KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Koltai Tamás: Film, színház, valóság Halász Péter
• Jancsó Miklós: Nix
• Grunwalsky Ferenc: A szem nem alhat A látás egyeteme

• Bikácsy Gergely: Földim Rossellini emlékére
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Diktatúra és divatja Disztópiák évszázada
• Kovács Marcell: A rossz álarcában V mint vérbosszú
• Varró Attila: Át a labirintuson Tükörálarc

• Beregi Tamás: Atlantisz túl mélyen van Elsüllyedt civilizációk
FESZTIVÁL
• Kubiszyn Viktor: Alvó medvék álmai Berlin

• Csillag Márton: Négy fickót három golyóval Mi újság, Tiger Lily?
• Takács Ferenc: A csillagok teniszlabdái Meccslabda
MULTIMÉDIA
• Bori Erzsébet: Kétszer lépni egy folyóba Dunai exodus: film és kiállítás
• Strommer Nóra: Digitális varázstükrök Interaktív média
• Reményi József Tamás: Nem bámulni nem lehet Magyar plazma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Bábeli panelek Lazarescu úr halála
• Vincze Teréz: Egy másik sziget Az íj
• Varró Attila: Szavatossági idő A vadság napjai
• Hungler Tímea: Párizsi skizó Caché
• Reményi József Tamás: Fűtő nélkül A halál kilovagolt Perzsiából
KÖNYV
• Kelecsényi László: Lexikon-lakás Magyar Filmlexikon
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: Lemming
• Hungler Tímea: Transamerica
• Ardai Zoltán: A bajusz
• Wostry Ferenc: A sziklák szeme
• Köves Gábor: Maradj!
• Dercsényi Dávid: Bab’ Aziz
• Hámori Dániel: Soha ne mondd, hogy soha
• Géczi Zoltán: Hét kard

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Szabadság, szerelem

Pál utcai póló

Reményi József Tamás

A bukott forradalom és a győztes pólómeccs párhuzamos montázsából sematikus hőstörténet született.

Amíg egy korszak nem termi meg a maga ünnepeiről, historikus hivatkozási pontjairól a nagyközönséghez szóló kulturális kommerszeit, addig azok az ünnepek és hivatkozások áhítatos unalomba és illedelembe fúlnak. Nem az ideológia, nem a politikai kurzus hamisságától vagy tisztességétől függ, hogy átélhetővé tehető-e az irányított emlékezet, hanem attól, hogy a tömegkultúra megcsinálja-e azokat a mutatványait, amelyekkel sokan, legalább átmenetileg, azonosulni tudnak. Egy egész nemzedék számára például a Tizedes meg a többiek közvetítette először (és egyetlenként) a „felszabadulás” fantáziaképét (természetesen a filmváltozatra gondolok): hosszú évek iskolai szavalatai és zászlódíszei nem értek el annyit, mint egyetlen vígjáték, amely a ’45 utáni rettenetes fejlemények legitimációjának, bizony, jelentős tényezőjévé lett. 1956-tal sincs másképp, hiába finnyáskodunk, szórakoztató dramaturgia, az egykori ifjúsági regények vizuális változatai nélkül (hisz a gyerekek nemigen olvasnak) tíztől huszonötig nem lesznek hívei egy történelmi pillanatnak. Tíztől huszonötig: ők járnak moziba, nekik szólhat az élvezhető, a látványos forradalom.

A Szabadság, szerelem című ifjúsági film azon bukik meg, hogy stábja az élvezethez vezető úton nem válogat az eszközökben. E kifejezés mindkét értelmében elmarasztalható: sem indulatilag, sem kivitelében nem jut túl a legkézenfekvőbb és legsematikusabb megoldásokon, azokat viszont számolatlanul, szelektálatlanul ontja, nincs szíve kihagyni egyet sem.

Már a cím szavai is bombasztikusan semmitmondóak, Petőfi mint allúziós reklámelem nem váltja meg a témamegjelölés ürességét. Ami a „szabadság”-ot illeti, a film igen egyszerű érzelmekkel operál: az oroszokat és a komcsikat utálni kell. Az előbbiekkel szemben a nézőtéri gyűlölet felcsigázásához a tankokban ülő arctalan ellenség képe személyes gonoszsággal társul a magyar vízilabdázókat ütlegelő orosz pólósok révén. A pesti utcákon és a moszkvai, majd melbourne-i medencében zajló ütközetek párhuzama, a filmet ihlető nagy ötlet sajnos primitív ösztönöket szolgál, a gonosz hatalom gonosz fiainak torzképét veti oda néhány vonással. Igen, minden birodalom állampolgárainak szánalmas terhe a felsőbbrendűségi tudat, még ha a feneke kinn van is a nadrágból, de ezt az agresszív pszichózist, hogy megértsük, csak árnyaltan szabad megfogalmazni. És az is igaz, hogy a sport egy-egy nemzet kultúrájának (!) részeként joggal szolgálhat az elnyomottak elégtételéül, ám örök vágykiélésként nem kevésbé szánalmas és veszélyes életprogram. Marad a primér drukkolás az ’56-os Pál utcaiaknak a szemét vörösingesek ellen – egy Molnár Ferencénél jóval redukáltabb képletben (hogy az „ifjúsági regény” lehetőségeinek körében maradjunk).

Az egyik oldalt a szadista ávósok és a mézes-mázos főgonosz, a másikat, ennek megfelelő érzelmi szinten a főhős nagypapája képviseli: „Így kell ezt, gyerekek, meg kell mutatni a rohadt komcsiknak!”. Még cowboy-filmben sem hagynak benne ilyen mondatokat, miért kéne egy magyar mesében ezzel beérni? (Amúgy pedig a film határozottan törekszik a megcélzott közönség nyelvi világához igazodni, a „kicsik a golyóid, legalább passzolnak a farkadhoz” típusú humor a hétköznapok magánbeszédével veszi körül a nagypapai lelkesültséget, érzékeltetendő egyén és történelem, egyéni sors és történelmi kataklizma egyvelegét – lásd előbb „sport és szabadságharc” –, mindebből azonban csupán a poénok falvédős ornamentikája bomlik elő.)

A „szerelem” sem jár jobban. A fiúk csak azt akarják, a lányoknak eszményeik vannak, a szerelem pedig e disszonanciát feloldja – a bármelyik tinifilmből untig ismerős képlet forradalomba, azaz kosztümös akciófilmbe mártva is működhet. Működik, megfelelő ritmusban, de mindennemű nagy műfajok kopár sablonjaival, a mozgalmi eposzok tömegjeleneteitől a frontfilmekben látott bolyongás-motívumokon át a családi zsánerek, a sportfilmek, a fogadalmi tragédiák gépies koreográfiájáig.

 „Két klisé nevetséges. Száz klisé megható” – magyarázza Umberto Eco a Casablanca sikerét. Hasonlóan építkezik a Szabadság, szerelem is, azzal a jelentékeny különbséggel, hogy nem Hemingway- vagy Fritz Lang-reminiszcenciákra, hanem immár végletekig elhasznált, kizsarolt mozihagyományok műanyagmásolataira formáz. „Amikor minden archetípus szemérmetlenül beront a színre, homéroszi mélységek tárulnak fel” – mondja Eco. Itt azonban a tiszteletadás illusztrációja mögött semmit sem találunk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8805