Kritika

Ben-Hur

Cirkuszt a népnek

Jankovics Márton

Bekmambetov Ben-Hurja nem a monumentális bibliai filmeposzokkal versenyez, inkább az aktuális világpolitikai áthallásokban bízik.

A filmtörténet nagy klasszikusaihoz újra hozzányúlni egyszerre csábító és veszélyes vállalkozás. Az „eredetihez” méricskélés elkerülhetetlen ilyenkor, hiszen minden nekifutás eleve a mitikus magasságokban trónoló előd olcsó másolatának nehéz pozíciójából indul. Nem véletlen például, hogy a mai napig nem készült remake a Casablancából vagy az Elfújta a szél-ből.

Ahogy az sem, hogy a Gladiátor óta ismét népszerű szandálos filmek trendjén idén a mozikba belovagló Ben-Hur-adaptációt minden lehetséges módon igyekeztek eltávolítani az 1959-es klasszikustól.

„Elolvastam a forgatókönyvet és hirtelen rájöttem, hogy nagyon más, mint amire számítottam. Ez nem egy remake, hanem új értelmezése a híres regénynek” – indokolta Timur Bekmambetov, hogy miért is vállalta el a film megrendezését a kezdeti ódzkodás után. Eszerint nem William Wyler filmtörténeti mérföldkövét akarták túlszárnyalni, inkább Lew Wallace 19. századi alapművét adaptálták újra nagyvászonra.

Talán épp az adhatta a bátorságot, hogy Wylerék műfaji etalonná váló Ben-Hurja már a harmadik feldolgozása volt a könyvnek, ám mégis sikerült kilépnie a nagyszabású, 1925-ös verzió árnyékából, amely a némafilmkorszak legdrágább sikerfilmje volt. Az 1960-as Oscar-gálát letaroló Ben-Hur egyfelől újra az amerikai bestsellerlisták élére katapultálta a regényt (visszavéve a legtöbb példányban elkelt amerikai regény címét az Elfújta a széltől), másfelől jó időre elrettentett minden filmest attól, hogy hozzá merjen nyúlni a történethez.

Nem meglepő tehát, hogy az új Ben-Hur a különbségeket hangsúlyozza a nagy elődhöz képest. A különbségek tényleg szembeszökőek. Bekmambetov Ben-Hur-ja már a műfajhoz képest szerénynek számító, két órás játékidejével is azt üzeni a nézőnek, hogy a monumentális bibliai filmeposz helyett egy feszesebb, kevesebbet markoló történelmi drámával lesz dolga. Ennek köszönhetően persze komplett cselekményszálak, fontos szereplők és helyszínek tűnnek el a történetből, viszont jóval nagyobb hangsúlyt kap Ben-Hur és Messala, a két nagy ellenfél közös múltja, akárcsak a jeruzsálemi politikai viszonyok ábrázolása.

Mindez nem historikus érdeklődésből fakad, a film inkább nyilvánvaló analógiaként használja a történetet a mai világpolitikai helyzetre, ami korántsem szokatlan ebben a műfajban. Akárcsak a Nagy Sándor, a hódító, vagy a 300 esetében, itt is csak úgy röpködnek az áthallásos mondatok a szereplők szájából: a Közel-Keletre új civilizációt és elnyomást hozó rómaiak bármikor kicserélhetőek lennének amerikai katonákra, az ellenük harcoló zelóták pedig öngyilkos merénylőkre. Ennél direktebben már csak úgy lehetne sulykolni a történelmi párhuzamot, ha egyszer csak begördülne egy tank az ókori díszletek közé, ahogy a Jézus Krisztus szupersztárban is történt.

És ha már Jézusnál tartunk, még egy nagy változás: az új Ben-Hur elveti a korábbi feldolgozások elliptikus szerkezetét, és gond nélkül berángatja a Megváltót a képkivágatba. Wallace ugyan részletesen leírta Jézus tetteit és gondolatait a regényben, ám meg volt róla győződve, hogy nem szabad őt földi halandónak eljátszania a színpadon vagy a filmvásznon. Az első Broadway-adaptáció szerzőit meg is győzte, hogy Jézus csak áttételesen legyen jelen a színpadon, és ezt a koncepciót vették át a korábbi mozifilmek is, amelyek sosem mutatták Jézus arcát közelről. A mindezt felrúgó új verzió csak aláhúzza az óvatosságában is modern megoldás erejét azzal, hogy arcot ad Jézusnak, megfosztva őt eredendő titokzatosságától.

A feldolgozások közti hasonlóságok azonban épp olyan beszédesek, mint a különbségek, és az új film legalább annyira tudatosan építi ezekre imidzsét, mint a büszkén hangoztatott elkülönülésre. Az ikonikus fogathajtó-jelenet dramaturgiáján és képivilágán például Bekmambetov alig változtatott valamit (bár elhagyta a Messala szekerének kerekéből kiálló pengéket). Persze ezt már az 59-es verzió is szinte beállításról-beállításra vette át elődjétől.

