tanfolyamra...?) Közben folyamatosan újságíró-gyakornokoskodtam a Szabad Ifjúságnál, és a lap megpróbált a Nagy Imre-féle kormányprogram szellemében írni. S amikor ’55-ben Rákosi visszakaparintotta a hatalmat, akkor fegyelmi úton eltávolítottak az egyetemről, úgymond „Nagy Imre nézeteinek terjesztése miatt.” Az érvényben lévő létszámstop ellenére a Szabad Ifjúság szerkesztősége beajánlott az Egyesült Izzóba betanított munkásnak; ott rádiócsöveket szereltem. Azután Tánczos Gábor 1956-ban elintézte, hogy visszavegyenek egyetemre; de már nem a Lenin Intézetbe, hanem az ELTE bölcsész karára, magyar-történelem szakra jelentkeztem. Ott végeztem 1959-ben. Utána öt évig tanítottam Pesterzsébeten, általános iskola felső tagozatán, és 1964-től 1968-ig jártam a Filmfőiskolára, Herskó Jánosnak abba a később legendássá vált, rendkívül népes – úgynevezett „vegyes” – osztályába, ahol frissen érettségizett fiatalok mellett szép számmal voltak már diplomás, az élet egyéb területein tapasztalatokat szerzett emberek is. Osztálytársaim voltak többek között Böszörményi Géza, Csányi Miklós, Grunwalsky Ferenc, Halász Mihály, Maár Gyula, Ragályi Elemér, Szomjas György, Ráday Mihály vagy a rajzfilmes Vajda Béla és sokan mások. Herskónak az volt az elve, hogy maga a filmkészítés nem olyan ördöngös szakma, azt viszonylag hamar meg lehet tanulni; sokkal fontosabb, hogy miről kell és érdemes filmet készíteni. Herskó második kísérlete volt ez az osztály arra, hogy olyan filmrendezőket képezzenek a főiskolán, akik nem csak azt tudják, hol kell belenézni a kamerába, de lehetőleg minél műveltebbek, valóságismerők és tájékozottak legyenek az élet dolgairól. Fotóetűdök és magnófelvételek készítésével kellett minél alaposabban végére járnunk választott témáinknak, és megkeresnünk minden tárgykörben a leginkább hozzáértő tudós szakembereket. És érdekes módon azt tapasztaltuk, hogy a legkiválóbb elmék boldogan adták át a legféltettebb tudásukat. Az órákon alaposan megvitattuk, kiveséztük egymás összegyűjtött anyagait, s az okos emberektől hallottak révén sokmindent kezdtünk másképpen, másféle összefüggésekben látni, mint addig. És rendkívül lényeges, hogy minden évben filmet is csinálhattunk. De a sokoldalú, alapos tájékozódás igénye: azt hiszem, az a legfontosabb, ami a főiskolán – leginkább Herskónak köszönhetően – belénkivódott. Operatőrszakos évfolyamtársaink sem csak arra figyeltek, milyen fényviszonyok között mennyit kell exponálni, hanem bennük is máig megmaradt az igény arra, hogy nem elég az egyes snitteket korrektül leforgatni, ennél többről van szó. Tarkovszkij Andrej Rubljovjának az a jelenete, amelyben Boriszka megkeresi az agyagot, amiből majd a harang formáját kiönti, annak a példabeszéde is lett a számomra, hogyan kell filmet készíteni. Az, hogy neki magának kell megtalálnia azt az agyagot, amely éppen ahhoz a haranghoz a legalkalmasabb, amit ő akar kiönteni. A munkának ezt a fárasztó, nehéz – és sokak szerint „mellékes” – fázisát se lehet másokra hagyatkozva megtakarítani: az embernek saját magának muszáj kibányásznia, kiolvasztania és formába öntenie a dolgokat. Ezt a titkot tanította Herskó: hogy a filmkészítés és a harangöntés ugyanolyan munka...

– Időrendben haladva filmográfiájában: 1969-ben készült a Tisztavatás, amely megint csak nem bizonyult úgynevezett „preferált” filmnek...

