KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/október
CYBERVILÁG
• Varró Attila: A harmadik törvény Amerikai robotok
• Kubiszyn Viktor: Fémmámor Gép és test
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Illetlen filmek Böszörményi Géza (1924–2004)
• Stőhr Lóránt: A vágy játékai Szindbád és Tamara
• Gelencsér Gábor: Szöges ellentétek Tamara
• Pápai Zsolt: Túlvilágon innen, evilágon túl Dealer

• Forrai Krisztián: Álomgeometria Gondry-klipek
• Révész László László: Szerelem az agyamban, szerelem az agyam Egy makulátlan elme örök ragyogása
• Békés Pál: Metafizikai darázsfészek Charlie Kaufman forgatókönyvei
• Hahner Péter: Az ismeretlen ismerős Howard Hawks
• N. N.: Hawks a Filmvilágban
• Báron György: Két férfi, aki... John Ford: Aki megölte Liberty Valance-t
• Géczi Zoltán: Öt hosszú év a pokolban Üldözők
TELEVÍZÓ
• Schubert Gusztáv: Ötkarikás szemek Sport és televízió
KÖNYV
• Kelecsényi László: Párhuzamosok a végtelenbe Fábry Zoltán; Zolnay Pál
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Veszedelmes éden Álmodozók
• Vaskó Péter: Téglák a Nagy Falban Szigorúan piszkos ügyek-trilógia
• Nevelős Zoltán: Vér, arany és sok füstölgő pisztolycső Argo
• Bori Erzsébet: Titokkal, vonóval Bolondok éneke
LÁTTUK MÉG
• Vajda Judit: Osama
• Ágfalvi Attila: Perlasca
• Vincze Teréz: Fallal szemben
• Köves Gábor: A falu
• Varró Attila: Apja lánya
• Mátyás Péter: Ítélet
• Pápai Zsolt: Monsieur Imbrahim
• Kovács Marcell: A halál záloga
• Hámori Dániel: Pokolfajzat
• Kolozsi László: Schulze gets the Blues

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés Elek Judittal

Nem más

Bérczes László

Három legutóbbi filmjének története ugyanúgy kezdődik: valaki meghalt. Petőfi, Solymosi Eszter, az anya. Az ötvenes években írott regényéből forgatta új filmjét, az Ébredést Elek Judit.

– Az imént beléptem egy szobába, ahol ég egy kislámpa, a heverőn nyitott könyv és lemezről szól a Borisz Godunov – békés vasárnap este. Mennyire jellemző helyzet ez Elek Judit életében 1994 végén, amikor is Ébredés című új filmje utómunkálatai folynak?

– Én így létezem. Lejöttem a VHS-montírozóból, ahol az Elie Wieselről szóló dokumentumfilmem Birkenauban és Auschwitzban forgatott részleteit néztem egész nap. Vagyis dolgoztam, most megérdemlek egy kis sétát, olvasást, zenét.

– Idejövet átvágtam a Városmajoron, ballagtam a kavicsos úton, és elhaladva egy ismerős vízcsap mellett észrevettem, hogy éppen ott járok, ahol új filmjének kamaszlány főhőse is eltölt egy-egy délutánt. Az is lehet tehát, hogy most abban a lakásban beszélgetünk, amelyikben ez a lány élt az ötvenes évek elején?

Nem, ez nem az a lakás. De maga most rendkívül rafináltan azt akarja kérdezni, önéletrajzi film-e az Ébredés.

– Nem akarom kérdezni, mert ez számomra nyilvánvaló.

A film szóról szóra természetesen nem fedi az életemet, ugyanakkor áttételesen minden részlete kapcsolódik hozzám. Mindenesetre nem a Városmajorban és nem ebben a lakásban töltöttem a kamaszkoromat. A filmben minden igaz, de semmi sem úgy történt.

– Ez valószínűleg nem csak a filmre, de az alapjául szolgáló kisregényre is érvényes, melyet a még filmművészeti főiskolás Elek Judit írt az ötvenes évek végén. Aztán a főiskoláról kikerült rendező forgatott jó néhány filmet, és e „kerülők” után jutott vissza három és fél évtizeddel ezelőtti önmagához. Akkor elkezdett egy mondatot, amit most befejezett. Miért? Miért most csinálta meg azt a filmet, amelynek mégiscsak legtöbb köze van a saját életéhez?

