KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Kortárs Összművészeti Fesztivál 31. Filmművészeti Nyári Egyetem, Eger, 2005. július 23-29.

• Bori Erzsébet: Cigányutak Roma-dokumentum
• Örkény Antal: Cigány film vagy roma film? Dallastól a Nyóckerig
• Varró Szilvia: Romák a képernyőn Sötét hírek
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Táncórák és ütlegek Böszörményi és a cenzúra
• Muhi Klára: Hogy fut ki alólunk egy világ Beszélgetés Gyarmathy Líviával
• Hungler Tímea: Nem vagyunk szentek Beszélgetés Gárdos Péterrel

• Pápai Zsolt: Mozgókép-kalligráfia Martin Scorsese portréjához
• Kubiszyn Viktor: Bekattanva Taxisofőr
KULTUSZMOZI
• Géczi Zoltán: Rémálom luxuskivitelben Sin City
• Kovács Marcell: Bűnös városok A Gotham–Sin City tengely
• Kubiszyn Viktor: A repülés művészete Galaxis útikalauz stopposoknak
• Köllő Killa: Címszavak a világmindenségből Útikalauz-változatok
TITANIC
• Varró Attila: Elveszett ártatlanság Titanic: anime a fedélzeten
• Vágvölgyi B. András: Ex Oriente: luxus

• Trosin Alekszandr: A gödörből Orosz filmipar
FESZTIVÁL
• Schreiber András: A függetlenfilmezés diszkrét bája Székesfehérvár
DVD
• Gelencsér Gábor: Persona grata Bergman-filmek DVD-n

• Bíró Yvette: Bergman tánca Sarabande
KRITIKA
• Kolozsi László: Egészség-ügy Üvegfal
• Kárpáti György: Dupla dogma Még egy csók
LÁTTUK MÉG
• Vaskó Péter: Pofonok földje
• Bori Erzsébet: Testvéred feleségét…
• Köves Gábor: A Richard Nixon-merénylet
• Földes András: Edukators
• Köves Gábor: Boogeyman
• Vajda Judit: Tangó és tulipán
• Vízer Balázs: Mennyei királyság
• Kárpáti György: Zöld határ
• Pápai Zsolt: Hitler titkárnője

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Varázsfuvola

Köszönet Bergmannak

Petrovics Emil

 

Gyermekkorom első operalátogatása alkalmából a belgrádi Nemzeti Színházban a Carment játszották. Édesanyám vitt el, hét éves voltam, nagyon tetszett. Ma, felnőtt fejjel, tárgyilagosan kell megállapítanom, hogy fogalmam sem lehetett a történetről, nem érthettem belőle semmit. Igazi felnőtt darab Bizet remekműve, nincs benne varázslat, mese; indulatok uralják az eseményeket, absztrakciónak, tanításnak, bölcsességnek sincs nyoma. A szerelem – szerelem, a kés – kés, még a jóslat is a naturalista dramaturgia igazát hordozó funkcionális jóslat.

A Varázsfuvolát már „érett” emberként, 18–17 évesen láttam először. Gőgös intellektualizmusom enyhe sznobizmussal keveredő irodalom- (és „műveltség”-) rajongásom a zavaros ostobaságok, gyermeteg naivitások birodalmába utasította Schikaneder szövegkönyvét, őszintén sajnálván a nagy Mozartot, hogy ilyesmire pazarolja zsenijét. („Bizonyára kellett neki a pénz” stb.) Sok év telt el a Figaro, a Don Giovanni, a Szöktetés, majd később a Cosi Fan Tutte bámulatában, a feszes dramaturgiájú Verdik, Puccinik fáradhatatlan elemzésével, s egyszerre csak ismét szembe találtam magam a nyúlszivű Tarnino férfivá válásával, a madárember egyszerű igazságaival, a próbatételek emelkedettségével, a mesével, a jelképekkel, a bölcsességgel és mindenekfölött a legtisztább szépséggel. Elbűvölt a történet totalitása, komolysága, s az, hogy bár mindenkihez szól, mégis elsősorban a gyermekekhez és a negyvenen túliakhoz talál utat.

Évtized óta tanítottam és analizáltam már zenei mesterfogásait, amikor is nemrégiben Párizsban, egy kis moziban megnéztem Bergman filmjét. Igazán elállt a lélegzetem! Amit sejtettem és valójában tudtam is már jó ideje: íme, kézzelfoghatóvá vált. A Varázsfuvola Schikanederestől, Mozartostul, szövegével és zenéjével együtt totális remekmű, hibátlan, megrendítően felemelő alkotás.

