KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/március
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Mediawave ’2005

• Horeczky Krisztina: Retró, posztmodern, high-tech Fiatal operatőrök Budapestről
• Kubiszyn Viktor: Virtuálváros Budapest és a fiatal film
MAGYAR MŰHELY
• Reményi József Tamás: Valamit kezdeni Sorstalanság
• Muhi Klára: Párbeszéd és svédcsavar Herskó János filmjei
• Fésős András: Aczéltelefonok Beszélgetés Herskó Jánossal

• Köves Gábor: Hollywood ostora Howard Hughes csodálatos élete
• Schubert Gusztáv: Legek ura Aviátor
• Kolozsi László: Bűnbeesés után Japrisot mozija
• Juhász Balázs: Silencio Lynch-hangulat
• Bori Erzsébet: Kinézni a fejünkből Verzió emberjogi fesztivál
• Bán Zoltán András: Éles fény Susan Sontag: A szenvedés képei
TELEVÍZÓ
• Vaskó Péter: A tárgyak cirkusza Széljegyzetek a reklámkultúrához
ANIMÁCIÓ
• Csillag Márton: Priit és most AniFest 2.
• Kemény György: Józsefvárosi távlatok Nyócker-stíl
KRITIKA
• Báron György: Nyáron, görögbe Csudafilm
• Kolozsi László: Matracsír Belső tenger
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Utolsó élet az univerzumban
• Bori Erzsébet: Bűnök
• Vincze Teréz: A kis virtuóz
• Kárpáti György: Fűrész
• Kolozsi László: Anya és a szerelem
• Csantavéri Júlia: Éjfél után
• Kolozsi László: Egy hulla, egy falafel és a többiek
• Csillag Márton: A por
• Ardai Zoltán: Kerülőutak
• Teszár Dávid: Átok

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A remény rabjai

Hegyi Gyula

A szakmai vetítésen tömören „kommerszként” konferálták be A remény rabjai című filmet. Alighanem pontatlanul. Az egzakt meghatározás „amerikai kommersz” lehetne. Ha a kilencvenöt százalékig börtönben, a rabok és fegyőrök világában játszódó történet az európai mozi játékszabályai szerint lenne kommersz film, akkor az elítéltek érzelmes iróniával ábrázolt világa és a nagy szökés kedvesen hihetetlen meséje önmagában is megállna. Ám az amerikai néző és így a gondos producer sem elégszik meg ennyivel. A kerek kommersz időnként átjátszik művészfilmbe, s néhány kockája határozottan dokumentumfilmes jelleget ölt. Az egyik pillanatban meghatódhatunk az ötven(!) esztendei rabságból szabaduló öregember életének szívszorító értelmetlenségén, a másikban megnézhetjük egy átlagos amerikai fegyintézet mindennapi működésének mechanizmusát. Aztán a film visszavált a kommersz fősodrába, amelyben az okos fehér fiú és a jószívű „afroamerikai” férfi túljár a gonoszok és becstelenek eszén. A nevetés és a könnyű kikapcsolódás gondtalanságáért azonban némi szorongással kell fizetnünk. A film a „politikai korrektség” jegyében közli velünk, hogy a börtön – ha éppen nem hollywoodi sztárok vendégszerepelnek benne – komoly dolog. Valahogy úgy, ahogy a cigarettareklámon is ott díszeleg a dohányzás veszélyességére utaló figyelmeztetés.

A történet amúgy egy ifjú (s a börtönben töltött évtizedek alatt örökifjúvá váló) bankár történetét meséli el. A fiú zseniális érzékkel igazítja el a börtönőröket az adótrükkökben és egyéb pénzügyi machinációkban, minek következtében számos kedvezményt élvezhet. A börtönbeli kedvezmény azonban mindig csak relatív jó a börtönből nézve abszolút jóhoz, a rácsokon túli szabadsághoz képest. Így a történet természetes sodra szükségszerűen kifelé vezet.

A történet nagyobbrészt szellemesen bonyolódik, ügyesen keveri a humor, az érzelmesség és a kaland szálait, legjobb pillanataiban megcsillan benne valami a cellák mélyén szövődő legendák hangulatából is. Más jeleneteiben viszont vontatott, helyenként idegesítő a művészkedése, és nem tudunk mit kezdeni a dokumentumfilmekbe illő betétekkel sem: dehát ilyen az „amerikai kommersz”. A rendező, Frank Darabont nem véletlenül visel számunkra ismerős családnevet. Életrajza szerint „1959-ben, magyar menekültek franciaországi táborában” született. De a nyelv, amelyet beszél – tökéletesen és akcentus nélkül –, az amerikai filmnyelv.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=867