KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szovjet Filmek Fesztiválja

Magánélet

Az egyensúly keresése

Veress József

 

Julij Rajzman, a szovjet filmművészet „nagy öregje”, aki már régóta nem nagyon tudta megközelíteni egykori (legjobb) műveinek színvonalát, hetvenkilenc éves korában meglepően friss alkotással jelentkezett. Ezzel beállt a Buñuel és Romm mögötti képzeletbeli sorba. Látványos megújulása körülbelül egyenértékű a Romméval. Ne felejtsük el: a nemrég elhunyt spanyol származású mester „mindössze” annyit tett, hogy megőrizte kondícióját és fogékonyságát a tolószékben is, azaz permanenciát teremtett filmjei birodalmában. Romm „váltása” viszont súlyos krízist követő feltápászkodás eredménye. Egy kicsit a Rajzmané is, noha ő nem tett hangzatos fogadalmakat s a Magánélet előtt sem szorult perifériára. Kétségbevonhatatlan tény: az Aranycsillag lovagja, a legzajosabb elismeréseket hozó Rajzman-film, mely ma már önmaga paródiája lehetne, fényévnyi távolságra húzódik ettől az ízig-vérig modern drámától. Nyugodtan összehasonlíthatjuk a művet más Rajzman-sikerekkel is. Legfeljebb Az utolsó éjszaka, Az életem árán és a Kortársaink említhető vele egy lapon. Amivel azt akarom hangsúlyozni: Julij Rajzman, a veterán szovjet filmes lépést tartott a rohanó idővel és megkoszorúzta eddigi munkásságát. A Magánélet napjaink viszonylag csekélyszámú „alapfilmjeinek” számát szaporítja.

Fölmerül a kérdés: ugyan mivel magyarázható a sokrétű társadalmi tabló létrejötte? Egy előzmény nyilvánvaló. Pillantsunk végig Rajzman filmográfiáján. A nyolcvanas fordulóhoz ez év decemberében elérkező művészt mindig az úgynevezett mai témák érdekelték: a munka, az erkölcs, a közérzet aktuális konfliktusai. Az emberi kapcsolatok természetrajza. Ezúttal arra az ellentmondásra érzett rá s minden dimenziójában ki is bontotta azt az egyetlen sorsba sűrített problémát, mely egy régóta akut, a vásznon azonban csupán „járulékos elemként” felbukkanó össztársadalmi gonddal kapcsolatos.

Sajnálatos tény, hogy humanista rendünkben – a szocializmusban – mindmáig megoldatlan a leköszönő katonák zökkenőmentes beilleszkedése az immár rohanás nélküli hétköznapokba. Katonákat említettem, tábornokokat és közlegényeket (természetesen átvitt értelemben). Főleg az előbbiekre gondolok. A szükséges pénzt többnyire megkapják, a meleg búcsúszavakat nemkülönben, arra azonban, hogy miképpen töltsék meg tartalommal jobbára üres óráikat, nincsenek okos direktíváink. A státusz hirtelen változása, bizonyos előnyök és kedvezmények megszűnése bennük, családjukban és környezetükben egyaránt kellemetlen zavart okoz. Az sem ritka, hogy az önként vagy felsőbb utasításra visszavonuló sajátmagának köszönheti, ha tátog, mint a partra vetett hal. Olyasmi esik meg vele, mint a kisgyerekkel, aki azt hiszi, hogy sohasem fog meghalni.

S most már rá is térhetünk a Magánélet főhősét körülvevő légüres tér alaphelyzetének magyarázatára. Szergej Nyikityics Abrikoszov a film első képsorain nagytakarítást végez tágas irodájában. Komótosan szedi össze hivatali életének főbb rekvizitumait („majd emlékezni jó lesz”?), de már nem fogad senkit. Ettől a perctől kezdve nem ő itt az első számú főnök. Távozása bizonyos vonatkozásban rendhagyó, hisz nem azért kötnek útilaput a talpa alá, mert alkalmatlanná vált felelősségteljes posztja betöltésére. Más a képlet. Abrikoszovot valójában nem is menesztik, csak éppen nem nevezik ki az általa javasolt összevonást követően a nagyvállalat élére. Lemondására viszont „odafönt” bólintanak, meghagyva egy kiskaput, mely a film végén ígéretesen kitárul. Rajzman nem nagyon szimpatizál nyársaló tekintetű, örökösen mosolytalan, fölöttébb racionális és mégis gyermekien gyakorlatiatlan médiumával, ám nem tagadja meg tőle a legeslegutolsó nekifutás esélyét sem. „Nem fogadhatom el a munkamódszerét” – mondotta a rendező a figuráról, majd hozzáfűzte: „kibírhatatlan, sőt rossz embernek tartom. De tetszik nekem az energikussága és a becsületessége. Igazi egyéniség. Nehéz helyzetbe kerülve is méltó módon tud viselkedni.” (Komszomolszkaja Pravda, 1982. aug. 27.) Nyílt beszéd, fölfedett kártyák. Íme az ideológia a visszafogottsága ellenére is kissé kárhoztatható befejezéshez. A rendező rosszallóan veszi tudomásul Abrikoszov pokróc-durvaságú gesztusait, hogy a fináléban, a megleckéztetés után, megcsillantsa előtte a bizonyítás lehetőségét. Logikus, nem?

