KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/április
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: A 37. Magyar Filmszemle díjai
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Hullámzó Balaton Játékfilmek
• Forgách András: Személyes kozmoszok Halász, Szemző, Szaladják – háromkirályok
• Vaskó Péter: Honderű Új filmvígjátékok
• Hirsch Tibor: Más a mese Kisjátékfilmek
• Báron György: Feltételes megállók, végállomások Dokumentumfilmek

• Lengyel László: Pókok és legyek Szabó István: Rokonok
• Gelencsér Gábor: Szegény barbárok Móricz-filmek
• Takács Ferenc: Szerelem és pénz Jane Austen-adaptációk
• Darab Ágnes Zsuzsa: Amikor kilóg az asztalláb Nevelőnők a filmvásznon
• Varró Attila: Fúriák az angolparkban A brit horror és a nők
• Köves Gábor: A változatosság kedvéért Ang Lee-portré
• Hahner Péter: A hőskor után Ang Lee: Túl a barátságon
• Molnár Gál Péter: Bolond világ A Marx fivérek
• N. N.: A Marx fivérek filmjei
MÉDIA
• Vízer Balázs: Póz, csajok, satöbbi A videoklip mesterei
• Reményi József Tamás: Hattyú és klitorisz Tévékritika
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Az író mint társtettes Bennett Miller: Capote
• Stőhr Lóránt: A bírálás édes gyönyöre Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?
• Pápai Zsolt: Zsák a foltját Benoit Delépine – Gustave de Kervern: Aaltra
• Muhi Klára: Régi idők orosz focija Ifj. Alekszej German: Nagypályások – Garpastum
• Kriston László: „Amikor az ember még misztérium volt” Beszélgetés ifj. Alekszej Germannal
KÖNYV
• Palotai János: A pillanat embere Friedmann Endre albumai
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Az időjós
• Vincze Teréz: Mária Magdolna
• Horeczky Krisztina: A szavak titkos élete
• Mátyás Péter: A leggyorsabb indián
• Vízer Balázs: A belső ember
• Köves Gábor: Casanova
• Vízer Balázs: Pénz beszél
• Wostry Ferenc: Motel
• Horeczky Krisztina: Befejezetlen élet
• Kárpáti György: Rózsaszín párduc

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Ad Astra – Út a csillagokba

Varró Attila

Ad Astra – amerikai, 2019. Rendezte: James Gray. Írta: Ethan Gross és James Gray. Kép: Hoyte van Hoytema. Zene: Max Richter. Szereplők: Brad Pitt (Roy), Tommy Lee Jones (McBride), Liv Tyler (Eve), Donald Sutherland (Pruitt), Ruth Negga (Helen). Gyártó: Plan B Entertainment / Regency Enterprises. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 124 perc.

 

Mióta a Gravitáció meglepő sikere bebizonyította a hollywoodi stúdióknak, hogy a hagyományos űrfilmek ismét piacképesek, ráadásul egy drámai hangvételű science-fiction vonzónak bizonyulhat az idősebb közönség körében, évről évre készülnek álomgyári presztízsfilmek méltóságteljesen hömpölygő, karaktervezérelt kozmikus utazásokkal, csendesen realista megközelítéssel és főként saját halandóságával szembenéző asztronauta-hőssel. A „Kié lesz a 21. század 2001-e?” szerzői vetélkedő idei aspiránsa – a Csillagok határán hamisítatlan európai művészfilmjét jegyző Claire Denis után – talán meglepő tagnak tűnhet a Scott, Nolan vagy Cuarón nevével fémjelzett illusztris alkotó-táborban – ám akinek James Gray neve többet jelent a „szegény ember Michael Mann-je” vagy a „Joaquin Phoenix házirendezője” egyszerű titulusainál, látatlanban biztosra vehette, hogy az Ad Astra precízen illeszkedni fog az elmúlt öt év geronto-scifi trendjébe. Sőt mi több, azoknak sem okoz majd csalódást, akik alig várják, hogy Terrence Malick is beszálljon végre a játékba.