„Az izgalmak izgalma! A félelmetes fogathajtó-jelenet, amelyet képtelenség szavakba foglalni” – kürtölte világgá a Ben-Hur-előzetes 1925-ben, és a gyakran koptatott szuperlatívuszok ezúttal nem álltak távol az igazságtól. Tényleg újat mutattak a nézőknek, a cirkuszi versenyt azóta is a filmtörténet legnagyobb hatású jelenetei közt tartják számon, egy polcra helyezve a Patyomkin páncélos lépcsős montázsával.

A fogathajtó verseny annyira ikonikussá nőtte ki magát, hogy maga alá is gyűrte a történetet. Mintha a monumentális biblikus példázat csak puszta hordozója lenne a fő attrakciónak, mintegy apropót szolgáltatva arra, hogy a jelenet továbbörökíthesse magát a folyamatosan fejlődő technika új korszakaiba. 1925-ben még 4:3-as képaránnyal, fekete-fehérben, 1959-ben már színesben, szélesvásznon izgulhatták végig a nézők az öldöklő cirkuszi hajszát. Szinte szükségszerű volt tehát, hogy a CGI-korszakban is megküzdjön egymással Ben-Hur és Messala a jeruzsálemi arénában, így a fogatról leszakadó kerék már IMAX 3D-ben röpülhessen ki a nézőtérre.

Bekmambetov állítólag a YouTube-os Nascar-közvetítések képi dinamikáját akarta átültetni az ókori versenyre, ami csak mérsékelten sikerült neki, de a kézikamerák kétségtelenül vittek némi új típusú feszültséget a jelenetbe. A gond csak az, hogy a film lezárását ezután annyira összecsapták, hogy a katarzisnak még az esélyét sem hagyták meg ezzel. A váratlanul lecsapó, villámgyors happy end elfed minden esetleges tanulságot a kibékíthetetlen etnikai különbségekről és az emberi gyűlölet természetrajzáról.

Az új, áramvonalasra szerkesztett Ben-Hur biztosan nem lesz filmtörténeti alapmű, csak egynyári látványosság, amire már nem is emlékszünk majd, mikor kiváltjuk jegyünket a következő cirkuszi futamra. Hiába szaporodtak meg az ezredforduló óta a szandálos és biblikus témájú filmek, ez a műfaj ma már nem lehet Hollywood zászlóshajója, mint az 50-es években volt. Mi másért ironizáltak volna rajta olyan édes-bús nosztalgiával a Coen fivérek legutóbbi filmjükben, az Ave, cézár!-ban, ahol egy Ben-Hur-koppintás forgatása közben rabolják el kommunista forgatókönyvírók a főszereplőt?

Az évad másik Ben-Hur moziját gyártó, gyorsreagálású Asylum Stúdió persze nem feltétlenül korszakalkotó művekre vár, mikor a következő filmje témáját kijelöli. Egy nagyobb szabású nyári blockbuster épp elég arra, hogy a farvizén hetek alatt megírják és leforgassák a maguk olcsó verzióját. A Ben-Hur nevében faék egyszerűségű folytatása Wallace történetének. Valahol a birodalom egyik távoli provinciájában járunk, ahol a remeteéletet élő Júda Ben-Hur egy maréknyi lázadó fiatalt képez ki arra, hogy küzdjenek az elnyomó rómaiakkal szemben. Mintha Mark Atkins filmje a saját piaci pozíciójának leképezését nyújtaná: a nagy Ben-Hur nevében, és a tőle ellesett trükkökkel veszi fel a gerillaharcot a sokkal nagyobb erőforrásokkal bíró, legyőzhetetlen légióval. Ha a mozipénztárakat stabilan uraló birodalmat megdöntésére nincs is esélye, de a peremvidéken egy-két ütközetet a maga javára fordíthat a gyorsaság és a meglepetés erejével.

BEN-HUR (Ben-Hur) – amerikai, 2016. Rendezte: Timur Bekmambetov. Írta: Lew Wallace regényéből Keith R. Clarke és John Ridley. Kép: Oliver Wood. Zene: Marco Beltrami. Szereplők: Jack Huston (Judah Ben-Hur), Toby Kebbell (Messala), Nazanin Boniadi (Eszter), Pilou Asbaek (Poncius Pilátus), Morgan Freeman (Ilderim). Gyártó: Paramount Pictures / MGM. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 123 perc.

BEN-HUR NEVÉBEN (In the Name of Ben Hur) – amerikai, 2016. Rendezte és írta: Mark Atkins. Kép: Mark Atkins. Zene: Christopher Cano. Szereplők: Adrian Bouchet (Ben-Hur), Jonno Davies (Adrian), Stephanie Beran (Veleda), Gana Bayarsaikhan (Khutu). Gyártó: The Asylum. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 90 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/09 52-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12863

Cikk értékelése:

szavazat: 2 átlag: 4.5