KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/december
KRÓNIKA
• (X) : Diák Rövidfilm Fesztivál
• (X) : A Katapult Film Szinopszis-Pályázata 2005
• (X) : Metropolis pályázat

• Beregi Tamás: A metamorfózis erdeje Tündérmesék felnőtteknek
• Muhi Klára: Nem félünk a farkastól? Gyerekek és mesefilmek
• Schreiber András: Tündérkör Beszélgetés Fleigauf Benedekkel
• Varró Attila: A nyúl üregén át A vándorló palota
• Kubiszyn Viktor: A legkisebb fiú James Dean, a lázadó
• Takács Ferenc: A kultusz kezdősebessége A James Dean-legenda
• Kriston László: Örökké fiatal James Dean-kultusz
• Karátson Gábor: Arcban elbeszélve Máté evangéliuma
• Pápai Zsolt: Hitchcocki szabás Erőszakos múlt
• Bun Zoltán: Szörnytest Cronenbergi építészet
KULTUSZMOZI
• Kovács István: A Paradicsomon innen Márványember, Vasember
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A lusta oroszlán Velence
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Televizeken A tévénéző metamorfózisa
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: A lassúság dicsérete Bíró Yvette: Időformák
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Műfény és láng Johanna
• Báron György: A boldogtalanság színei Ég veled!
• Békés Pál: Harmadik nekifutás Egy szoknya, egy nadrág
• Schreiber András: Magyar pite Fej vagy írás?
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Twist Olivér
• Turcsányi Sándor: Kívül tágasabb
• Kubla Károly: A halott menyasszony
• Hideg János: Wallace & Gromit és az Elvetemült Veteménylény
• Susánszky Iván: Elizabethtown
• Kárpáti György: Zorro legendája
• Milán Gábor: A Rashevski tangó
• Köllő Killa: Anyátlanok
• Jankovics Márton: Nesze neked Pete Tong!
• Gőzsy Kati: Kőkemény család

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Viszontlátásra odafönt

A frontkatonák csodálatos élete

Vajda Judit

Az eddig vígjátékban utazó Albert Dupontel ezúttal Jeunet-től merít sokat.

 

Pierre Lemaitre 2013-as könyve, a Viszontlátásra odafönt a francia realista nagyregények legnagyobbjait idézi: Flaubert-t, Balzacot, Stendhalt, Maupassant-t, Zolát. Azokat a szerzőket, akik sok-sok külső leírás során érték el, hogy mindvégig tisztában legyünk hőseik gondolataival, így tárva fel a lelküket. Az I. világháború végnapjaiban és az azt követő két évben játszódó műben két bakát ismerünk meg, akiket a vakvéletlen közös végzettel ajándékoz meg. Albert Maillard és Edouard Péricourt közlegények a háború utolsó perceiben esnek majdnem áldozatául egy elvakult és becstelen hadnagy, Pradelle becsvágyának – Albert végül Edouard-nak köszönhetően megmenekül, Edouard viszont elveszti a fél arcát. Miután sorsuk így összefonódott, a két férfi a háború után is együtt marad, és balszerencséjükre az elvetemült Pradelle-től sem szabadulnak.

Lemaitre regényének fő állítása, hogy legtöbb résztvevője számára a háború nem ért véget a békekötéssel: van, aki traumáját és életre szóló sérülését cipeli tovább (Albert és Edouard, természetesen), van, aki minden áron való győzni és érvényesülni akarását (a katonák holttestével nyerészkedő, szélhámos Pradelle). Ezt a gondolatot az író úgy viszi végig, hogy közben az olvasó előtt egy felkavaró történet tárul fel, melynek végén mégis mindenkivel az történik, aminek történnie kell.

A főleg színészként ismert Albert Dupontel író-rendezőként eddig kizárólag vígjátékokat jegyzett, amely műfajtól most sem sikerült teljes mértékben elszakadnia. Nála valahogy semminek sincs mélysége: a gonosztevő Pradelle-ből a hősi halottak sírjain ugrabugráló idiótát csinál, Edouard keserves és magányos danse macabre-ját charlestont járó hölgyekkel feldobott vidám murivá változtatja, egyes jeleneteket pedig olyan idétlenül sűrít, hogy ami Lemaitre-nél még megrázó (Albert elsírja magát az Edouard apjával közös vacsorán) vagy sorsdöntő volt (Albert és a szobalány, Pauline utolsó „duettje”), az nála komikus lesz.

Az alkotó ezen kívül valami olyasmivé deformálja a regényeredetit, ami egyáltalán nem adódik belőle magából – és amiből születtek már ennél sokkal jobb verziók. Dupontel szinte a könyvnél is fontosabb mankóként használja ugyanis Jean-Pierre Jeunet munkásságát, elsősorban a rendező 2000-es évekbeli műveit, azaz az Amélie csodálatos élete, a Hosszú jegyesség és a Micmacs – (N)agyban megy a kavarás hármast. Az a fajta mesés mikrorealizmus és hétköznapi mágia, ami Jeunet említett alkotásainak sajátja, ugyan megvan a Viszontlátásra odaföntben is, lásd Edouard elvarázsolt, excentrikus figuráját és az eltorzult arcát eltakarni hivatott, saját maga által alkotott csodaszép maszkokat. Ahogy nagy szerepe van a könyvben a fatális véletlennek, a sorsnak is. Csakhogy ennek szerepét Dupontel a meglévőnél sokkal erősebbre nagyítja: itt mindenki hatással van mindenkire, a karakterek szinte mindegyikét láthatatlan kölcsönhatások, utólag kiderülő kapcsolódások, véletlenek hálója köti össze egymással, de olyan erősen, hogy itt a regény fent ismertetett fő állításával szemben ez lesz a központi gondolat – akárcsak egy Jeunet-filmben. A cselekményen elkövetett erőszakos módosítások is mind ezt a célt szolgálják: Pradelle sorsa azért alakul teljesen máshogy, mint a könyvben, hogy megismételhesse egyik áldozata majdnem-végzetét, a miniszteri vizsgálóbiztost a főhősök uszítják a háborús halottakkal üzérkedő volt katonatisztre, de az író-rendező még egy plusz karaktert is kitalál, hogy ily módon is összeköthesse Albert-t az egyik mellékfigurával, és ennek segítségével erőltetett happy endet kanyaríthasson a sztori végére. Mindemellett szinte eltörpülnek az olyan egyezések a Jeunet-életművel, mint az erős vizualitás, a burleszkszerűség vagy a Micmacsből ismerős „barkácsromantika”.

Dupontel munkája azonban még így is sokak számára lesz szerethető (és itt persze elsősorban azokra gondolunk, akik a vásznon találkoznak első ízben a Viszontlátásra odafönttel), hiszen olyan magával ragadó a meséje, hogy ebben a formában is képes katarzist kiváltani. A film legnagyobb erénye mégis az marad, hogy felhívja a figyelmet Pierre Lemaitre csodálatos alkotására.

 

VISZONTLÁTÁSRA ODAFÖNT (Au revoir lá-haut) – francia, 2017. Rendezte: Albert Dupontel. Írta: Pierre Lemaitre regényéből Albert Dupontel. Kép: Vincent Mathias. Szereplők: Nahuel Pérez Biscayart (Edouard Péricourt), Albert Dupontel (Albert Maillard), Laurent Lafitte (Henri Pradelle), Niels Arestrup (Marcel), Mélanie Thierry (Pauline). Gyártó: Gaumont / Manchester Films. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 110 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/04 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13623