KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/augusztus
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• (X) : Szociográfia, szociofotó és szociofilm pályázat

• Báron György: Az iskola-alapító Illés György
• Muhi Klára: Egy hibátlan legenda Beszélgetés Kende Jánossal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Bábeli filmzavar Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Nánay Bence: A görögdinnye erotikája Tsai Ming-liang
• Vincze Teréz: Posztmodern, dinnyehéjban Huncut felhőcske
MÉDIA
• Szőnyei Tamás: Már fájl minden csók Táncdalfesztivál
• Vaskó Péter: A nézők meg a sztárok Megasztár
TELEVÍZÓ
• Greff András: Hosszú műszak 24
• Pápai Zsolt: Amerikai kinopravda Drót
• Szabó Tamás: Az emlékezés dramaturgiája A sziget foglyai – Lost 1-2. évad

• Ádám Péter: Folt a becsületen Dreyfus-ügy a moziban
• N. N.: Carné-filmek
VÁROSVÍZIÓK
• Kolozsi László: Csillagpor nélkül Privát Pest
KÖNYV
• Bán Zoltán András: Pesti szellemképek Gál László: „Csak a szépre…”
FESZTIVÁL
• Palotai János: A bomlás virágai ARIFF
• Teszár Dávid: Latin fieszta Mar del Plata
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Hofi kora Magyar plazma
KRITIKA
• Muhi Klára: Anyámasszony Nyugalom
• Bori Erzsébet: Családban marad Balkán bajnok
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: Superman visszatér
• Géczi Zoltán: Ház a tónál
• Kárpáti György: Hidegzuhany
• Vajda Judit: The King
• Vörös Adél: A Karib-tenger kalózai 2. – A holtak kincse
• Vízer Balázs: Halálos iramban: Tokiói hajsza
DVD
• Pápai Zsolt: A tintahal és a bálna
• Nevelős Zoltán: Őrültek háza
• Tosoki Gyula: Kis hal
• Németh Áron: Suliláz

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

60 éves az államosított szovjet filmgyártás

Az állami filmgyártás feladatai Szovjet-Oroszországban

Lunacsarszkij A. V.

 

Az állami filmgyártás ma Oroszországban egészen sajátos feladatok előtt áll. Amikor ezt mondom, akkor nem csupán a termelés államosítására, a filmforgalmazásra és a mozik közvetlen állami irányítására gondolok, hanem arra is, hogy a művészeteknek és a közművelődésnek ebben a sajátos ágazatában egészen új, a korábbiaktól teljesen elütő szellemet kell meghonosítanunk.

Jelenlegi helyzetünkben, amikor az oroszországi gazdasági élet úgyszólván a teljes csőd szélén áll, még csak gondolni sem gondolhatunk arra, hogy a külföldi cégekkel versenyre kelve, vagy az orosz magánfilmgyártás helyébe lépve, tisztán művészi, irodalmi vagy akár objektív-tudományos jellegű filmekkel álljunk elő. Ezt az anyagot végső soron alighanem a már kész vagy másutt éppen most készülő filmtermésből fogjuk pótolni; mert ha a kereskedelem most meglehetősen korlátozott is, ez a korlátozottság nyilvánvalóan nem fog örökké tartani.

A mi feladatunk, hogy olyasmit csináljunk, amit senki más nem képes és nem is kíván megcsinálni helyettünk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szocialista államnak a filmbeli látványosságokat is szocialista szellemiségűvé kell formálnia.

Az, hogy a filmhíradót az eddiginél is színesebbé, gazdagabbá kell tenni, vitán felül áll, így nem is fogok most erre több szót vesztegetni.

Továbbá, ami a film tudományos és művészi szféráját illeti, a filmkészítés fő feladata végső soron nem más, mint a propaganda.