– Azzal avatódtam profi rendezővé. Már az a tény is eléggé furcsán hatott, hogy mit keres egy nő a katonaságnál, aki nyilván többszörösen „buta” és „civil” kérdéseket tesz föl a végzős tisztjelölteknek. De számomra egyenesen megható volt, milyen gyönyörűeket válaszoltak ezek a fiatalemberek – az első olyan katonatisztek, akik pedagógusi diplomát is szereztek a tisztivel együtt –, olyan kérdésekre, hogyan fognak majd bánni a rájuk bízott sorkatonákkal. Illetve azt is megkérdeztem tőlük, ami valami faramuci megfogalmazással benne szerepelt a szolgálati szabályzatban is, hogy népellenes parancsot nem kell teljesíteni, és mit csinálnak majd, ha ne adj Isten ilyet kapnának... Ne felejtse el: mindezt 1969-ben, néhány hónappal a „dicsőséges” csehszlovákiai bevonulás után... Valahonnan a legfőbb Politikai Főcsoportfőnökségtől jött a parancsolat, hogy ezt a részt azonnal ki kell vágni a filmből...

– Többé-kevésbé közismert a filmbarátok körében a Gazdag Gyulával együtt készített A határozat című filmjének évtizedes cenzurális kálváriája... Ezt követően megint úgynevezett tabutémát választott: a Tantörténet középpontjában egy öngyilkosság motívumainak elemzése állott...

A határozat című film körüli dolgokról nincs kedvem túl sokat beszélni. Mindenesetre különös-keserű tapasztalat, amikor még a szűkebb szakmai közvélemény is „elfelejti” az ember társszerzőségét egy olyan film esetében, amelyet a saját alapötlet megfogantatásától magáénak tekintett, s amelynek elkészítésére több mint egy évet – a szereplő-közreműködők sorsfordulóinak nyomon követésére pedig jóval többet – áldozott az életéből... Ami a Tantörténetet illeti, azt szintén „titkosították”: sose mutatták be. Azzal az indokkal, hogy állítólag „kedvet csinál” az öngyilkossághoz. És mondták mindezt annak ellenére, hogy a feledhetetlen Mérei Ferenc tanár úr véleménye szerint is ez úgynevezett „pozitív”, jólsikerült, öngyilkossági karrier” volt, hiszen arról szólt, hogy a főhős Nóra végül is talpraállt.

– Még nagyobb politikai konsternációt keltett, s afféle „szamizdat filmként” terjedt az 1982-ben forgatott Pócspetri…

– Valamikor ’73-ban találtam rá a témára: a Csillag című folyóirat egyik 1948-as számában elolvastam Déry Tibor riportját Pócspetriről. Elmentem a helyszínre, és ott azonnal kiderült, hogy Déry írása – finoman szólva – képzelt riport volt: a valóságban minden másképpen történt. Az ott élő emberek pontosan tudták, hogy az ügyről úgysem készülhet film, mégis szerették volna végre valakinek elmondani az igazat. Feketén-fehéren kiderült, hogy a pócspetri-i koncepciós per volt, aminek másokkal együtt Rajk László volt az egyik főszervezője és felelőse... Több mint hét évig nem engedélyezték a film elkészítését, amíg ’82-ben véletlenül megtudtam, hogy maradt valami csekély, fölhasználatlan pénzösszeg a Balázs Béla Stúdióban, amit éppen visszavenni készült a minisztérium. Abból forgattam le a filmet. Az emberek őszintén elmondták, mi is történt valójában, mert úgy érezték, hogy valami nyomot kell hagyniuk: a disznóságokat legalább el kell mondani, amíg még élünk. Az volt az első film, amiből nyilvánvalóan kiderült, hogy a Rajk-per előtt is voltak koncepciós perek Magyarországon. Mindaddig az élt a köztudatban, hogy legfeljebb a volt uralkodó osztályok tagjait irtották 1945 után; no meg később egymást csukták le vagy végezték ki a különböző „moszkovita” meg a „hazai” elvtársak. Abból a filmből viszont kiviláglott, hogy magát az istenadta népet is irtották: egy egész falu lakosságát végigverték azért, mert egy Máriapócsról kiszállt kétbalkezes, szerencsétlen próbarendőr – gyakorlatlanságból, véletlenül – agyonlőtte magát... Először egy statáriális pert rendeztek, hét vagy nyolc vádlottal, azután egy úgynevezett „nagy népi pert”, immár huszonnégy vagy huszonöt vádlottal. Az első perben két halálos ítéletet is kiosztottak. És az is kiderült ráadásul, hogy Kádár János – akkori nagybudapesti párttitkárként – lement Pócspetriről jelentést írni; miközben Rajk László volt a belügyminiszter... A faluból végül legalább harmincan börtönbe kerültek, többen belehaltak, még többen egész életükre belerokkantak ebbe a koncepciós perbe... Mindezt tudva nyilván nem véletlen, hogy bizonyos „illetékes szervek” az egész filmet meg akarták semmisíteni, és csak a szakmai szolidaritásnak köszönhetően maradt meg. Végül 1989-ben bemutatták a Toldi moziban, és ’90-ben a televízió is sugározta.