– Vajon minek van legtöbb köze az életemhez? Első játékfilmem, a Sziget a szárazföldön egy öregasszonyról szól. Ezt az én ötletemből írta meg Mándy Iván. A történet egy lakáscsere körül játszódik, és helyszíneiben, hangulataiban kötődik az új filmemhez. Akkoriban kerestem azt a lakást, amelyikben most ülünk. Vagyis azoknak a helyzeteknek, miliőknek igencsak közük volt hozzám. Az kétségtelen, hogy nehéz találni a pályámon bizonyos természetes logikát, összefüggést, mert ezt a logikát a világ nem hagyta kibontakozni – elég utalnom a Martinovics elkészítése és bemutatása körüli bonyodalmakra, amikor a forgatókönyv megírása után tíz évvel engedélyezték a forgatást. Visszatérve az Ébredéshez: sokáig nem jutott eszembe, hogy ezt a történetet filmben is meg kellene fogalmazni, mert boldoggá tett az a tény, hogy sikerült megírnom a könyvet, és az meg is jelent. Kész formája volt: két papundekli közé berakva számozott oldalak, fülszöveg, fénykép… szóval elnyerte végső formáját. Nem gondoltam azt, hogy ezzel bármi dolgom lenne még. Aztán hosszú évtizedek múltán, három történelmi film után szükségét éreztem, hogy kamarajellegű, intim témát válasszak. A körülöttünk lévő dolgok megváltozásával pedig az Ébredés világa, az ötvenes évek olyan távolságba, távlatba került, amire úgy látszik, nekem szükségem van egy téma filmes feldolgozásához.

– A regény és az elkészült film lényegi azonossága miatt akár azt is hihetjük, hogy egész életében erre a filmre készült.

– Egyáltalán nem erről van szó. Annak azért van egy belső logikája, mikor miről beszél az ember. Kell az a bizonyos távolság, ami által az élményből anyag lesz. Nem erre készültem tehát. Illetve erre is és még annyi mindenre. Láthatja, ott a szekrény tetején még annyi megírt forgatókönyv van.

– Mi dönti el azt, hogy abból a nagy kupacból melyiket húzza ki?

– Egy film megszületését rengeteg tényező befolyásolja. Nemcsak a váltás szándéka irányított a kamaradarab felé, hanem az is, hogy az utóbbi általában kevésbé drága. De mit is nevezhetünk drágának? Egy műtéthez szükséges műszer drága? Nem az, mert szükség van rá, hogy a beteg ne haljon meg. A kultúrával ugyanez a helyzet. Persze az agyunkban már beépített taxaméter van: tudom jól, ha azt írom le, „esik az eső”, az többe kerül, mintha azt, hogy „az udvaron esik az eső”. A filmben az udvaron esik a hó…

– …de azt a szobából látjuk.

– Igen, mert így elég két hógépként működő Trabant-motor és hozzá egy zacskó hó. Az idő múlását, az évszakok változását viszont muszáj volt valahogy jelezni.

– Az a gyanúm, hogy itt nem csak a pénzről és az idő múlásáról van szó. Még ebben a szobabelsős-presszós kamarafilmben is fontos szerepet játszik a természet. Így volt ez a Mária-napban, és a Tutajosokban is. Utóbbiban magától értetődő volt a Tisza állandó jelenléte. De az Ébredés „legintimebb” jelenetei is folyónál, a Duna-parton játszódnak. Miért a folyó?

– A Tutajosok kapcsán ezt Amerikában is megkérdezték tőlem. Igaz, angolul a film címe is ez: A folyó emlékezete. Logikus volt a kérdés, mégis meglepett. Pedig akkor már készen volt a Faulkner-regényből készült forgatókönyvem, „Míg fekszem kiterítve is, aminek a folyó és az árvíz a témája. A válasz végül is egyszerű: a Duna mellett laktunk. Kisgyerekként sokat jártam a Margitszigetre, kamaszlányként pedig a Parlament melletti rakpartra. Városlakó lévén nekem a folyó jelentette a természetet. Nem volt más. A kicsi parkokhoz, az aszfaltból kinövő fákhoz képest a Duna volt az erő, a szabadság.

