KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Humor a tévében 2.

Vérrel, verítékkel

Kristóf Attila

 

A szakmai közhit szerint a kis Latyi – aki nagyobb volt a nagynál – a telefonkönyv felolvasásával is könnyedén megnevettethette volna nézőit, olyannyira, hogy a Baloghoknál már a könnyük csorog… Ez a hiedelem félig téves, félig igaz. Igazságában is van azonban némi hamisság: a telefonkönyvön csak speciális esetben lehet röhögni, épp akkor, amikor humoros célzattal adják elő. A ferde szándék, amely a szárazból akar nedveket facsarni, már önmagában mulatságos; ehhez jön még egy kitűnő színész teljesítménye, aki fénykorában maga volt a humor, mondhatnánk úgy is: a vígság eszenciája, egyúttal szimbóluma. De próbálta volna csupán a telefonkönyvvel, s csakis azzal mulattatni a közönségét. A telefonkönyv felolvasása ötlet, valóban az, de csupán egyetlen alkalomra szól, ismételgetése – törvényszerű bukás.

Kijelenthetjük hát: a humor nemcsak előadóművészi, színészi teljesítmény kérdése. Szellem, gondolat, ötlet nélkül a legragyogóbb bohóc sem sokra megy. Időzzünk el itt, ennél a szónál: ötlet. Engedjünk nyelvészkedő hajlamunknak, s vizsgáljuk meg igei formában ezt a kifejezést, ilyeténképpen: ötlik, felötlik. Észrevehetjük, hogy a felötlik és a felvillan hasonló értelemben használható; amikor egy elmében felötlik, felvillan valami, egyúttal arra vár, hogy összefüggéseiben megvilágosodjék. Ebben az értelemben minden ötlet aprócska felfedezés, a gondolkodás magasrendű terméke. Ha mindezt tudomásul véve megnézünk egy jó humoros tévéjátékot – például a legutóbbiak közül Heltai Naftalinját –, láthatjuk: nyüzsög benne az ötlet, a találmány, a lelemény, a felfedezés. Játékossága és leleménye csalóka: az író, a rendező, a dramaturg magas fokú szellemi teljesítménye testesül meg benne: éppen ezért, a maga módján mélysége és súlya van. Természetesen a mélység és a súly nem mondandójában keresendő, hanem a humor minőségében.

Egy jó vígjátékhoz ötletek tömege kell; Tati minden filmje ezernyi apró, ám kitűnő ötletre, megfigyelésre épül, ő sziszifuszinak látszó munkával, ugyanakkor sikeresen, apró kavicsokból épít hatalmas piramist. Biztosra vehetjük: ötletei sokévi rendszeres és tudatos megfigyelő munka gyümölcsei, nem afféle véletlenül talált négylevelű lóherék.

Az ötletek kieszelőit Hollywoodban gegmeneknek hívják, profi voltukra ez a speciális kifejezés utal. Gegmenek nem teremnek minden bokorban, még kicsik sem, nemhogy nagyok.

De nem csupán egy humoros filmhez, tévéjátékhoz kell számtalan ötlet, s az ötlettel bánni tudó szellem, hanem az egyperces villámtréfákhoz, aprócska kabarészámokhoz is. Itt érdemes ismét szót ejteni Örkény Egyperces novelláiról; valamennyinek az ötlet a veleje, s ami mindegyiket magasrendűvé teszi: a humánus értelem. Mindez ily magas színvonalon természetesen nem várható el a kabarétól és a tévé humoros műsoraitól; ez éppen olyan lehetetlen kívánság volna, mintha a körzeti orvost arra biztatnánk, hogy fedezze fel – ha Flemming nem tette volna – a penicillint. De emlékezzünk csak: Komlós János jó perceiben ötletektől duzzad, úgynevezett intellektuális humora megfigyeléseken, az összefüggések felismerésén és váratlan tálalásán alapul, póza, előadásmódja maga is ötlet. Ugyanez vonatkozik Hofi Gézára is, hiszen mindketten egyazon szellemiséget képviselnek más és más módon. Néha alpári tréfákat is megengednek maguknak, talán azért, mert jól tudják, hogy az úgynevezett intellektuális humor többek számára lesz vonzó, ha a szellem franciás ízei közé bekeveredik vaskos gyomroknak való erősebb fűszer is. A mai magyar kabaré kiemelkedő alakjai „jó szöveget nyomnak”. Szánt szándékkal használtam ezt a megfogalmazást, mert az argó hűen kifejezi a tevékenység lényegét. A minőség itt kettős jellegű: a szöveg valóban jó, s eljut olyan fülekhez is, ahová a szöveget „nyomni” kell.

