KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Gyermekjátékok Jeles András
• Forgách András: Eleveny kollégák József és testvérei

• Kovács Marcell: Türelemjáték Monte Hellman indie-westernjei
• Strausz László: A reklám a lényeg! Exploitation - a rosszízlés diadala
• Zoltán Gábor: Lopott kameraidő Kávé és cigaretta
• Kolozsi László: Harisnyanesz Truffaut és a nők
• Ardai Zoltán: Felismerni Doinelt Újhullámos Gil Blas
• Kubiszyn Viktor: A Gutenberg-galaxis ég-e? Kultmozi: 451° Fahrenheit
CYBERVILÁG
• Géczi Zoltán: Flash-köztársaság Animáció a neten
• Berta László: Macromedia Flash
• Sebő Ferenc: Kíméld az ajtófélfát Magyar net-animáció
• Varró Attila: Digitális paletta CGI és fantasztikum

• Gelencsér Gábor: Beszédes csend Bergman Trilógiája
• Kúnos László: Bergman estéje Sarabande
MAGYAR FILM
• Szlanárs Emese: Ugrás az ismeretlenbe Beszélgetés
• Pápai Zsolt: Tűzkeresztelő A restaurált Ludas Matyi
KÖNYV
• Zalán Vince: Képkrónika Sára Sándor, a fotográfus
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Egy alvezér gyermekkora Che Guevara – A motoros naplója
• Kolozsi László: Van másik Világszám
• Vaskó Péter: Szabadság, szerelem Nyócker
• Lajta Gábor: Nun vagy Sin Csoda Krakkóban
• Szőnyei Tamás: Ajvé Yiddish Blues
LÁTTUK MÉG
• Tosoki Gyula: Könyörtelenek
• Nevelős Zoltán: Ördögűző – A kezdet
• Köves Gábor: Young Adam
• Kis Anna: Kóristák
• Vaskó Péter: Zuhanás a csöndbe
• Kolozsi László: A pityergő teve története
• Hideg János: Sírhely kilátással
• Pápai Zsolt: Kidobós
• Csillag Márton: Orion űrhajó – A visszatérés

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

Arról a szubjektív tényről...

Bikácsy Gergely

 

Arról a szubjektív tényről, hogy miért alszom el a tévékrimik nézése közben, amikor viszont a leírt detektív-történeteken hajnalig izgulok, s még az angol nyelvkönyvem is valahogy így kezdődik: I’m Milligan. I’m a detective. I’m a very good detective. (Czobor–Horlai: Angol nyelvkönyv.) – erről tehát bőven lehetne objektív közhelyeket mondani. Például, hogy a tévékrimiben látom, s ráadásul ugyanúgy és ugyanakkor kell látnom az okosnak hazudott nyomozó buta képét, mint más hárommillió nézőnek, míg a könyv lapjain egyesegyedül én képzelem el úgy, ahogy nem hárommillió, de három másik néző sem.

Ez a magyarázat azonban még mindig hiányos, hiszen a moziban – ahol szeretem a krimit – ott is látnom kell az okos pofákat. Igaz, hogy akiknek szeretem a történeteit, (James Hadley Chase, Dashiell Hammett, Patricia Highsmith), azok nem bután okos detektívekkel jeleskednek, Patricia Highsmithnél például csak gyilkos van meg áldozat. A tévékrimikben azt tartom a legelviselhetetlenebbnek, hogy nem képekben mesélnek. Hogy mik azok a képernyőn villózó fényfoltok, azt nem tudom, ahhoz a tudósok hadaira volna szükség, csak abban vagyok biztos, hogy nem képek. Nekik én semmit sem hihetek el. Mindent átható jellegtelen szürkeség uralkodik bennük. Szobaberendezés: nem hiszem. Ruhák: nem hiszem; utcák: nem hiszem. Egyszerűen csak képeket, olyan igazándi mozgóképeket várok a tévé-krimikben, hogy mélysége, meg ereje, meg valami kis gazdag izgalma legyen a látványnak. Hogy egy tárgy vagy egy emberi arc „megelevenedjen”. Dehát nem elevenedik meg. Halott itt mindenki. Még a hullák sem élnek. Itt félni nem lehet, egy megvillanó kés látványa is ásításra ingerel. Ordít róla, hogy ál-kés.

Hegyi Gyula kollégám a Filmvilág 1984/4-es számában rajongva-méltatva, hódolva bókol Derrick meg a másik NSZK-krimisorozat előtt. Mindenkinek ízlése szabja meg, minek örül, miért rajong. Nem ásítanék most se nagyobbat, mint amikor lekapcsolom a televíziót, de az már glosszára ingerelt, amikor Hegyi ekként lelkendezik:”a Derrick és a Tetthely a maga műfaján belül kétségkívül figyelemreméltó produkció, s nehéz volna megmondani, melyikük a sikerültebb. Lehet, hogy magánmániám, de én még az új nyugatnémet film, Fassbinderék hatásából is érzek valami keveset e vállalkozásokon.”

Bocsánat, Halottakra még a legbutább krimikben, még tán a Derrick-filmekben sem foghatnak rá mindent. Mondják, hogy a Hitchcock-sorozat kevésbé látványos darabjait unták a tévén nevelkedett, s képi fogékonyságot onnan tanult néző-milliók. Az unalom szent joga minden nézőnek. De hát Fassbinder és Derrick? Hitchcock és Mike Andros? A tűz és a víz? Üres a képzelet tűzhelye. Szegény ember vízzel főz, s lobogó tüzet csak saját rémálmaiban lát. Legyen így. De hogy végül is már tűznek véli a langyos vizet? Izgalmas bűnnek a butaságot? Melyik tévé-detektív fogja e rejtélyt kinyomozni?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/05 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6443