Mozipest

Beszélgetés Papp Gábor Zsigmonddal

Budapest retró

Sipos Júlia

A retró-filmekben nem az utókor viccelődik a múlton, az idő leplezi le a halálosan komolyan vett aktuális lózungokat és korszellemet.

15 éve kezdted el a „retró” sorozatot, Magyar retró, Balaton retró. A sorozat éppen a Budapest retróval indult. Miért?

Ennek emocionális és praktikus okai is voltak. Budapestről található a legtöbb archív anyag. Bár most épp egy olyan retró filmen dolgozom, ami kifejezetten a vidék Magyarországáról szól, a Kádár-kor vidék-propagandájáról. A filmes kapacitás nagy része itt volt Budapesten, ahogyan itt voltak a stúdiók és itt készítették a mozi híradókat. A filmjeim alapját azok a kis szkeccsek képezték, amelyek a heti filmhíradó végén a „kis színest” jelentették. Kiküldtek egy stábot, hogy csináljanak utcai életképet, például, hogy mennyibe kerül egy konfekció-zakó, vagy, hogy nyílt egy új cukrászda… és ezek mind budapesti helyszínek voltak. Ami az érzelmi részét illeti, ezeken a filmeken az én gyerekkorom van, vagyis a hetvenes évek. Találtam olyan filmet, amin az egykori lakótelepi házunk parkolója látható, az Árpád-híd pesti hídfőjénél – a Társadalombiztosítóval szemben. Ott vasárnaponként lementek a lakók, és akinek kocsija volt, az autó alá feküdt és szerelte. Moszkvicsok, Ladák, Skodák alól mackóruhában kilógó fél embereket lehetett látni. Olyan felvételeket is láttam ezeken a régi filmeken, amikből úgy éreztem, hogy a szüleim így élhettek. Ezért nagyon szerettem ezeket a képeket. A Bölcsészkar előtt, a Petőfi téren huszonéves fiatalok ülnek a rakpart lépcsőjén, az Erzsébet-hidat még nem is építették újjá, vízbe lógnak a hídcsonkok és ott ülnek a fehér, kihajtott ingű fiúk Elvis-frizurával, meg felstuccolt hajú nők fekete napszemüvegben. Pont olyanok, amilyenek az én szüleim voltak egyetemistaként a hatvanas években. Persze, a helyszínek is érdekesek voltak. A sok neonfelirat az üzleteken. A jellegzetes neonképek, a Lottó- reklám, az Úttörő Áruház, ahol a fiú meg a lány egy labdát dob föl, meg a kisfiú, aki issza az üveges tejet és közben nő a hasa… neon animációk a hatvanas évekből. Nem úgy tekintem a retró-sorozatomat, hogy ezek szerzői filmek, inkább olyan ez – Tandorival szólva –, mint egy talált tárgy megtisztítása, valaminek a felmutatása, ami addig rejtve volt az emberek elől.

Ezeknek a retrófilmeknek éppen az a titkuk, hogy minimalista módon mutatnak meg valamit, alig kommentálva, miközben a bemutatott kor társadalmi érzülete mégis előjön a képek mögül, az egész politikai és társadalmi hangulat.

Ez nem a Kádár-korszak történelmi bemutatása, inkább, azt mutatja, hogy milyennek akarta a rendszer láttatni önmagát. Propagandafilmek, amelyek saját magukat leplezik le. Nem kellett semmit hozzátenni, önmagukban is abszurdak. Mi a narrációban sohasem próbáltunk gúnyolódni, a filmekben található humor mind az eredeti filmekből fakad. Mi csak adatokat tettünk hozzá, nem akartunk visszafelé okoskodni vagy nagyképűsködni. A filmeket az akkori Magyar Filmintézetből, későbbi nevén Magyar Nemzeti Filmarchívumból, jelenlegi nevén Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézetből kaptuk. Érdekes egybeesés, hogy az amatőr fotóarchívumot, a Fortepánt is éppen Tamási Miklós csinálja, aki 15 éve ezeknek a retrófilmeknek a forgatókönyvírója.

Hogyan válogattatok a több ezer méteres tekercsekből?