Egészen általánosan szólva, miként arra már Tolsztoj is rámutatott, a művészet alapjában véve nem más, mint eszköz, amelynek segítségével a művész a maga érzelmeit átadja a tömegeknek. A felvilágosítás viszont, egészen tág értelemben véve a szót, eszmék terjesztése olyan emberek között, akik addig távol álltak ezektől az eszméktől. A film olyasvalami, amely mind a kettőre képes, méghozzá nem csekély intenzitással: egyrészt érzékletes kihívásként hat az eszmék terjesztése közben, másrészt, ha a szép, a költői. a patetikus stb. vonásaival ruházzuk fel, képes az érzelmekre is hatni, s ily módon az agitáció eszközévé válni. A fő figyelmet tehát elsődlegesen ezekre a mozzanatokra kell fordítani. Ha valahol, hát a filmművészet terén különösen élesen szembetűnik a tendenciózusságtól való ostoba félelem értelmetlensége. Általában véve az irányzatosság csak abban az esetben káros, ha kisszerű; igazán csak valamely vallási eszme vagy a hozzá közelítő, grandiózus szocialista eszme fennkölt irányzatossága képes a művészi alkotásokat átlényegíteni. Nemhiába kesergett Csehov amiatt, hogy a modern művészet távol került az istentől, s bármilyen tehetséges legyen is a művész, a puszta mesterségbeli tudás még véletlenül sem pótolhatja a hiányzó éltető eszmét.

A kommunista állam elmondhatja magáról: van ilyen éltető eszméje, amelyhez, ha csak valamennyire is figyelmesen és értő módon végezzük dolgunkat, hihetetlenül könnyen találhatunk megfelelő művészi öltözéket.

Továbbá: véleményem szerint a főhelyre a művelődéstörténeti filmet kell helyeznünk. A filmművészet szempontjából aligha képzelhető el még egy olyan gazdag témaforrás, mint éppen az emberiség kultúrtörténete általában. Kimeríthetetlen kútfő ez a szó szoros értelmében, melyből elég, ha csak találomra merítünk, kezdve az „özönvízelőtti” ember életétől, s fejünk máris tökéletesen beleszédül abba a képgazdagságba, amelyet mintha egyenesen a mozi számára teremtettek volna.

Arra persze semmi szükség, hogy hirtelen fellobbanó lelkesedésünktől hajtva, a történelmi hétköznapoknak ezt a világát a maga teljességében feldolgozzuk. Elég, ha csak azokra a körülményekre összpontosítunk, amelyeknek agitációs és propagandaszempontból jelentőségük lehet. Az állam keletkezés- és fejlődéstörténetét úgy kell érzékeltetni, hogy nézők világos képet kapjanak a minden egyes állam bűnös jellegét s egyszersmind elkerülhetetlen voltát hangsúlyozó, az ember s egyes formáinak átalakulásáról, valamint az állam egy sajátos formájáról, a szegénység, illetve a proletariátus diktatúrájáról szóló alapvető kommunista eszmékről.

Legalább ennyire fontos az egyház története is. Ennek keretében ábrázolni lehetne a különböző, kegyetlennél kegyetlenebb és értelmetlennél értelmetlenebb kultuszokat, és a keresztény egyház csalárd, az emberek hitével visszaélő ténykedését – oly módon persze, hogy történelmileg hiteles módon az egyház demokratikus, pozitív vonásai is egyértelműen kifejezésre jussanak benne. Végeredményben ugyanis egyáltalán nem nehéz dolog, hogy a kereszténység pozitív és eszményi vonásait annak rendje, s módja szerint értékelve mutassuk be azt, hogyan is torzították el módszeresen ezeket a vonásokat az állam és a tehetős osztályok szolgálatában álló egyházi személyek.

Ugyancsak részletes, kimerítő feldolgozásra vár még a politikai küzdelmek, ezen belül is különösen a Nagy Francia Forradalom története, egyáltalán minden jelentősebb esemény, s végül, de nem utolsósorban, forradalmi történelmünk egész közelmúltja is, a dekabristáktól egészen az 1917-es októberi forradalomig.

Noha egyáltalán nem tagadom az ennél átfogóbb tematika óriási jelentőségét – ilyen (egyébként hallatlanul gazdag) témát kínál például a felfedezések és találmányok történetét, vagy mondjuk, a magasabb rendű életforma és kultúra történetét is magában foglaló tudománytörténet –, mégis amondó vagyok, hogy a jelenlegi körülmények között, amikor mind az anyagi eszközöknek, mind az időnek meglehetősen szűkében vagyunk, nem szabad túlságosan sok fába vágnunk a fejszénket, és két, megközelítően azonos jelentőségű és értékű filmterv közül végső soron azt valósítsuk meg, amely a forradalmi propaganda szempontjából elevenebben és frissebben képes szólni az emberek értelméhez és szívéhez.

 

1919. október

(Szüszmann György)

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/09 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8145