KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Tévéműveltség

Faragó Vilmos

 

Még október huszonharmadikán is, azon a bizonyoson, 1956-ban, Nyíregyházára szaladt velem a Népművelési Minisztérium gépkocsija. Az ügy nem tűrt halasztást: megyei ismeretterjesztő keskenyfilm-tárakat szerveztünk. Hárommillió forintot bíztak rám, minisztériumi előadóra, nézzem végig a teljes állományt, válogassam ki belőlük a filmtárak törzsanyagát, rendeljek a rámbízott pénzből kópiákat; ha nem költőm el a hárommilliót, kérdés, hogy átvihetjük-e a következő költségvetési évre. Vakoskodó Krőzus, heteken át üldögéltem a Báthory utcai sötét vetítőben: A burgonya kártevői, Szántóföldi zöldségtermesztés, Urartu emlékei, A millszekundumos robbantás, Kijevi ikonfestészet, Nagyüzemi borjúnevelés, A szovjet balett mesterei – ilyen filmcímekre emlékszem. Úgy tudtuk, hogy a korszerű ismeretterjesztés csúcsára hágunk, ha a terv sikerül, hiszen az ismeretterjesztéshez nem elég a verbális közlés, a korszerű ismeretterjesztő szemléltet is. Számunkra pedig legfontosabb művészet – és szemléltető eszköz – a film: semmi kétség nem férhet ehhez, mert maga Lenin jelentette ki, lózungként különben is ott olvasható valamennyi kultúrterem falán.

A többit már tudjuk: ügybuzgalmunkra kettős fintorral válaszolt a történelem. A politikatörténet a tervünket söpörte el, hárommillióstul, filmtárastul, Népművelési Minisztériumostul együtt; a technikatörténet pedig korszerűség-illúziónkra cáfolt rá. Hiszen akkor már ott állt a küszöbön a legfontosabb szemléltető eszköz, anélkül, hogy észrevettük vagy akárcsak gondoltunk is volna rá: a televízió.

Kérdés, hogy most gondolunk-e. A szaksajtó és a televíziós zsurnálkritika mindenesetre nem sokat. Kedvencei a művészeti műsorok, az időszerű politikai műsorok és az élőadások. Pedig mostanra a televízió lett a szemléltető ismeretterjesztés leghatásosabb fóruma. Igaz, hogy ez a hatás kétes. Amit kialakít, azt tévéműveltségnek hívják, idézőjelben, ironikusan. Mert manipulált, mert felületes, mert talán nem is műveltség. Ül az Adáshiba kispolgárcsaládja a készülék előtt és ugyanolyan buta marad, mint a tévékorszak előtt volt. Ha ugyan nem lesz még butább. Veres Péter, aki entellektüel-gőggel igazán nem vádolható, azt mondta, hogy vegyük tudomásul: az emberiség háromnegyed része vegetatív lény. Érdeklődése, ismerete, fogékonysága az elemi életfunkciók körébe zárul, és ezt a kört áttörni reménytelen. De itt van a negyednyi emberiség, s ez még mindig egymilliárdnyit jelent, ennyien állnak nyitva az okosításra. A magyar televízió pedig eléje megy a hazai egynegyed okosodás-vágyának, s ez még nálunk is két és félmillió embert jelent. A tömegkommunikációs hatásvizsgálatnak, ha túlmenne a „tetszési indexeken”, ki kellene derítenie, okosodott-e és menynyit ez a két és félmillió. Anyám példájára hivatkozom: ezernyi dolgot tudott mindig is. A kenyérsütésről, a ruhavarrásról, a kacsatömésről, a hurkabélmosásról, a házmeszelésről, a folttisztításról, a tehénfejésről, a palántázásról, a csirkenevelésről, a babafürdetésről, a betegápolásról. De a szó közhasználatú értelmében műveletlen volt. Most azt is tudja, hogy ki az a Cousteau kapitány, hogy az Antarktisz Délen van, hogy az örökletes tulajdonságokat a gének hordozzák, hogy Leonardo da Vinci híres olasz festő és ezermester volt, hogy a gyereknek pszichéje van, ezért neveléséhez lélektani ismeret kell, hogy milyen egy Shakespeare-színdarab, hogy szimfonikus zene is van és azt miféle zenekar szolgáltatja, meg persze válogat is – nem a műsorokban, azokat rendszeresen végignézi, legfeljebb elszundikál némelyiken –, kedvenceket válogat: neki nem Kudlik tetszik legjobban, hanem Hajas Ilona, nem Pálfy, hanem Ipper és nem Szentágothai, hanem Czeizel. Anyám tehát nem műveletlen. Hogy tévéművelt? Az. És ez kevés. De sok, a korábbihoz képest. Tágultabb világra lát rá. Ha nincs tévé, soha nem jut el idáig.