– De közben, még folyvást „titkos rendezőként”; 1985-ben elkészítette a nyilvános forgalomba kerülése nélkül is – bizonyos körökben – már-már legendássá vált Hagyd beszélni a Kutruczot! című, másik vérbeli és valóságos társadalmi-politikai „krimit”... Mondja meg őszintén, soha nem félt, amikor minduntalan ilyen szövevényes, politikailag életveszélyesen forró témákhoz nyúlt?

– Véletlenül hallottam arról, hogy Kutrucz Gizella, a valamikori pártmunkás egy jelentéktelen csillebérci telekbérlet kapcsán messzire vezető ügyekbe botlott. A történet – fokozatosan kibontakozott – lényege, hogy Bosnyák Zoltán, Hitler hajdani kiképzett kémje, a magyarországi deportálások egyik előkészítője – aki A harc című nyilas lap főszerkesztője és a Zsidókérdést Kutató Intézet igazgatója is volt Budapesten, akiről a hivatalos okiratok azt állították, hogy háborús bűnösként kivégezték, nos őt valószínűleg élve átvette a szovjet kémhálózat, és az ÁVO a Rákosi által tervezett (s csupán Berija bukása miatt „elmaradt”) monstre zsidóperben is föl akarta használni... Nem részleteztem, hogy a pesti ügyvéd-klán, a saját hasznára is, miképpen szerezte vissza háborús bűnösként elítéltek és állítólag kivégzettek ingatlanait; a film lényegében a hatalmi struktúrákról szól. Egyebek között arról, hogy az ÁVO miképpen „hasznosította” a volt náci háborús bűnösöket... A film ellen indított pert a „telekmentő” ügyvédek egyike végül is megnyerte: az ítélet szerint több részletet ki kellene vágni belőle, ezért ma sem forgalmazható... Egyébként nyilván az sem véletlen, hogy Kutrucz volt az első, akit kizártak az MSZMP-ből, s csak később következett be a Bihari – Bíró – Lengyel – Király „csoport” kizárása... Kutrucz egy konkrét ügyben annyira mélyre ásott, olyan sötét titkokat szellőztetett meg, amelyek a jelek szerint még ma sem publikusak...

– Első, immár valóban publikussá vált és nagy hatást keltett dokumentumfilmje az ötrészes Menedékjog volt, Nagy Imre és társainak elrablásáról...

– Amikor 1987-ben forgatni kezdtem a filmet, még egyáltalán nem volt köztudomású mindaz, ami a filmből megtudható. De úgy éreztem, 1956 óta több mint harminc év telt el, azóta felnőtt másfél olyan generáció, amelynek többsége csupán azt tudja ’56-ról, amit a Berecz-féle Velünk élő történelem igyekezett beléjük sulykolni. Miközben ha az ember falun, parasztokkal beszélgetett, ’56-ot ők mindvégig következetesen forradalomként említették; s ha valaki „ellenforradalomnak” nevezte, az biztosan valamiféle funkci lehetett. Úgy éreztem, kötelességünk elmondani nemzedékünknek ezt a nagy titkát. A Donáth Ferenc sírkőavatásán összegyűlteket megkértem: ne hallgassanak tovább; az utókor számára mondják el, hogyan történtek valójában a dolgok. Akiket ott elértem, és Donáth Ferenc sírkövénél megígérték, hogy beszélni fognak, azok szerepelnek is a filmben. (Akiket később kerestem meg, azok nem vállalták a közreműködést...) Az ötrészes film 1988. június 16-a előtt már készen volt, s azután ’89 tavaszán utolérték a fölgyorsult események: március 15-én már árusították az utcán a film dialóglistáját tartalmazó kötetet, majd a ’89-es újratemetést megelőző héten három estén sugározta a televízió.