Az Ébredés főhőse már a történet legelején elveszíti anyját, aki aztán később képzeletében, álmaiban, de persze filmi konkrétságban állandóan megjelenik. A forgatókönyv szerint a történet azzal fejeződik be, hogy a lány a Dunába dobja anyja nála lévő ruhadarabjait. Az elkészült filmből éppen ezek a képek, tehát az imént oly hangsúlyosnak tekintett folyó képei hiányoznak.

– Praktikus és esztétikai okok szóltak emellett. Az „eredeti helyszín”, a sziget és a Parlament közti szakasz már nem is hasonlít az egykorira. Egyébként is, forgatás közben megváltoznak az írott anyag hangsúlyai, és a musztert nézve az operatőrrel, Balogh Gáborral együtt bólintottunk rá egy jelenetre, amivel a film végül is végződik: a szerelmet megtapasztaló kamaszlány már valóban „felébredt”, felesleges és szájbarágós lett volna ezt még az anya ruháinak eldobásával aláhúzni. Ez utóbbi talán még a Tutajosokból megmaradt szándék volt, amit szerencsére elvetettünk. Egyébként sem akartam mindenáron, görcsösen ragaszkodni a könyvhöz.

– Ugyanakkor lényegi különbség nincs: számomra éppen a két végeredmény egybeesése, vagyis a „két” Elek Judit azonossága a legmegdöbbentőbb. Ennyire hisz annak a személynek, aki harmincnégy évvel ezelőtt megírt valamit?

– Dehát az a személy én vagyok! Nem hiszem, hogy bármit elhajíthatnánk, elfelejthetnénk, amit valaha is tettünk. Minden dadogásom, egykori vagy mostani butaságom az enyém. Az azonosságot tehát teljes mértékben vállalom. De a filmbe bekerült egy másik főszereplő: az anya. És ezzel bekerült egy új elem: a halál, a halálhoz való viszonyom, ami akkoriban természetesen hiányzott. Már csak azért is, mert a szüleim még éltek, amikor a regényt írtam. A film tehát összetettebb, mint a regény. Bár amikor most, annyi idő után újra kezembe vettem és elolvastam a könyvet, azt mondtam magamban: „az ember csak romlik az idővel”. Az első megszólalás ereje, lendülete az írás minden porcikáját áthatja. Nagyon értetlenül nézem egyébként azokat, akik folyton visszavonják a múltjukat. Vonatkozik ez nagy, országos történelmünkre és kicsi, személyes történelmünkre is. Nem kell semmit revidiálni, újragondolni, visszavonni – mert nem lehet. Ez nem azt jelenti, hogy mindent jól csináltunk. Ez azt jelenti, mindent mi csináltunk. Az mind mi vagyunk. Dadogás, hiba, vargabetű, az mind én vagyok. Minden forgatást azzal kezdek, hogy elmondom, mennyi mindent nem tudok. Hibázni pedig szabad. Hiszen nem tudunk, hanem keresünk valamit. Úgy belekezdeni egy még ismeretlen folyamatba, hogy én azt már tudom, ismerem – az végzetes hiba. Mindig az a Buñuel-anekdota jut eszembe, amely szerint őt, ezt a süket, félig vak, öreg rendezőt megkereste egy újságíró. Utóbbi döbbenten nézte, hogy a csaknem nyolcvanéves ember reszketett az izgalomtól. „Mester, hogy lehet ez?! Maga már mindent tud, mindent megcsinált…” „Igen, édes fiam, de ezt a fahrtot még soha életemben nem csináltam!” És mindig ez a fahrt van, ez a beállítás, ez a jelenet, ez a film.

– Ezek szerint minden korábbi filmjét, annak minden „fahrtját” vállalja, vállalnia kell.

