KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Nyilatkozat a Magyar Filmművészek Szövetségének XIII. Közgyűlése alkalmából
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Térerő Színház a filmbarlangban
• Horeczky Krisztina: Zérópont a Zónán belül Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Apák iskolája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Kriston László: Cobainesque Beszélgetés Gus Van Santtal

• Köves Gábor: A jövő mérnöke Wells-adaptációk
• Schubert Gusztáv: Marslakókra várva Média-frász
• Kömlődi Ferenc: A gyűlölet bolygói
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Ismeretlen szerző remekművei Masamune Shirow
• Kemény György: A vér színe Sin City mozgóképregény

• Varró Attila: Mese felnőtteknek Amerikai pornóklasszikusok
• Kubiszyn Viktor: A test démonai Nagisa Oshima: Az érzékek birodalma
• Zoltán Gábor: Metapornó Breillat női
FESZTIVÁL
• Báron György: Öreg város öreg fesztiválja Taormina
MULTIMÉDIA
• Fülöp József: Szellem a monitorból Top Talent Award 2005
KÖNYV
• Kelecsényi László: Formatan és stílustörténet Kovács András Bálint: A modern film irányzatai
KRITIKA
• Schreiber András: Zombi-evolúció Holtak földje
• Kubiszyn Viktor: Érezd a ritmust Dig! - Ezt kapd ki!
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Hawaii, Oslo
• Vízer Balázs: Szerelmem nyara
• Susánszky Iván: Szahara
• Csillag Márton: Csontdaráló
• Mátyás Péter: Elszabott frigy
• Nevelős Zoltán: Sky kapitány és a holnap világa
• Greff András: Anyád napja
• Ardai Zoltán: Narco
• Parádi Orsolya: Jack és Rose balladája

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

„Semmisnek kell tekinteni...”

Eltörölt évek

Erdélyi Z. Ágnes

Malenkij robot után újra a gulágon. Gulyás János az 56 után elhurcoltakról forgatott dokumentumfilmet.

 

A mozi sosem fogadta tárt karokkal a dokumentumfilmeket, legfeljebb ímmel-ámmal megtűrte őket. A piaci szempontokat előnyben részesítő forgalmazási rendszerben pedig aztán végképp nem találják a helyüket. A rendszerváltás eufóriája kellett ahhoz, hogy megismételhetetlen pillanatokat élhessünk át a sokáig titkolt és végre kimondható igazságok láttán a mozik nézőterén, mondjuk a Pergőtűz vagy a Recsk vetítésein, amikor még a csilláron is lógtak. Manapság az is csodaszámba megy, ha egy-egy dokumentumfilm nem tűnik el észrevétlenül a süllyesztőben. A „Semmisnek kell tekinteni”Gulyás János legújabb alkotása – már nem a kivételes idők terméke. Sajnos, nem is kivételes film. Abból a fősodorból már végképp kikerült, amely fölkapott minden olyan történetet, amely 56-tal, vagy annak bármilyen vonatkozásával foglalkozik. Ez persze csak az esélyeit csökkenthetné, nem az értékeit. Hangütése mégis a régi, „leleplező” dokumentumfilmek stílusát idézi. Indokolatlanul, mert a leleplezés elmarad. A „Semmisnek kell tekinteni” olyan embereket szólaltat meg, akiket az 56-os forradalom leverése utáni napokban, hetekben deportáltak a Szovjetunióba. Nemcsak fegyvereseket fogdostak össze ekkor a megszálló szovjet csapatok, hanem civileket is kirángattak a sorból, ahol esetleg kenyérért álltak. A filmben megszólalók közül többen az elhurcoltak között voltak. Szavaik az akkori idők kaotikus légkörét idézik: még rabtartóik sem tudták, mi lesz a sorsuk, a statárium alapján az azonnali kivégzés éppúgy elképzelhető volt, mint az, hogy örökre eltűnnek valamelyik isten háta mögötti táborban. Szerencsére többüknek sikerült a vagonokból kidobott leveleken üzenni hozzátartozóinak, merre viszi őket.

„Nem lehet megállapítani, hányan voltak, de számuk ezrekre rúg” – írta az ENSZ különbizottsági jelentése 1957-ben. Míg a 45 utáni „malenkij robot” fogalma – többek között éppen a Gulyás testvérek dokumentumfilmje jóvoltából – már bekerült a köztudatba, az 56 utáni időknek, a változatos megtorlásoknak ez a vetülete valóban feltáratlan. Még az 56-os konferencia forgatagában meginterjúvolt jeles történészek sem biztosak a számokban és a dátumokban. De hát mi más lehetne akkor a film – s általában az ilyen típusú dokumentumfilmek – célja, mint hogy a történelmi kutatásokat kiegészítse, segítse, személyes sorsokkal, szemtanúkkal hitelesítse. Ám segítő szándékot nem érezni belőle, inkább ellenséges indulatokat. Mintha azt akarná sugallni, hogy a történész szakma nem fordít kellő figyelmet erre a témára, inkább eljelentékteleníteni igyekszik. Legalábbis a film hagyományosan leleplező szerkezetéből – „hivatalos” nyilatkozatok az elején, majd szinte cáfolatként a személyes beszámolók felsorakoztatása a továbbiakban – erre lehet következtetni. De vajon mi titkolnivaló lehetne itt? A történészek azt állítják, tudomásuk szerint a deportálásokat 1956 decemberének végén nemzetközi tiltakozásra már leállították, az elszállítottakat visszahozták Magyarországra. A filmben megszólalók viszont hallottak olyasmiről, hogy volt, akit továbbhurcoltak Szibériába, meséltek nekik olyanokról, akik csak évek múltán kerültek vissza. Ha így van valóban, akkor meggyőzőbb tényeket kellett volna felsorakoztatni, mint szóbeszédeket és találgatásokat.

Mielőtt valamennyire is árnyaltabbá válhatna a kép a deportálásokról, a film más fordulatot vesz, és „történelemfeltáró” jellegét odahagyva a portréfilmre vált át. Egyik szereplőjének, Szlama Árpádnak a sorsa valóban megörökítésre méltóan tragikus, ám igazi drámája a deportálásból való visszatérés után kezdődik. Megpróbálják beszervezni, s mert ellenáll, feleségét elrabolják, őt embertelen kínzásoknak vetik alá, majd 15 évi börtönbüntetésre ítélik. Története valódi lidércnyomás, de hogy nem válik igazán megrendítővé, azért inkább a film következetlenségei okolhatók. Mert ez a portré nem visz közelebb az emberhez, nem a tönkretett életre, a mindezenközben megmaradó emberi tartásra kíváncsi igazán, csak a horrorisztikus részletekre. Ez pedig ugyanúgy félrevisz, mint maga a filmcím. „Semmisnek kell tekinteni” – a szerencsétlenül érzéketlen jogi nyelvezeten megfogalmazott rehabilitáló irat az elítélt ember bűnösségét nyilvánítja semmisnek, nem azokat a szörnyű éveket, amelyeket át kell élnie. Címnek tetszetős, de hogy valójában erről szól-e a film, az mindvégig nem derül ki meggyőző bizonyossággal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1724