KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Nyilatkozat a Magyar Filmművészek Szövetségének XIII. Közgyűlése alkalmából
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Térerő Színház a filmbarlangban
• Horeczky Krisztina: Zérópont a Zónán belül Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Apák iskolája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Kriston László: Cobainesque Beszélgetés Gus Van Santtal

• Köves Gábor: A jövő mérnöke Wells-adaptációk
• Schubert Gusztáv: Marslakókra várva Média-frász
• Kömlődi Ferenc: A gyűlölet bolygói
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Ismeretlen szerző remekművei Masamune Shirow
• Kemény György: A vér színe Sin City mozgóképregény

• Varró Attila: Mese felnőtteknek Amerikai pornóklasszikusok
• Kubiszyn Viktor: A test démonai Nagisa Oshima: Az érzékek birodalma
• Zoltán Gábor: Metapornó Breillat női
FESZTIVÁL
• Báron György: Öreg város öreg fesztiválja Taormina
MULTIMÉDIA
• Fülöp József: Szellem a monitorból Top Talent Award 2005
KÖNYV
• Kelecsényi László: Formatan és stílustörténet Kovács András Bálint: A modern film irányzatai
KRITIKA
• Schreiber András: Zombi-evolúció Holtak földje
• Kubiszyn Viktor: Érezd a ritmust Dig! - Ezt kapd ki!
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Hawaii, Oslo
• Vízer Balázs: Szerelmem nyara
• Susánszky Iván: Szahara
• Csillag Márton: Csontdaráló
• Mátyás Péter: Elszabott frigy
• Nevelős Zoltán: Sky kapitány és a holnap világa
• Greff András: Anyád napja
• Ardai Zoltán: Narco
• Parádi Orsolya: Jack és Rose balladája

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Jó reggelt, Babilónia!

Hegyi Gyula

Készítettek már a Taviani fivérek ennél maradandóbb és tartalmasabb filmet is – de a Jó reggelt, Babylonia! című olasz–francia–amerikai koprodukció e fenntartással együtt is kedves és kellemes darabja a két olasz rendező páros életművének. Egyszerre bájos mese, szomorkás komédia és valamiképp mégis filmtörténeti tisztelgés egy nagy előd, D. W. Griffith pályája és legnevezetesebb munkája, az Intolerance (Türelmetlenség) előtt.

Két elválaszthatatlan fiútestvér, aki Olaszországban még sok száz éves katedrálisok restaurálásári dolgozott, Amerikában már csak egy filmhez készíthet díszletelefántot – de ha éppen Griffith Intolerance-ához, akkor valamiképp ugyanúgy bekerülnek a halhatatlanságba, mint templomépítő elődeik. Legalábbis így gondolja ezt a filmbeli Griffith, aki egyszerre megindítóan komolyan és nevetésre ingerlőén szónokol arról, hogy napjainkban a filmek éppoly fontosak, mint a maguk idejében a katedrálisok. Színész is voltam, üti el aztán a pohárköszöntő pátoszát: de alighanem tévednénk, ha kizárólag paródiaként értékelnénk ezt a film egészétől olyannyira elütő hangvételű jelenetet. Akik – olasz filmrendezőként – Griffithet idézik meg, azok a „mozin” túli „film” maradandóságába vetett hitüket is kifejezik. Még ha ez esetben jó adag iróniával is.

A film a filmben motívuma és az építészettől a mozgóképig ívelő egységes kultúra gondolata Griffith-től függetlenül is jelen van a filmben (a két főhős önmagát filmezi az első világháború frontján; az elpusztított alkotás a celluloidszalag jóvoltából túléli magát az eredeti tárgyat; a játékfilm éppúgy létrehozói „kollektív álma”, mint a katedrális). Ezeket a gondolatokat a Taviani testvérek számos szellemes és érzelmes epizódban oldják fel, igazán „fogyasztható” körítéssel adagolják – talán elég, ha a szerelmes levelekkel telezsúfolt madárkalitka ötletére utalok.

„Mi, olaszok, Michelangelo fiainak fiai vagyunk, de ti, amerikaiak, ugyan kinek a fiai vagytok?” – kérdik a testvérek az amerikaiaktól. Kevesen válaszolnák ma Hollywoodban azt, hogy Griffith fiai vagyunk. Sokkal inkább úgy látszik, mintha Michelangelo mellett Griffith örökségét is az európaiak vállalnák fel: ami persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy e két mester között ne éreznék a különbséget is. Mert a két testvér Amerikában sokat gondol az otthoni katedrálisokra: de hazatérve a film helyett ismét csak a templomokat félti és őrzi emlékezetében. A film különben elég nehezen és hosszadalmasán ér véget, a Taviani-fivérek láthatóan nem találtak igazán frappáns befejezést. Kétkednek, tűnődnek – de ez a téma esetében tökéletesen érthető.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/10 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4932