DVDSoha nem késő I–II.Pápai Zsolt
Non è mai troppo tardi –
olasz, 2014. Rendezte: Giacomo Campiotti. Szereplők: Claudio Santamaria, Nicole
Grimaudo, Giorgio Colangeli. Forgalmazó: Etalon Film Kft. 192 perc.
A XX. századi olasz
történelem egyik legjelentősebb alakja nem művész, politikus vagy sportoló,
hanem egy pedagógusfenomén, Alberto Manzi, aki nem csak a napjaink
reformpedagógiai irányzatait is inspiráló, eleinte sokak által megmosolygott
vagy fumigált módszereivel, de az országban a század derekán még jelentős
(kétmillió személyt érintő) analfabetizmus felszámolásában játszott szerepével
nyert nem múló hírnevet. Igen, ő, egy személyben nagyon sokat tett az
írástudatlanság megszüntetéséért, mégpedig azt követően, hogy már jó ideje
praktizáló, de még csak szűkebb közegében respektált pedagógusként felkérést
kapott az 1959 és 1968 között futó tévéműsor, a „Soha nem késő” vezetésére,
melyben játékos, innovatív formában ismertethette meg a nézőkkel az írás,
olvasás alapjait. A műsor később számos hasonló mintájaként szolgált más
országokban, az 1997-ben elhunyt Manzi pedig igazi nemzeti hős mindmáig, nevét
több tucatnyi iskola viseli Itália-szerte.
Életútja olyan
fordulatos és izgalmas, hogy adaptálás után kiált, ezt vette észre Giacomo
Campiotti rendező, aki kétrészes – összességében kétszáz perces – tévéfilmet
forgatott róla. Mesterei Spielberg és Peter Weir (Holt Költők Társasága), de a neorealista stílusiskola hatása is
érezhető a filmjén – mégpedig kivált az első részen –, legalábbis ami a
miliőrajzot és a témát illeti.
A Soha nem késő azzal nyit, hogy a frissen pedagógusdiplomát szerzett
Manzi egy javítónevelő intézetben kap állást, amely motívum nem csak konkrét
(pre)neorealista filmeket idéz meg (De Sica: Fiúk a rács mögött), de reflektál a neorealizmus általános társadalomtudatos
irányultságára is. A neorealista alaphelyzetre azonban nem egy neorealista
film, hanem spielbergi ízlésvilágú, ízig-vérig melodrámai történet épül. Campiotti
direktor szemérmetlenül használja a legolcsóbb melodrámakliséket: az még
hagyján, hogy számos jelenetet Spielberget is lepipálva hangszerel patetikussá,
hogy többet ölelkeznek a szereplők, mint az Elfújta
a szélben és a Titanicban
együttesen, illetve hogy a kísérőzene végig túlterpeszkedik az ízlésesség
határain (két dallam váltakozik végig: egy zongoraszonátaszerű-édeskés, és egy
nagyzenekari-diadalmas), de mindennek tetejébe a melodrámadramaturgiát is
csúcsra járatja a rendező. Elég csak arra utalni, hogy az eredetileg a színpadi
melodrámából eredő, és a mozi százhúsz éve alatt rojtosra koptatott
dramaturgiai megoldást, az utolsó pillanatban történő megmenekülést (‘last
minute rescue’) újra és újra – úgy félóránként – alkalmazza. (Például: Manzit
kirúgják a munkahelyről, de a végső pillanatban kiderül, hogy mégsem; az egyik
fiú szökni akar, amivel rettenetesen nehéz helyzetbe hozná Manzit, ám az utolsó
utáni pillanatban meggondolja magát; úgy tűnik, az egyik szerkesztő
akadékoskodása miatt Manzi mégsem kapja meg a műsorát, aztán mégis megkapja.)
Hinnénk, egy ennyire durván
klisészerű film egész egyszerűen nem lehet érdekes vagy élvezetes, a Soha sem késő esetében mégis impresszív
az összkép, pozitív a mérleg. Mindenekelőtt ragyogó a film ritmusa, még ha nem
is tökéletesen passzol egymáshoz a két rész: az önmagában is megálló első
egységesebb, de minden fordulatával együtt is kiszámíthatóbb, a második
egyenetlenebb, epizodikusabb, mozaikszerűbb, viszont meglepő irányváltásokban
gazdagabb.
A rendező nem csak az
információkat adagolja jó érzékkel, de a suspense-szel is kiválóan bánik, ami
egy alapvetően mégis csak (melo)drámai filmben nem kis teljesítmény. Campiotti egyes
szituációkban a túlhabzó érzelmességet rendre feszültséggel fojtja le: hogyan
lesz úrrá Manzi a srácok ellenállásán a fiatalkorúak börtönében?; hogyan – és
főképp: meddig? – képes kijátszani az őrök éberségét akkor, amikor folytatólagosan
megszegi a szabályzatot, és tiltott oktatási segédeszközöket csempész a büntetőintézetbe?;
hogyan akadályozza meg a fiúk szökési terveinek megvalósítását?; miképpen tudja
a minden szavát, gesztusát kontrollálni kívánó tévés szerkesztőt meggyőzni a
spontán megoldások hasznosságáról? A film legizgalmasabb jelenetei – jó néhány
ilyen akad – azok, amelyek Manzi találékonyságát mutatják be: azt, hogy
miképpen keveredik ki a leglehetetlenebb helyzetekből is, illetve hogyan válaszol
meg a rendhagyó módszerein folyvást megütköző feletteseinek. Továbbá hogy miképp
képes megnyerni a tanulásnak a legmakacsabbul ellenálló diákot is.
A Soha nem késő nem dokumentarista hűséggel elkészített biopic, hanem
egy makulátlan karaktert központba állító melodráma, de még inkább modern kori
hőseposz. Amellett érvel, hogy hősök nem csak messzi-messzi galaxisokban, hanem
itt, a földön is vannak, és olyan megejtő természetességgel jó kedéllyel beszél,
ahogyan csak az olasz filmek tudnak megszólalni.
Extrák: Nincsenek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
