KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/január
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : Metropolis pályázat
• (X) : Hartley-Merrill nemzetközi forgatókönyv-író pályázat

• Varga Anna: A Paradicsom kapui India – Bollywood
• N. N.: Indiai melodrámák
• Király Jenő: Dévi, a Földanya Az indiai melodráma asszonyai
• Beregi Tamás: Gőzdaliák és turbinakriplik Az ipari forradalom mozija
• Poszler György: Tudomány és regénycsoda Verne és a kalandregény
• Varró Attila: A fehér ember bölcsője Tarzan, a civilizátor
• Szilágyi Ákos: A toll démona Eizenstein erotikus rajzai
• Pápai Zsolt: Aranypolgár, Budapestről Fejős Pál portréjához
• N. N.: Fejős Pál filmjei a Duna Televízióban
TELEVÍZÓ
• Ozoli Gábor: Tiétek a világ A francia zavargások és a média
• Reményi József Tamás: A Nagy Óvoda A Nagy Könyv
• N. N.: A Nagy Könyv
FESZTIVÁL
• Palotai János: Mozgóképzőművészet Velencei Biennálé
• Karátson Gábor: A legfőbb jóság Kínai filmhét
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és filantrópok Manderlay
• Báron György: Csoda a plázában Az igazi Mikulás
• Bori Erzsébet: Bumfordiak Szőke kóla
• Csillag Márton: Ajándék ez a mag Csak szex és más semmi
• Barotányi Zoltán: A pénz szaga Kulcsár & Haverok
LÁTTUK MÉG
• Kubla Károly: Harry Potter és a tűz serlege
• Kolozsi László: Az igazság fogságában
• Wostry Ferenc: Hideg csontok
• Békés Pál: Szent Lajos király hídja
• Csillag Márton: Bőrnyakúak
• Kárpáti György: A köd
• Parádi Orsolya: Mianyánk kivan
• Földes András: A bomba átmérője
• Köves Gábor: Durr, durr és csók
• Dercsényi Dávid: Kisiklottak

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Tristana

Lajta Gábor

 

Buñuelnek a Viridianától számított korszakában egészen a legutóbbi filmjéig, A vágy titokzatos tárgyáig talán a Tristana a legkeserűbb, leginkább rezignált hangvételű alkotása, mintegy hangulati mélypontja az 1961-től 77-ig terjedő ívnek.

A rendező most nem sziporkázik úgy, mint máskor. Látszólagos tétovaságának oka nyilván nem az alapul szolgáló regényben keresendő, hiszen Buñuel sok irodalmi anyagot „megdolgozott” már. Inkább abban, hogy ez a film nem olyan jellegzetesen „töredezett” szerkezetű, mint a rendező sok más munkája. Azok közé a filmek közé sorolható, amelyek a legvégén „világosítanak meg”, melyeknél az utolsó kockákkal kattan helyére a zár. Buñuel ezt erősítendő még vissza is pörgeti egy pillanatra az eseményeket.

Ebben a filmben soha nem az történik, amit szeretnénk vagy várnánk. A nagybátyja házába kerülő szűzies Tristana túl hamar föladja elveit. Don Lope is fölöttébb kiszámíthatatlanul viselkedik. És főleg az új, tiszta szerelem a fiatal festővel milyen kiábrándítóan fejeződik be. Tristana térdében daganat nő, le kell vágni a lábát. És hiába várjuk a csodát – az elbűvölő lány fél-lábbal botladozik tovább. Ilyenkor szokta a szerelem hite, ereje megmenteni a helyzetet. De nem. A festő elhidegül, Don Lope pedig egyre szörnyűbb vénember, akitől Tristana undorodik. A film íve így hajlik mind lejjebb és lejjebb, egészen a lány emberölési szándékáig.

A Tristana variáció a szabadság témájára. Buñuel, az anarchisztikus gondolkodó számára a szabadság nem naivan szent dolog. Ő soha nem prédikált a szabadságról, tetteiben, agresszióiban volt szabad, de ismerte azok korlátait. A filmből is kiérezhető a szándékos vagy akaratlan oldalvágás az egzisztencialisták felé: Tristana, aki mindig választ, még két borsószem között is, csak a sors ide-oda dobott labdája. Választhat ugyan, de döntéseinek nincs sok értelme.

Buñuel ebben a filmjében is sorra célba vesz mindent: a képmutató erkölcsöt, a lealacsonyító munkát, az álszabadságot, mindent, csak egyet nem – a véletlen hatalmát. Ezért finomabbra párolt a Tristana anarchizmusa, és komorabb a tónusa, mert talán csak a véletlen volt az egyetlen dolog, ami ellen Buñuel nem lázadt föl.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6982