Tévéműveltséget minden adás sugároz. Amelyik egyenesen ezt célozza meg – vagyis ismeretterjesztő szándékú –, nem feltétlenül ad rögzíthetőbb ismereteket, mint mondjuk egy tévéjáték. Még a nagy sorozatok is csak halvány emlékfoltokként élnek bennünk. Ki emlékszik már arra, hogy miket mondott Benedek István? Pedig évekig beszélt, orvoslás- és művelődéstörténetről. Csak arra emlékszünk, hogy szellemes volt és bajuszos. A világ nagy folyói. Nagy vasútvonalai. Az iszlám. Arra emlékszünk, hogy érdekes volt, szívesen néztük. Leonardo da Vinci. Extrém figura volt, ez elevenen él; a játékkulisszákból elénk lépő művészettörténész okos magyarázatait kimosta belőlünk a napi információs zápor. Bernstein: elragadó ember, a zenemű pedig szétszedhető, apró csavarokra, mint egy kakukkos óra. Jogi esetek. Fura történetek, bemagolt szövegű áldialógusokkal, a laikus és a profi jogérzék meglepő diszkrepanciája – ennyi rögzül belénk. Családi kör. Helyzet-preparátumok, didaktikus tanulságokkal; okosan elmondott közhelyek: az sem jó, ha zordonok, az sem jó, ha mindent megengedők vagyunk azzal a büdös kölyökkel. D. Fehér Zsuzsa: festőműhelyek; a hét műtárgya. Totálok a képekről, a pásztázó kamera részletmegfigyelései, a művész vallomásos nyilatkozatai, az interjúkészítő anyásán beavatott, az interjúalany homályos és bizonytalan a verbalitásban, szükségszerűen az, különben nem festené, amit gondol, hanem mondaná. Általában: sok az ismeretközlés arról, ami készen van. Vasút, zenemű, festmény. Hogyan készül? Egyszerű fogás, de hatásosabb. Hogyan készül egy szimfónia, egy táblakép, egy rézkarc, egy üvegpohár, egy kávédaráló, egy béketüntetés, egy atomreaktor, egy bökvers – ez jobban felcsigáz és jobban rögzül. A világteremtésben tesz beavatottá.

És mégis. Ha a hozadék nem lexikális. Ha minden tényt, adatot, okfejtést elfelejtünk, akkor is. Látni tanulunk, befogadni tanulunk, életmintákat tanulunk – valami rögzül. És látásmóddá, szemléletté, gondolkodássá szervesedik.

A közelmúltnak két olyan ismeretterjesztő sorozata volt, amely ezt a szervesítő hatást remekül példázza.

Az egyik sorozat színjátszásra tanított, vagyis nézőket heveit. Almási Miklós vezette, professzoros allűrök nélkül, az örökgyerek bűvésznek azzal a könnyedségével, amellyel úgy emelt ki újabb és egyre tökéletesebb játék-szituációkat a bűvészkalapból, hogy ő maga is őszintén örült a mutatvány sikerének. Katedrás-csokornyakkendős produkció helyett pólóinges produkció volt, sétálgató, pad tetejére föl-fölüldögélő tanár úrral. Nem tanultunk meg belőle színházat játszani, se rendezni, de megtanultuk: ha nézőtéren ülünk, hogyan izzíthat fel egy szimpla mondatot a szituáció, amelyben elhangzik. Vagyis mitől áll össze egésszé bennünk az is, amit részként appercipiáltunk.

A másik sorozat pedig éppen katedrás-professzoros voltával hatott. A Gólyavári estékben tizenegy tanár úr tartott harmincötször negyvenöt perces előadást. Istenkísértőn „tévészerűtlen” vállalkozás: bejön egy ember a terembe és háromnegyed óráig beszél. Nincsenek ábrák, táblázatok, dokumentumrészletek, ki-beúszkáló inzertek, kameratrükkök – csak egy prelegáló ember van. Egy-egy történész, aki tökéletes biztonsággal mozog anyagában, és noha katedrán, mégsem ex cathedra közli velünk tudományát, tűnődve inkább, hadd gondolkodhassunk vele együtt. Fényesen bizonyítva, hogy a tévészerűség nem feltétlenül népszerűség, hogy a verbalitás is lehet tévészerű, ha okos és szuggesztív médium közvetíti. Ami pedig a műveltséghozadékot illeti, a sorozat már könyvalakban is megjelent, tehát rekapitulálható: harmincöt előadás kínált metszetet ezer év magyar történelméből, soha bele nem veszve az eseménytörténetbe, inkább rá-rávilágítva a folyamatok mozgásmechanizmusaira és új tények segítségével új szemlélet irányába lódítva bennünket. Történelemszemléletünk ugyanis átalig romantikus és hungarocentrikus, voltaképpen olyannak látjuk a magyar múltat, amilyenné Jókai Mór vagy Benczúr Gyula festette elénk, s ha a szakma rabja sem lett a tündérképeknek, vagy ki is szabadult varázsukból, a megközelítés ilyen-olyan pre-koncepciózus voltától századunkban sem tudott mentesülni. (Aki elolvassa vagy újra elolvassa a húszas-harmincas évek történetírását reprezentáló Három nemzedéket, szinte gyermeteg prekoncepciókon kaphatja rajta a nagykvalitású Szekfű Gyulát.) Nem volt még tankönyv, kézikönyv vagy előadássorozat, amely ilyen természetes lélegzéssel, ilyen felszabadult nagyvonalúsággal, ilyen tárgyszerűen kezelte volna tárgyát, mint a Gólyavári esték.

Mi marad meg belőle a nézőben? Tények, adatok, nevek, idézetek foszlányai. Az ellenkezés vagy a rokonszenv az előadók sugallta szemlélet iránt. Ami megmarad, az sem több tehát tévéműveltségnél. Mégis több a műveletlenségnél. A műveltség pedig (bármilyen is) önnön elmélyítésére sarkall. Ámbár önkörébe is zárhat, kényelmességre is szoktathat, az elégség illúzióját is keltheti. Nézője válogatja – csak tömegkommunikációs vizsgálat állapíthatná meg, mekkora az egyik fajta, mekkora a másikfajta nézősereg aránya. Egyszondájú, személyes példa: az anyám akkor olvasta el élete első könyvét, amikor „tévéművelt” lett. „Könyvművelt” talán sohasem lesz. De már az ötödik könyvnél tart.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6364