– Nem tudom, van-e bárki is, aki rosszabb viszonyban volna elkészült munkáival, mint én. Nálam több hibát senki nem talál a kész filmekben. Tudom, hol kötöttem kompromisszumot, amely mindig visszaüt. Csakhogy az egész forgatás merő kompromisszum. A film rettenetesen primitív jószág. Messze van még attól, hogy olyan mélységekben és komplexitásban tudjon fogalmazni, mint az irodalom. A szót, a mondatot nagyon tisztelem. Soha nem gondoltam azt, hogy a huszonéves koromban megjelent regényem engem íróvá avatna. Egy dologhoz azért van érzékem: tudom, milyen egy jó mondat. De a film a saját nyelvén néha gazdagabban, érzékletesebben tud elmesélni bizonyos dolgokat – és ilyenkor mindent megbocsát neki az ember.

– Ha beülne a moziba az a huszonéves lány, aki a regényt írta, vajon mit szólna az elkészült filmhez?

– Az a lány nincs. Nincs másik Elek Judit. Az a lány itt van bennem, én vagyok az is, én ülök be – nem a moziba, hanem a vágószobába, nem ő. Lehet, hogy ez hiba, dehát én nagyon korlátolt és rossz felnőtt vagyok. Iszonyatosan kíváncsi vagyok, és úgy érzem, hogy még minden előttem áll.

– Milyen a jó felnőtt?

– Nem tudom, de nem olyan, mint én. Csak ismételni tudom magamat: nincs kivel szembenézni, mert nincs másik. Csak én vagyok.

– A cím, Ébredés, mégiscsak a felnőtté válásra utal. Vagyis harmincnégy év után még mindig ezzel bajmolódik.

– Mi az, hogy még mindig? Egyszerűen arról van szó, hogy erről – egy kamaszlány az ötvenes évek elején – most mesélek először filmben. Ahogyan a halálról is.

– De a Mária-napnak is, a Tutajosoknak is magja, mozgatója a halál.

– Ez igaz. De mint veszedelem, mint családot vagy társadalmat fenyegető rém. Az Ébredésben viszont ezzel párhuzamosan jelen van a remény. Tudom, paradoxon: miféle remény születhet a bajból, a fájdalomból? Erről is szól az Ébredés. Ugyanahhoz a dologhoz sokféleképpen közelíthetünk. Ha mostantól csak „halálfilmeket” csinálnék, akkor is lenne mindig mit mondanom. Rilke tizenöt éven át ugyanazzal „bajmolódott” – és azért ebből született egy-két remekmű. Azzal foglalkozom, ami érdekel. Hogy három évtizeddel ezelőtt is foglalkoztatott? Hát persze, az az ember is én voltam. Mándy Iván, akinek ezt a filmemet ajánlani szeretném, egész életében ugyanazt járta körül – de milyen mélységekig jutott!

– Az mindenesetre tény, hogy legutóbbi három filmjének története ugyanúgy kezdődik: valaki meghalt. Petőfi, Solymosi Eszter, az anya.

– …Most, hogy így mondja… tulajdonképpen igaza van. De ebben az azonosságban nincs különösebb tudatosság. Mindenesetre tényleg furcsa.

– Van egy másik hasonlóság, legalábbis a Tutajosokkal kapcsolatban: ez pedig a zsidóság tudatosodása és vállalása. A film elején a lány ezt mondja a képzeletében megjelenő anyának…

– „Hiába is igyekszel, én akkor se leszek zsidó!”

– Ez a mondat hiányzik a regényből.

– Mert abban az időben ez bennem se pro, se kontra nem vetődött fel. Nem játszott különösebb szerepet az a tény, hogy zsidó vagyok. Sokkal később kezdett igazán foglalkoztatni, mit is jelent ez számomra. Ezt végig kellett – illetve kell – gondolnom. Az Elie Wiesel-filmem is ezért készült. Lehet ijedezni, megint egy holocaust-film. Dehát mit csináljak, én még erről nem beszéltem. Ennek semmi köze az évfordulóhoz. De rettenetesen fontos az, hogy az ember kiderítse, kicsoda ő. És miközben megpróbáljuk megismerni saját magunkat – vagyis a megismerhetetlent, hisz ez az időben változó, tehát mindig késésben vagyunk –, kell tudni, hol vagyunk, kik vagyunk, mi közünk egymáshoz. Ehhez hozzátartozik az úgynevezett identitás tisztázása. Ez nem túl egyszerű egy meglehetősen összetett helyzetben, mint például az enyém: egy közép-európai zsidó származású nő, akit soha vallásosan nem neveltek, és aki a szocializmusban nevelkedett, és aki egy keresztény-katolikus férfi mellett töltötte élete nagy részét, így aztán anyja egy félig ide, félig oda tartozó gyereknek… Nos, megpróbálok minden összetevőt figyelembe venni, végiggondolni – ha elég rá az időm. Persze nem elég.

