MoziAranjuezi szép napokKolozsi László
Les beaux jours d’Aranjuez – francia-német, 2016. Rendezte: Wim Wenders.
Írta: Peter Handke és Wim Wenders. Kép: Benoît Debie. Zene: Nick Cave.
Szereplők: Reda Kateb (Férfi), Sophie Semin (Nő), Jens Harzer (Író). Gyártó:
Neue Road Movies / Alfama Films / Leopardo Filmes. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 97 perc.
Sławomir Mrożek egyik szkeccsében
füstös éjszakai lokálban töpreng azon a Neves Rendező, hogyan lehetne megfilmesíteni
Kant Gyakorlati ész kritikája című
munkáját. Tovább is léphetünk ezen a kérdésen: hogyan adaptálható Rilke Duinói negyedik elégiája, egyáltalán egy
filozófia költemény, egy esszé, egy szabadvers. Wim Wenders erre irányuló –
szögezzük le: kudarcos, ám nem érdemek nélkül való – vállalkozása az Aranjuezi szép napok. Wenders és Peter
Handke osztrák író (aki túl van már fénykorán, messze pazar A kapus félelme tizenegyesnél című
írásától) korábbi közös munkája, a Berlin
fölött az ég is, ha újranézzük és jobban figyelünk, hasonlóképpen küzdelem
a prózában elmondhatatlan tartalmak, a filmre aligha vihető eszmék
megjelenítéséért – vagyis filmes költemény.
Csakhogy míg a
Berlin-film ékesszóló, rafinált és magával ragadó, az aranjuezi utód lapos és
unalmas. Minden szép momentuma és verssora ellenére. Az unásig játszott Lou
Reed dal – Perfect Day – közben
Párizst látjuk, a kihalt utcákat: mintha egy apokalipszis az élet minden nyomát
kipusztította volna. A Champs Élysées-ről kanyarodik el a kamera a város utcára,
majd egy vidéki házba, annak szobáiba. Az egyik üres szobában az ihlettel küzdő
író ül, írógépe és tabletje előtt, hogy leírja műve és a film első mondatát: „És
megint egy nyár…” Ekkor jelenik meg, a képzelete szülte, de mégis valóságos
pár, akik nem tudni szerelmesek-e, milyen kapcsolatban állnak egymással, de a
szerelemről, az érzésekről vallanak, ahogy az író írja, egy teljesen időn kívül
térben. Párbeszédük – melynek első részében a nő viszi a prímet – szól első
szerelmekről, egy hintán átélt misztikus élményről, egy sóbányában
lebonyolódott randiról, a nebántsvirágról, majd az aranjuezi kastélyokról is,
mintha keveréke lenne Roland Barthes szerelemről szóló traktatusának, egy Rilke
poémának, Nádas Péter Az égi és a földi szerelemről szóló
esszéjének, meg egy olasz misztikus vallomásának. Érthetetlensége és
követhetetlensége okán lenyűgöző olykor. Vannak csodaszép sorai (mint a „hóréteg
a deszkapadló alatt”-kezdetű), de ezek nem érnek fel a Midőn gyermek volt a gyermek… kezdetű Handke vershez, ami a Berlin fölött az égben hangzik el.
Sajnos a pár körül mozgó kamera, az állandó kör-svenkek miatt érezni csak a
szédület-érzést, nem azért, mert oly költőiek a verssorok és a képek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 6 átlag: 6.17 |
 |
|