Ne higgyük, hogy ellentmondás rejlik az interjú szavai mélyén. Még az általunk kissé ironikusan kommentált jellemábrázolás vagy a minisztériumi behívó poénként csattanó mozzanata sem tartalmaz ilyesmit. Julij Rajzman szakított a régi sémákkal, a fekete és a fehér kombinációival: ennyi az egész. Vegyük például Abrikoszovot. Káderlapjára ilyen megjegyzéseket írhatnánk: Nagyon tudatos. Páncélkeménységű. Aszketikus, kizárólag a munkájában feloldódó, régivágású forradalmár. Sértően nyers. Modortalanul modoros (vagy inkább modorosan modortalan). Gátlástalanul szókimondó. Családjához formálisan praktikus kötelékek fűzik. Életritmusa napi teendőihez – értsd: feladataihoz – igazodó. Érzelmeiben és azok kinyilvánításában mértéktartó. Mint kor- és pályatársainak jórésze. Abrikoszov – típus, egy bizonyos magatartásforma, mentalitás, viselkedés élő-eleven megtestesülése. Nekem egyébként sokkal jobban tetszik, mint a rendezőnek. Nem lenne szabad őt kibírhatatlannak, sőt rossznak bélyegezni. Tartsuk meg ezeket a jelzőket a tehetségtelen akarnokoknak, a gyengekezű és nagyszájú hangoskodóknak. Elegen vannak. Olykor még a hatalom magas polcain is.

De vizsgáljuk meg közelebbről a drámai erőtér lényegét (eddig ugyanis főleg a talajvesztés folyamatának kezdetéről és a megkapaszkodás ígéretéről, mint végpontokról szóltunk). S mi van a magánszámok: a dolgozószobától való búcsúzás és a tükör előtti meditáció közben?

Felesége tisztességes társ, dehát – tehetett egyebet? – asszimilálódott a tegnapi Abrikoszovhoz. Magától értetődő természetességgel húzza el a kezét a hitvesi ágyban. A nagyobbik fiú – eredménytelenül – protekcióért fordul apjához. A kisebbik szelíden, ám határozottan visszautasítja a lelkifröccsöt és ifjúsága minden lendületével visszavág. Diagnózisa pontos: „Papa, te mást nem ismersz, csak a munkát. Az életed csak a munkáé volt, de nem azért, mert a munkának lett volna erre szüksége – neked volt rá szükséged...” Abrikoszov első házasságából származó leányával és annak családjával sem nagyon képes szót érteni. Egykori titkárnőjéhez is közeledik, de tétova beszélgetéseik terméketlenek. Volt feleségének halála mélyen megrendíti. Ekkor döbben rá igazán arra, hogy a mindennapi emberi érzéseket sem szabad kirekeszteni az életből s ha kell, a harcot is érdemes vállalni a belső harmónia felépítéséért.

Az átértékelődés stációit a Magánélet képsorain többnyire mikro-rezdülések, elfojtott sóhajok, csöndes töprengések tükrözik. „A teát a szobámba kérem”. Átírják a házirendet. Álldogálás a zsúfolt jármű belsejében. „Adja ide a visszajáró ötkopekesemet”. Nincs többé piaci vásárlásokra felhasználható szolgálati kocsi. A tinédzser-korú meny-jelölt észrevételeit nem szabad jelentéktelen csacskaságnak tekinteni. Az étkezdében figyelmesen meghallgatandó a hajdan fegyelmi úton kirúgott beosztott (aki – beszédes adalék! – csöppet sem haragszik). Ugyanígy lehet igazság abban is, amit az elkötelezettségben, élettapasztalatban, műveltségben másféle habitusú polgártársak fogalmaznak meg. Innen már csak egy lépés a szerencsére deklarációkba nem foglalt felismerés: a közélet nem teljesértékű a hátország biztonsága nélkül. A két szféra egymástól elválaszthatatlan. Amíg élünk, voltaképpen soha nem késő kísérletet tenni arra, hogy megkeressük a közösségi célok és egyéni ambíciók érintkezési pontjait.

Bizonyára akadnak majd, akik úgy vélekednek, hogy efféle – kétszerkettő-érvényességű – következtetéseket már több szovjet film sugallt (a Rajzman-rendezte Kortársaink, Suksin Vörös kányafája, Panfilov Szót kérekje, Mihalkov, Mitta, Koncsalovszkij, Danyelija több alkotása stb.). Lehetséges. Az aspektus azonban vadonatúj. A Magánéletben olyan hős kapkodja a levegőt, akit a rendszer a tenyerére emelve kényeztetett (semmilyen ellentmondást nem látok abban, hogy ő viszont soha nem kímélte önmagát). És hát az sem kis dolog, hogy Rajzman szinte belénk kalapálja az egyetemes érvényű tanulságot: meg kellene állítani végre a keserű félreállítások és elvonulások, az okkal-ok nélkül haragot szülő leváltások és lemondások szomorú újratermelődését. A felelősséget sokan viselik. A társadalom éppúgy, mint a helyet követelő generációk tagjai, s azok is, akik szenvedő alanyai a mindenkori nemzedékváltásnak.

Rajzman elbeszélő technikája friss, vibráló, hatásos; csupán néhány jelenet dagályossága zavaró (pl.: Abrikoszov fantáziálása). Az apró rendezői következetlenségeket feledtetik az erények: a rutinos meseszövés, a helyzetek keresetlensége, a mozgalmas környezetfestés, a hangulati gazdagság s mindenekelőtt a karakterek színessége, a cselekvések logikájának és pszichológiájának hitelessége. Olonovszkij felvételei egységes stílust teremtenek, s ami ezzel egyet jelent: alázattal követik a szerzői koncepciót. Mihail Uljanov alakítását kezdetben egyoldalúan harsánynak találtam, később rájöttem: azért indít ennyire „fent”, hogy a katarzis még mélyebben rezonálhasson bennünk.

Summa: a Magánélet egy idős rendező fiatalosan lendületes filmje. Vágjuk sutba előítéleteinket és szavazzunk fenntartások nélküli bizalmat a feltámadásra képes, tehetséges öregeknek a jövőben is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/11 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6584