– Az identitás meghatározása önmagam „körbehatárolása” is. Vagyis nem feltétlenül nyitás a másik ember felé. Sőt, jelenthet bezárkózást is.

– Én soha nem akarok „bezárkózni”.

– De annak kimondása, ki vagyok én, annak…

– …kimondását is jelentheti, ki nem vagyok. De mindenfajta kirekesztés, minden gettó gyűlöletes számomra, mert gyerekkoromban becsuktak az egyikbe. Ilyen értelemben szerencsés is vagyok. Mert noha Kertész Imrét idézve azt kell mondjam: „én nem vagyok zsidó, én csak az vagyok, akit zsidóként üldöznek”, kisgyerekként elszenvedtem azt, hogy kirekesztettek. Apám, aki már 1921-től kommunista volt, tehát duplán hátrányos helyzetet kapott-választott, nem nevelt se zsidónak, se vallásosnak. Ezzel az örökséggel nagyon nehéz lenne mondjuk magát vagy bárkit kizárni, kirekeszteni az életemből, és azt mondani: maga más, mint én. Nem más. A filmjeim is erről szeretnének szólni. Amikor a Tutajosokban Eötvös Károly megemeli a kalapját, mert el szeretne köszönni a tétován visszaforduló Herskótól, az jelzi azt, hogy nem tudnak egymással mit kezdeni, de mindkettejükben ott a megértés, a jó szándék. A köztük lévő szociális, nyelvi és egyéb különbségek ellenére arról akarok beszélni, hogy emez megmenti amaznak az életét, és amaz hálás emennek Szóval nem tudok mit kezdeni a maga kérdésében rejlő zsurnálfogalmakkal és kategóriákkal.

– E kategóriákat én nem az újságokból, hanem az „életből merítem”. Biztos vagyok abban, hogy maga is tudna számtalan esetet említeni, amikor valaki önmeghatározását egy másik ember elszenvedte. Legyen az akár „egyik”, akár „másik” oldalon.

– Ez igaz. De én mindezt olyan korán elszenvedtem, hogy hétéves koromig az egész életre „elféltem” a félnivalómat. Már nem félek. Tehát rettenetes szerencse az, hogy már gyerekkoromban találkoztam ezzel. Sokféle válasz adható. Szándékom szerint az én válaszom az empátia. Tehát az önmeghatározás nyitást jelent, legalábbis az én esetemben.

– „Rettenetesen szerencsés.” Eszembe jut egy jelenet a filmből: egy bérház udvara közvetlenül a háború után, éhség, szegénység s a többi. És a lakók átszellemülten, felszabadultan táncolnak egymással. Boldog pillanat. Nem hiszem, hogy egy ilyen közös boldog pillanat bekövetkezhetne mostanában.

– Kényszerű közösségben élő emberek akolmelege. Kevésbé atomizált világba születtem, mint a gyerekem. „Szerencsés” voltam – a szót tegyük idézőjelbe, miközben halálosan komolyan gondolom –, mert annyi jó és rossz ért életemben. Szabó Istvánnal egyszer összeszámoltuk, hogy tizenkét rendszerváltást éltünk meg. Ez végül is szerencse. A gyerekeinknek talán hiányzik is az, hogy semmiféle igazán megpróbáló időket nem kellett megélniük, és ha Isten segít, nem is kell. Egyébként azért is szerencsés vagyok, mert a lakáson kívüli zűrzavarok közepette is megmaradhattam egy zenehallgató, olvasó, álmodozó, csendes-nyugodt belső világban. Látja, kislámpa, nyitott könyv, maga mondta: békés vasárnap este. Ha valaki valamit igazán komolyan akar csinálni, akár egy széket faragni, akár egy regényt írni, ahhoz elmélyültség és csend kell. Ezt a csendet veszítették el az emberek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/02 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=424