De azonnal észrevehető a legkitűnőbb előadónál is, ha fogyóban van az ötlete. A humor nem konzerválható, a póz, a rutin önmagában keveset ér. Írni tudás, megújuló szellemi frisseség, gondolat és ötletgazdagság nélkül a kabaréhumor a fűrészporhoz válik hasonlóvá, ahogy ezt a Vidám Padlás csődje kitűnően bizonyította. S ha ez a tétel érvényes a kabaréra, fokozottabban érvényes a televízióban bemutatott komédiákra, humoros szándékú tévéjátékokra.

De hol az a forrás, amely szüntelenül buzog? A tévé nap nap után – nem beszélve a szilveszterekről – szándékosan (és szándéktalanul) nevettet, mulattatásra törekszik; hazánkban nagy a humorigény, hol van hát az a szellem és tudás, amely ezt az igényt kielégíthetné?

Világos, hogy Örkény egypercesei bármilyen mércével mérve többet érnek, mint egy húszoldalas édesbús, szexis, filozofikusan-házibulis mai magyar novella. De még egy jól sikerült kabarétréfa is többet ér, mint egy félórás unalom. Ám biztos, hogy a félórás unalomszerzőnek a tévé többet fizet, mint ötperces vidámítóinak. Nem csupán anyagi ösztönzésről beszélek itt, hanem erkölcsi megbecsülésről is; a közgazdasági törvények eszmei meggondolásokkal keverednek. Nálunk – hiába – ez a módi. A tömegkommunikáció szervezői, persze, tisztában vannak azzal, hogy az úgynevezett szórakoztató műfajokat (humor, kabaré, vadnyugat, krimi stb.) embertömegek igénylik, épp ezért szükségesek; de agyuk másik felével arra gondolnak; ezek alantas műfajok, nem érdemelnek támogatást, eszmei és anyagi dotációt, aki szórakozni akar, szórakozzon olcsón. Így válik aztán a mulattatás, a nevettetés könnyűvé, mert ki küzd azért vérrel-verítékkel, ami mindenképpen lekicsinylésre predesztinált.

Az ötlet – érték. Ami értékes, azt meg kell fizetni. Mert gondoljunk bele: ki az a magyar szerző, aki, teszem azt, húszezer forintért írna a magyar tévének egy Molière-színvonalú komédiát? S ki az, aki mint Tati, éveit arra áldozza, hogy megfigyelje az életet, s felépítse az apró ötletek hatalmas piramisát? Mondjuk, tízezerért… Na ki?

Gondolom, jól tudják mindazok, akik a mulattatással hivatásszerűen foglalkoznak: ilyen önzetlen és elszánt ember kevés van, senki sem küzd vérrel-verítékkel a semmiért. Senki sem hajszolja magát, hogy bírálóitól fanyalgást kapjon, inkább eleve beletörődik abba, hogy a kritikusoknak igazuk van és igazuk lesz: a tévé mulattató-szórakoztató-humoros műsorai ötlettelenek, kisstílűek, szegényesek.

Helyes-e az, hogy jó íróink óvakodnak a képernyőtől, s így a tévéhumor kényszerűen belterjes, ötletszegény, s így bánatos marad?

Nem helyes. Éppen mivel – nem győzöm elégszer hangsúlyozni – a szórakoztatás, nevettetés, a humor tudat- és ízlésformáló hatásához, népszerű jellege miatt, kétség se fér.

Most már csak az marad hátra, hogy megkérdezzem a tévé illetékeseit: mit szólnak mindehhez? Egy következő alkalommal közvetítem válaszaikat az olvasókhoz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7991