Csakúgy mint Bergman rendezése. Mert azt hiszem, hogy a nagy svéd mester egyenrangúan társult az eredeti alkotáshoz, felfejtette, felfedezte, megértette, s átadta nekünk mindazt, amit Mozart–Schikaneder–Bergman tud a zenéről, hitről, erkölcsről, szerelemről, tisztaságról. Igen, a megtisztulásról, az emberségről – arról, amiben olyan gyakran és sokat szűkölködünk.

Távol áll tőlem, hogy elemezzem a tévéfilm eszközeit, megoldásait; sok-sok okos, lelkes véleményt hallottam, olvastam róla. Csak emlékeztetnék a nyitány feszült figyelmű nézőire, az anakronizmusnak ható léggömbre (holott hasonlóval szálltak fel a Montgolfier fivérek már 1783-ban; a Varázsfuvola befejezésének és bemutatójának dátuma 1791)! Lenyűgöző natúra és a díszletvilág hibátlan egybesimulása, a telibetalált figurák (nem hiszem, hogy Papageno és Papagena másként is megjelenhet ezek után képzeletünkben)!

Megrendítő a szeretet-szerelem, a harag-gyűlölet, a bölcsesség, józan ítélet összes lehetőségeinek megmutatása, az emberi lélek állandóságának és megváltoztathatóságának csodálatos dialektikája.

És a zenélés-éneklés! A svéd nyelv gond nélkül illeszkedik a zenéhez, annyira, mintha Mozart is így írta volna meg. Az énekes-színészi produkciók nem produkciók, hanem megnyilatkozások.

Lehet ezt a művet virtuózabban, hivalkodóbban, tárgyilagosabban, sőt pontosabban is énekelni-zenélni, természetesebben és emberibben azonban aligha.

Mit mondhatnék még? Talán annyit, hogy Bergman felhívta figyelmemet egy olyan mozzanatra, amit eddig nem vettem észre, Sarastro és Pamina kapcsolatának rendkívüli bonyolultságára tudniillik. A szabadkőműves elveken alapuló birodalom, vagy inkább társulás vezére, filozófusa, királya eddig mint az igazságot, áldást és büntetést osztó kéz működtetője jelent meg; s úgy is, mint hibátlan jellem, tévedhetetlen férfiú, a gondolatokhoz és elvekhez hűséges ember. S íme, a film megmutatta az öregedő férfi utolsó (vagy első?) nagy szerelmét, s annak tárgyát: Paminát. Ellenségének, a sötétség, gyűlölet és káosz Királynőjének szépséges lányát, akit a maga képére farag, s átadja a férfivá érett Taminonak. Akárcsak királyságát, a fény birodalmát.

Az a boldog fájdalom, amit Sarastro tekintetéből, járásából búcsúzásakor kiolvashatunk, a művészet legnagyobb pillanatait idézi fel; átéljük az elviselhetetlen szenvedés és földöntúli öröm azonosulását, elválaszthatatlanságát. Mindenki boldog, legyőzték a sötétséget, él a szerelem, de mindennek kieszelője, szervezője, erős vezére és győztese: boldogtalan és egyedül marad. Akárcsak Hans Sachs a másik nagy német: Wagner Mesterdalnokokjában.

És még valami. A humor, a derű vagy a szinte pajkos irónia. (Bergman és a pajkosság!?!?). A táblákon demonstrált örök igazságok egyszerre csipkedik Brechtet és a falusi falvédők gondosan hímzett feliratait. S mégis igazak, fontosak: jogos a kiemelés a játékos tanítás, a mulatságos prédikáció.

Egyik zeneszerző-hallgatóm azt mondta, hogy a sokat szenvedett, mélységesen szomorú Bergman Mozartban keresi a megváltást. Bizonyára igaza van, mert hiszen nemcsak magának találta meg, hanem a film- és tévénézők milliói, ha nem százmilliói, számára is. Elérkezett végre hozzánk moziban és tévében. Az az álmom, hogy mindennap vetítsék, filmszínházakban, művelődési központokban, tévében, munkásszállásokon, kollégiumokban. Mindenütt, ahol vágyódnak a szépségre, az értelmes tiszta életre.

Hálás vagyok Bergmannak, hogy hozzálátott és megcsinálta ezt a filmet. Háromszor láttam, s vetítés közben mindháromszor az jutott eszembe: „Jaj, csak ne legyen még vége!” Mindazok, akik látták, nem feledhetik tanítását: embernek kell lenni! Nagybetűvel is vállalom: EMBERNEK. S ez igazán nem valami könnyű dolog. MOZART – SCHIKANEDER – INGMAR BERGMAN megkönnyíti!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/02 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7968