Noha Gray jegyzi minden idők legszebb gengszterfilmjét Párizstól keletre, a Kis Odessza lenyűgöző debütfilmjét követő negyedszázados pályafutása elsősorban műfaji keretekbe precízen beékelt, erős drámai érzékkel és nívós szakmai színvonalon kivitelezett zsánerdarabokból épült fel, épp olyan messze a Tarantino-iskolától, mint az Aronofsky-féle transzcendens tohuvabohuktól. Legyen szó New York-i zsarucsalád harcáról a helyi drogmaffiával (Az éjszaka urai), Dosztojevszkijt modernizáló szerelmi melodrámáról (Két szerető) vagy éppen tragikus kalandtörténetről az ősi amazonasi aranyvárost kutató brit felfedezőről (Z – Az elveszett város), Gray minden műfajt arra használ, hogy a cselekmény mélyén megbújó, letompított személyes drámát a zsánermotívumokon keresztül csúcsra járassa – Az éjszaka urai botcsinálta rendőrhősének végső leszámolása apja gyilkosával az égő nádban vagy az Idegen földön kényszer-prostijának szerelmi háromszögét lezáró gyilkosság melodrámai fordulata mindössze azért nő túl saját műfaji közhelyén, mert kőkemény katarzissal ruházza fel az a csendes konfliktusépítés és pontos karakterábrázolás, amelyet Gray szinte mellékesen belesző a központi zsánersztoriba.

Az Ad Astra űrutazó-scifijénél a rendező ismét az életmű legkedveltebb drámai motívumát, a „tékozló fiú visszatér apjához” konfliktust dolgozza fel, ám a Kis Odessza, Az éjszaka urai és a Z – Az elveszett város apa-fiú szálától eltérően Gray immár nem árnyalja, kiegészíti, erősíti vele a műfaji alapkonfliktust, hanem ebből formálja meg. Középkorú, kiégett, érzelmi robotpilótára állított űrhajós-hőse, Roy világmegmentő küldetése a Neptunuszra (ahonnan pusztító erejű antianyag-hullámok áradata fenyegeti a Földet) egyben saját, sok éve elveszett apja utáni kutatás, aki a megbízó óriáscég szerint felelős lehet a bolygó elleni támadásért. A Holdon, Marson, kisbolygó-övezeten át tartó odüsszeia Gray-nél a belső sötétség mélyébe tartó utazás, amely során az érzelmi kötődésektől mereven elzárkózó főhős lassanként feldolgozza traumáját, hogy a felszabadító erejű találkozás fináléjában ne csak a szülőbolygóját fenyegető veszéllyel, de saját béklyóival is leszámoljon.

A rendező népszerű műfajok állomásain keresztül űzi hősét az expozíció sci-fi alaphelyzetétől a végkifejlet kiadós melodrámájáig, amelyek rendre szembesítik az emberi bűnökkel: egy vadnyugati rablótámadás hajszája a Hold felszínén a mohósággal, egy horrorisztikus összecsapás egy kutatóállomáson a haraggal, egy konspirációs thriller a gonosz korporáció Mars-bázisán a hatalom hazug, manipulatív aljasságával, egy végzetes ökölharc a súlytalanságban az önzéssel és gyávasággal. Noha mindez kissé szétzilálja a cselekményt, ezúttal legalább nem ötlettelenség vagy olcsó hatásvadászat indokolja a manapság kedvelt műfajkavalkádot, hanem egy következetesen átgondolt jelképrendszer, amely a fináléra sem veszti érvényét. Gary képes művészkedő manírok és olcsó ellipszisek nélkül spirituális tartalommal feltölteni sci-fi drámáját Isten-Apáról, a hit szükségszerűségéről, Ember és Természet viszonyáról, pusztán néhány egyszerű metafora és hiteles emberi gesztus révén – ahogyan hőse minél távolabb kerül a Naptól, annál közelebb jut rejtélyes apjához, úgy a nézők is fénysebességgel eljutnak a zsánerkeretek otthonos melegétől a szerzői mese mélységes katarzisáig.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 55-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14289