Főleg címek alapján, mert minket nem a várostörténet érdekelt, hanem az életmód: hogyan laktak az emberek, hol dolgoztak, hova jártak étterembe, szórakozni, táncolni. A filmek tele vannak olyan képekkel, amikre a mai fiatalok már nem emlékezhetnek. Olyan emblematikus dolgokra gondolok, mint a Clark Ádám téren a körforgalomban a virágokból kirakott vörös csillag, vagy ugyanez a Nemzeti Múzeum kertjében… Vagy olyan agyrémek is születtek, mint amikor Antal Imre jégkrémpálcikák eldobásán keresztül mutatja meg a budapestiek jégkrém fogyasztási szokásait...

Ugyanakkor végig látható, hogy ez nem nosztalgia, hanem egyfajta leképezése a korszaknak.

Amikor elkezdtük, arra törekedtünk, hogy a visszatekintés ne legyen sem gúnyolódó, sem nosztalgiázó. Vékony pengeél volt, de úgy tűnik, hogy az emberek értik és szeretik a retró-sorozatot, fent van a YouTube-on, a torrent oldalakon, de a DVD-kből is több tízezret vettek. Amikor 15 éve elkezdtük, tartottam attól, hogy becsúszhatnak pontatlanságok, de ezekben a filmekben is megvan a tévedés szabadsága, és mi nem történészi munkára törekedtünk, nem a korszak pontos definiálása volt a célunk. Ezek a filmek inkább segédanyagok lehetnek a történelemórákon, semmint tananyagok.

A saját forgatású filmjeidben is gyakran megjelenik Budapest?

Persze, hiszen itt a forgattam a legtöbbet. A Tandori Dezsőről szóló diplomafilmemben Tandori sétál Budapesten, és falfirkákon, közlekedési táblákon találja meg saját verseit, vagy egy dunai hajóra fölkasírozva. Az Esterházy-vacsorában Esterházy egy dunai hajón beszélget Orsós László Jakabbal. A város, a Duna nálam mindig központi élmény. Ahogy Vas István írja a Pesti elégia című versében:

„Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,

Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.”

Itt születtem, és életem 95 százalékát itt töltöttem. Volt is egy sorozatom, a Szülőfalum Budapest, ebből három rész készült el 2002-ben. A Flaszter népe a hajléktalanokról, a Plázák népe a bevásárlóközpontok eladóiról, közönségéről, biztonsági őreiről, meg a Partik népe a híres budapesti partiéletről, a Cinetripről, a Szigetről, a frankhegyi bulikról. Ezekben különböző budapesti szubkultúrákat akartam bemutatni. Többet is terveztem, de nem kaptunk több támogatást.

Az igaz, hogy a Dzsumbuj lebontását is filmre vetted?

Igen, egyszer 2009-ben Kékesi Attilával arra jártunk, véletlenül volt nálunk kamera és nagy munkagépekkel éppen dózerolták le a Dzsumbujt. Ez csak egy tízperces etűd lett, mert bár hetekig forgattunk, nem tudtuk saját zsebből tovább finanszírozni. Három hatalmas ház volt ott, amiben cigány családok éltek, akik egyébként építkezési munkákból tartották fenn magukat, és aztán velük bontatták le a saját otthonaikat.

Játékfilmből maradt-e Budapest-képed, emléked?

Persze. Az első a Zilahy Lajos rendezte Halálos tavasz, amiben a még megmaradt tabáni kis utcácskában sétál Karády és Jávor. Aztán András Ferenctől a Dögkeselyű, amiben nagyon benne van a nyolcvanas évek Budapestje. Egy kocka Ladával menekül Cserhalmi, és a rendőrök szintén kocka Ladával üldözik a Keletitől. Vagy Török Feritől a Moszkva tér, ami a rendező múltján átszűrt városképet és életérzéseket mutat be.

30 év múlva milyen Budapest retrót forgatnál, miből válogatnál? Óriási az anyag, hiszen most már mindenki rögzít valamit digitális eszközzel.

Igen, mindenkinek van a zsebében egy kamera, én is folyton filmezem a várost a telefonommal, még a kocsiból is. A kedvencem, amikor a Petőfi-hídon hajtok át, és a kivilágított Duna-hidak egymás mögött mozognak. Ez a legnagyobb 3D élmény! A Budapest retróban persze a város csak kulissza. Ami engem ebben igazán érdekelt, az az emberi butaság és bornírtság, és szerintem ebből ma is találunk bőven. Rendszerek jönnek, mennek, de a hülyeség az állandó, úgyhogy lesz nyersanyag a mai korból is.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 46-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11659

Cikk értékelése:

szavazat: 619 átlag: 5.67