KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• (X) : Szociográfia, szociofotó és szociofilm pályázat

• Báron György: Az iskola-alapító Illés György
• Muhi Klára: Egy hibátlan legenda Beszélgetés Kende Jánossal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Bábeli filmzavar Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Nánay Bence: A görögdinnye erotikája Tsai Ming-liang
• Vincze Teréz: Posztmodern, dinnyehéjban Huncut felhőcske
MÉDIA
• Szőnyei Tamás: Már fájl minden csók Táncdalfesztivál
• Vaskó Péter: A nézők meg a sztárok Megasztár
TELEVÍZÓ
• Greff András: Hosszú műszak 24
• Pápai Zsolt: Amerikai kinopravda Drót
• Szabó Tamás: Az emlékezés dramaturgiája A sziget foglyai – Lost 1-2. évad

• Ádám Péter: Folt a becsületen Dreyfus-ügy a moziban
• N. N.: Carné-filmek
VÁROSVÍZIÓK
• Kolozsi László: Csillagpor nélkül Privát Pest
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Pesti szellemképek Gál László: „Csak a szépre…”
FESZTIVÁL
• Palotai János: A bomlás virágai ARIFF
• Teszár Dávid: Latin fieszta Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Hofi kora Magyar plazma
KRITIKA
• Muhi Klára: Anyámasszony Nyugalom
• Bori Erzsébet: Családban marad Balkán bajnok
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Superman visszatér
• Géczi Zoltán: Ház a tónál
• Kárpáti György: Hidegzuhany
• Vajda Judit: The King
• Vörös Adél: A Karib-tenger kalózai 2. – A holtak kincse
• Vízer Balázs: Halálos iramban: Tokiói hajsza
DVD
• Pápai Zsolt: A tintahal és a bálna
• Nevelős Zoltán: Őrültek háza
• Tosoki Gyula: Kis hal
• Németh Áron: Suliláz

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Goya kísértetei

A művész és az inkvizítor

Muhi Klára

Milos Forman a közép-európai rendszerváltások fordulatait, hőseit is felfedezte Goya korának történelmében.

 

Hogy ki volt Francisco Goya, Milos Forman új filmjéből tulajdonképpen nem tudjuk meg.

A Goya kísértetei ugyanis – habár a 18–19. századi spanyol mester számos képét feldolgozza – nem a „nagy festők filmen” sorozat (Caravaggio, Van Gogh, Lány gyöngy fülbevalóval) újabb illusztris darabja. Forman igen szabadon bánik Goya életrajzának tényeivel, arról is lemond, hogy zsenijét kutassa, megidézze, az pedig végképp fel sem merül, hogy rettegős, zaklatott, apokaliptikus vízióinak valamiféle filmes parafrázisát nyújtsa. A cseh-amerikai rendező lucidus szellemétől egyébként mi sem áll távolabb, mint a látomásos mozgókép.

Ezzel együtt Goya alakját – Stellan Skarsgard hanyag, laza, modern interpretálásában – a filmben pillanatra sem tévesztjük szem elől. Forman elegánsan prezentált, szellemes, de valójában szörnyű történetében ő a melegpont, a hiteles tanú, a látó szem, az ábrázoló erő.

A cselekmény egy történelmi paradigmaváltás, a francia forradalom és a napóleoni háborúk korában játszódik. Abban a néhány évtizedben, amikor a „minden ember egyenlő” botrányos eszméje lassan a szent spanyol inkvizíció uralmát is kikezdi, s Goya hazájában néhány évtized alatt a hatalmi konstelláció többször is megfordul.

Forman – akinek bőven vannak tapasztalatai a felpuhuló, majd újra bekeményítő diktatúrák hullámmozgásairól (benne művész és „inkvizítor” külön játszmájáról) – új filmjében nyilvánvalóan erről akart beszélni. Nem meglepő tehát, ha a Goya cselekményének merész váltásaiban és puhány gonoszaiban a közép-európai történelemből oly jól ismert csiki-csuki rendszerváltások fordulatait, hőseit véljük felismerni.

Mert mit tesz például „a központ” – a Goyában a Szent Inkvizíció –, ha hatalmát gyengülni érzi? Besúgókat küld a jónép közé, és bekasztliz boldog-boldogtalant. Vagy mit tesz a harmadik rend tagja (Bilbatua kereskedő), amikor gyönyörű lányát, Inest, mert nem eszi szerencsétlen a disznóhúst, judaizmus vádjával kínvallatják? Természetesen elvtelenül korrumpál. Egy láda aranyat ajánl fel a magasságos inkvizíció székhelyének restaurálására. És mit csinál erre az önhitt hatalom? Elfogadja a pénzt, de fogva tartja a lányt. Az elvhűségre hivatkozva. S mi a legvoluntaristább, legpenetránsabb közszereplő politikai ősképlete? Mi történik a vakbuzgó, Inesbe holtszerelmes Lorenzo atyával? Mikor szakad a húr, külhonba emigrál, hogy egy következő politikai fordulatnál új igék zászlója alatt (Napóleonnal) térjen vissza elégtételt venni régi urain. „Van képe” hozzá! (Pedig portréját még a hatalomváltás előtt nyilvánosan elégették.) Miként ahhoz is, hogy Goyát, a művészt leszajházza.

A már süket Goya e vádat megértve fejéhez kap, mint aki megsebesült. Forman filmjének legszemélyesebb rétege ez, melyet már az Amadeusban is körbejárt. Van-e a műnek bármilyen hatása, ereje? Mit ér egy kép (egy film vagy egy zenemű) a korszakváltások zűrzavarában? A művésznek a hatalmasok sosem osztanak lapot – Goya sorsa is mecénásai jóindulatán múlik. A nagy mű azonban – mint az inkvizíciós kínvallatás – elevenbe vág. (Van is egy montázs – Ines kínzatása után – a rézkarc-készítő műhely durva eszközeiről, mely felépíti ezt a hasonlatot.) A Goya kísértetei első kockáin a szent atyák elborzadva nézik a mester metszeteit. Valamit tenni kell! A világ nem lehet ilyen förtelmes! A világot meg kell javítani! Az inkvizíció tehát Goya felkavaró művészetének hatására küldi szét pribékjeit Madrid-szerte. Majd Goya megfesti Inest. A kép csodálatos. Ines, a polgárlány botrányosan gyönyörű, amilyen csak a Szűzanya lehet! Inesnek tehát vesznie kell!

A filmben Goya minden modelljének végzetesre fordul a sorsa. Ki hát az erősebb s hatalmasabb, az inkvizítor vagy a művész? S mi ennek a hatalomnak a természete?

Forman mindig szerette a paradoxonokat. És sosem ítélkezik hősei fölött. Maár Gyula egyszer régen így jellemezte őt: „Forman filmjeiből mindenkinek teljes élmény jut. A közönségnek kellemes szórakozás, a humanistának emberséges derű…”

A Goya árnyai talán nem tartozik a legnagyobb Forman-filmek közé. Hogy paradoxonnal éljünk, elsősorban mert nem oly eretnek, mint legnagyobb művei. Inkább okos és rezignált s – főként nekünk – nagyon-nagyon ismerős.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/07 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9045