CoppolaKoltai Ágnes
Vajon elégedett lehet-e az az alkotó, aki legnagyobb művészi és anyagi sikerét annak a filmnek köszönheti, amit félkézzel, jó iparos módjára beleélés, ambíció s vágy nélkül forgatott? Ha valaki művészi dicsőségről álmodik, ám legfeljebb üzleti eredményekkel dicsekedhet (ezekkel is csupán ideig-óráig), végül megtörik. Mégis, Francis Coppola, ez a bizonyítási kényszerrel megvert olasz-amerikai rendező a filmművészet legállhatatosabb alkotója. Kudarcról kudarcra halad, hogy aztán a siker kéretlenül utolérje, amit azonnal eljátszik, – mert semmi sem érdekli jobban, mint a kockázat.
A film kaland, gyermekded játék számára, kész érte mindent eldobni. Becsületét és utolsó fillérjét is.
Coppola, aki legszívesebben Nagy Gatsby-nek vagy Hollywood legendás producerének, David O. Selznicknek („az utolsó nábobnak”) képzelte magát, a legjobb szerepet önmagára osztotta: a szeszélyes fiúcskáét, aki méregdrága játékkal szórakozik. S ha néha kizökken e szerepből, csodálkozva mered a világra, miért nem értik meg lelkéből sarjadt filmjeit?
A világpremierrel majdnem egy időben mutatják be nálunk is a Keresztapa III-at, annak az embernek újabb filmjét, aki végül sem Jay Gatsby, sem David O. Seiznick nem lett, s megmaradt – miként egy másik Scott Fitzgerald-hős – az „Édenen innen” kedvetlen mesteremberének.
Az alábbi írás részlet egy hamarosan megjelenő könyvből.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1036 átlag: 5.32 |
 |
|