Az Új magyar siralom az 1989. március végén, április elején történt exhumálást örökítette meg; júliusra volt készen. Július 6-án volt a perújrafelvétel és a legfőbb bíró törvénytelennek mondta ki a Nagy Imre és társai elleni vádakat. Miközben mondandóját felolvasta, odacsúsztattak neki egy cédulát, és azután már láthatóan sokkal felszabadultabban hangsúlyozta, hogy „nem bűnösök”. Később kiderült, abban a pillanatban érkezett a hír Kádár János haláláról... Jellemző, hogy azon a bizonyos utolsó központi bizottsági ülésen, ahol Kádár – zavart szellemi és lelki állapotban – bevallotta, hogy bűnös mind Rajk László, mind Nagy Imre kivégeztetésében, a jelenlévő tagok nem akartak hinni a saját fülüknek. Mert aki itt az utóbbi negyven évben pártkarriert akart csinálni vagy fontosabb funkciót vállalt, annak minimum annyit tudomásul kellett vennie, hogy léteznek bizonyos tabuk, amikre egyáltalán rá sem szabad kérdeznie.

– Most, hogy így nagyvonalakban sorra vettük eddigi legfontosabb munkáit – amelyek többsége évekre dobozba kényszerült, s legfeljebb féllegális, többé-kevésbé zártkörű vetítéseken, illetve később videókazettákon, búvópatakszerűen fejthette ki hatását és juthatott el egy rendkívül korlátozott számú, szakkörű közönséghez –, nem érez némi nosztalgiát vagy vágyat a tömeges közönség előtti megmérettetés: tehát az úgynevezett valódi játékfilmek készítése iránt?

– Szívesen forgattam volna és forgatnék játékfilmet, de még soha nem kaptam annyi pénzt és bizalmat, amiből játékfilmet készíthetnék. Azt hiszem azonban, hogy amiket elkészítettem, azok mind filmek. Van közöttük, amelyik jobb, akad amelyik kevésbé sikerült, de mindegyik film. A dokumentumfilmesnek az igazság a munkaeszköze. Minden rendezőnek az a célja, hogy olyan filmet csináljon, amit lehetőleg minél többen néznek meg. De ha valamiből az igazság nem derül ki, az nem film. A dokumentumfilmnek is formája kell legyen, saját belső íve. Ez másféle, mint a hollywoodi filmforma, de itt is mindig történetet kell elmondani, úgy, hogy az érthető, átélhető legyen, és hordozza azt az igazságot, ami nélkül semmiféle történet sem érvényes. Szóval a cél nem az igazság puszta kimondása, mert az elemi munkaeszköz, nem cél. Ha kellőképpen megformált az igazságanyag, akkor a film hatni is fog a nézőkre.

– De, figyelve a hazai moziműsort is elárasztó kommersz szupergiccs-dömpinget, mégis miben reménykedik?

– Abban, hogy ha egy-egy ilyen film híre elterjed, az meglepetésszerű sikert is arathat. Nemrég jártam a dél-franciaországi Lussas város nemzetközi dokumentumfilm-szemléjén, ahol az Új magyar siralom mellett a Menedékjog két részét is vetítették, egyáltalán nem kongó moziterem előtt, és utána odajött hozzám egy fiatal francia rendező, aki azt mondta, hogy ő is így szeretne filmet csinálni... A Menedékjogban tizenegyen mondják el ugyanazt a történetet, és mindenki másképpen, mert más személyiség. Ha egy közúti balesetről megkérdez tíz szemtanút, tízféleképpen fogják elmesélni. A sírok exhumálásánál is másképpen viselkedett minden családtag. A legmodernebb számítógéppel se lehetett volna többféle reagálás-variációt modellezni; a személyiségek különfélesége és az élmények azonossága tartotta össze őket... Makacsul hiszek abban, hogy akit az ilyenfajta, emberileg gazdag film érdekel, az megkeresi és megnézi. Kutrucz Gizella a közreműködéséért járó honorárium helyett kapott egy kazettát a vele készült filmből; s az valahogy megfialt és elterjedt. Egyik kollégám mesélte, hogy valaki ajánlotta neki a fekete-piacon, mint rendkívül izgalmas filmet, öt vagy hatezer forintért... A jelek szerint tehát videón sokan megnézték – meglehet, hogy két horror- vagy pornófilm között – ezt az abszolút „nehéznek” mondható, töményen politikai filmet. Amerikában a kazettakölcsönzők révén ma már többen látnak egy-egy filmet, mint moziban. Reméljük, előbb-utóbb eljutunk addig, hogy az igényes magyar filmek is még megvásárolhatók, kölcsönözhetők lesznek kazettán, s az ilyen jellegű siker is életben tarthat egy filmet. Nekem annyi a dolgom, hogy elkészítsem a filmet. Ha a Történelmi Filmalapítvány megszavazza a most készülő filmem befejezéséhez szükséges csekély összeget, biztos vagyok benne, hogy az is megtalálja majd a maga közönségét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/12 08-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=626