KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Gyermekjátékok Jeles András
• Forgách András: Eleveny kollégák József és testvérei

• Kovács Marcell: Türelemjáték Monte Hellman indie-westernjei
• Strausz László: A reklám a lényeg! Exploitation - a rosszízlés diadala
• Zoltán Gábor: Lopott kameraidő Kávé és cigaretta
• Kolozsi László: Harisnyanesz Truffaut és a nők
• Ardai Zoltán: Felismerni Doinelt Újhullámos Gil Blas
• Kubiszyn Viktor: A Gutenberg-galaxis ég-e? Kultmozi: 451° Fahrenheit
CYBERVILÁG
• Géczi Zoltán: Flash-köztársaság Animáció a neten
• Berta László: Macromedia Flash
• Sebő Ferenc: Kíméld az ajtófélfát Magyar net-animáció
• Varró Attila: Digitális paletta CGI és fantasztikum

• Gelencsér Gábor: Beszédes csend Bergman Trilógiája
• Kúnos László: Bergman estéje Sarabande
MAGYAR FILM
• Szlanárs Emese: Ugrás az ismeretlenbe Beszélgetés
• Pápai Zsolt: Tűzkeresztelő A restaurált Ludas Matyi
KÖNYV
• Zalán Vince: Képkrónika Sára Sándor, a fotográfus
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Egy alvezér gyermekkora Che Guevara – A motoros naplója
• Kolozsi László: Van másik Világszám
• Vaskó Péter: Szabadság, szerelem Nyócker
• Lajta Gábor: Nun vagy Sin Csoda Krakkóban
• Szőnyei Tamás: Ajvé Yiddish Blues
LÁTTUK MÉG
• Tosoki Gyula: Könyörtelenek
• Nevelős Zoltán: Ördögűző – A kezdet
• Köves Gábor: Young Adam
• Kis Anna: Kóristák
• Vaskó Péter: Zuhanás a csöndbe
• Kolozsi László: A pityergő teve története
• Hideg János: Sírhely kilátással
• Pápai Zsolt: Kidobós
• Csillag Márton: Orion űrhajó – A visszatérés

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Frankofónia

Francia bárka

Schubert Gusztáv

Szokurov esszéfilmje özönvíz idejére.

 

Az Ermitázsban leforgatott Orosz bárka után a Frankofónia újabb tisztelgés egy nagyszerű múzeum, a Louvre előtt. Valamikor a weimari köztársaság idejében „Kulturfilmnek” hívták az ilyen, a nemes ismeretterjesztés szellemében fogant dokumentumfilmet. A műfaj ma már ipari méretekben készül, az ismeretterjesztő tévécsatornákon bőséggel láthatunk ilyesmit, akár tényekben gazdagabb változatokat is a Louvre-ról. Alekszandr Szokurov filmje persze más, mint amit a Spektrumon vagy History Channelen vetítenek. A Tarkovszkij utáni orosz film legnagyobb hatású auteurje dokumentumfilmjeit is igazi szerzői filmesként készíti, a személyesség fontosabb, mint az objektivitás. A Frankofónia a játék- és a dokumentumfilm eszközeit egyaránt felhasználó esszéfilm, elsősorban attól lesz izgalmas, hogyan látja a filmre vitt világot a rendező. Aki mindent tudni akar a több mint 400 ezer műtárgyat birtokló múzeumról és történetéről, ne a Frankofóniát nézze meg. Aki viszont a Louvre mellett egy, a kultúra iránt felelősséget érző művész világképére is kíváncsi, izgalmas élményben részesül.

A „nekrorealistaként” induló fiatal Szokurov kezdettől sötét húrokon játszik, katasztrofizmusra hangolt művész, aki a világot az apokalipszis, de legalább is a lassú, alattomos romlás, enyészet, rothadás, szétesés állapotában látja. (Aki nem ismeri, pótolja gyorsan Szilágyi Ákos idevágó cikkét – Halálpanoptikum – Filmvilág 2003/3.)

Nincs ez másként most sem, de valami azért alapvetően megváltozott. Szokurov világa mindeddig megállíthatatlanul tartott a széthullás, a megsemmisülés felé, megakasztani legfeljebb a gonoszságot és a halált megtestesítő zsarnokok pusztulása tudta. A világ trónusára felkapaszkodott diktátorokról, pontosabban a gonoszság önmegsemmisítő mechanizmusáról egész trilógiát forgatott a rendező: a Moloch – Hitler, a Taurus – Lenin, A Nap – Hirohito pusztító uralmának anatómiája. A trilógia azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a béke legfeljebb röpke pillanat lehet, a történelem a Halál jegyében fogant, a világot a Halál mindent összeroppantó vasmarka tartja egyben, nem az életerő. Az Orosz bárkában és a Frankofóniában megváltozott a nézőpont, mindkét film az élet, a kultúra, az értékteremtés felől mutatja meg a történelmet. A romlás és a pusztító szándék ugyan itt is örökkévaló, de immár nem az egyetlen történelemformáló erő: élet és halál örökkön harcban állnak, a harc eldöntetlen és végtelen, akár apály és dagály örökös küzdelme. Az ember e két erő patthelyzetében éli életét és történelmét.

Ebben a végtelen párviadalban elgondolt történelemben értelemszerűen a személyiség végletes szemléletét is fel kell adni. A film a történelem mélypontját, a II. világháború kezdetét idézi föl, amikor is a náci birodalom lerohanja, és részben bekebelezi Franciaországot. A Frankofónia egyik pozitív főhőse a rossz oldalon áll (német agresszor), a jó oldalon álló francia főszereplő pedig látszólag a gonosz ellenféllel kollaborál. Ha ideológiájuk, nemzetiségük elválasztja is őket, Franz Wolff-Metternich gróf és Jacques Jaujard mindketten a kultúra szenvedélyes hívei, és ez erősebb kötésnek bizonyul a német-francia szembenállásnál. A Louvre igazgatója és a francia műkincsek védelmével megbízott német főtiszt konspirációjának köszönhetően a Louvre megmenekült. (Tragikus, mondja a filmben Szokurov, hogy az orosz kultúrkincsek iránt a Wehrmacht nemhogy nem tanúsított efféle lovagiasságot, ellenkezőleg, vakon engedelmeskedett a „felperzselt föld” parancsának.)

Szokurov szemében a Louvre megmentése nem pusztán szimbolikus győzelem, hanem az egész civilizáció fennmaradásának záloga. Ha a múzeum „világ a világban”, akkor minden egyes megmentett múzeum Noé bárkája, és minden egyes, a rombolás sötét ösztönének nem engedelmeskedő ember a kultúra megmentője. Beleértve a rendezőt is, aki egy újabb vészkorszakban veszi védelmébe a művészetet és a tudást, megerősítve nézőjét, hogy nem az erőszak adja az erőnket és az emberi identitást: a homo sapiens művészetre és tudományra született. A Frankofónia szenvedélyes szerelmes filmvers a kultúrához. Az özönvíz előestéjén, barbárokra várva több mint vigasz, bátor tett és világos gondolat.

 

 

Frankofónia (Francophonia) – francia-német-holland, 2015. Rendezte és írta: Alekszandr Szokurov. Kép: Bruno Delbonnel. Szereplők: Louis-Do De Lencquesaing (Jacques Jaujard), Benjamin Utzerath (Franz Wolff-Metternich gróf), Vincent Nemeth (Napóleon), Johanna Korthals (Marianne). Gyártó: Ideale Audiance / Zero One Film / N279. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 87 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/08 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12828