KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/július
KRÓNIKA
• N. N.: Rökk Marika (1914-2004)

• Ardai Zoltán: Negyedik típusú találkozások Jazz és film
• N. N.: Jazzfilmek
• Mátyás Péter: Éjféli szimfónia Jazz-dokumentumok
• Takács Ferenc: Mámor és hamvazószerda Fitzgerald, a jazzkorszak krónikása
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Nehéz fiúk klubja Beszélgetés Tarr Bélával
• Szőnyei Tamás: A megvilágosodott Beszélgetés Szemző Tiborral
• Antal István: Lázad a rajz Reisenbüchler Sándor (1935-2004)

• Nevelős Zoltán: Rosszak és csúfak Euro-western
• N. N.: Eurowestern
• Géczi Zoltán: A komponista, aki lelőtte az éneklő cowboyt Morricone westernzenéi
• Kubiszyn Viktor: Közösség elleni izgatás Kult-western: Délidő
HORROR
• Varró Attila: A mi húsunk Zombi genezis
• Hungler Tímea: Halvajárók Romero zombifilmjei
• N. N.: Zombik a vásznon (válogatás)
• Herpai Gergely: Gonosz halottak Zombik a számítógépben
KÖNYV
• Takács Ferenc: Félközelben Magyar filmtörténet – angol optikával
• Veress József: Lengyel-magyar Encyklopedia Kina
FESZTIVÁL
• Matyasovszki József: A szabadgondolkodás plebejus luxusa Hajdúböszörmény
DVD
• Pápai Zsolt: Kertvárosi gótika Peter Bogdanovich: Célpontok
KRITIKA
• Vágvölgyi B. András: Társutasfilm retróhangulatban Comandante
• Vaskó Péter: Egy amerikai Páriszban Trója
LÁTTUK MÉG
• Tosoki Gyula: Betörő az albérlőm
• Köves Gábor: Wilbur öngyilkos akar lenni
• Pápai Zsolt: Zseton és beton
• Vaskó Péter: Időzavarban
• Varró Attila: Örökség
• Hungler Tímea: A holtak hajnala
• Kis Anna: Chouchou
• Dóka Péter: Shrek 2
• Nevelős Zoltán: A szem

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

8 nő

Ádám Péter

 

A film egy ismert bulvárdarabnak, afféle vaudeville-nak rangos színészgárdát felvonultató, franciásan szellemes adaptációja. Emellett kacsintás az Agatha Christie-féle krimikre, Alain Resnais-re és persze Hitchcockra, valamint az ötvenes éveket idéző musicalekre (ilyen remek kísérőzenét manapság ritkán hall az ember).

Világtól elzárt villa, egy halott (a ház ura), és nyolc nő – nyolc lehetséges tettes: a feleség (Catherine Deneuve), az áldozat nővére (Fanny Ardant), az anyós (Danielle Darrieux), a kisebbik lány (Ludivine Sagnier), a nagyobbik (Virginie Ledoyen), a feleség testvérhúga (Isabelle Huppert), a szakácsnő (Firmine Richard) meg a szobalány (Emmanuelle Béart).

Nyolc nő tehát, és sorban egymás után mind a nyolc eljátssza – bemutatkozásként meg az alibi igazolásaként – a maga nagyjelenetét, aminek tetőpontján egy-egy sanzont (sanzonparódiát?) is elénekel. És csakugyan: a filmben – amely tulajdonképpen nyolc jutalomjáték – nincs mellékszereplő, csak főszereplő. A nyolc magánszám egyszersmind a szereplők jellemét, alaptermészetét is megvilágítja. Valóságos katalógus a film: női típusok és hisztériák, női remények és fájdalmak, női praktikák és perverziók tárháza. Ahogyan a bulvárdarabokban szokás, a feddhetetlen nagypolgári családról egyszer csak lehull a lepel. Kiderül: senki sem az, aminek látszik, aminek mutatni szeretné magát. Még a termetes szakácsnő, még a szobalány, sőt, a szende kisebbik lány sem, hiszen a film legvégén megtudjuk, hogy… Bocsánat, majdnem kikotyogtam!

És, persze, arra is fény derül, hogy ebben a világban minden csak nyers érdek, önző számítás, lelketlen haszonlesés. De mintha a film ennél sokkal többet markolna. Mintha azt is sugallná, vannak helyzetek, amikor nem érdemes, sőt, talán nem is szabad tudni az igazságot. Hogy az élethez bizony kegyes hazugságok is szükségesek. S hogy játszani szabad, sőt, talán kell is, de ha valaki magával az élettel játszik, annak nemegyszer tragédia a vége… Vagy lehet, hogy a tragikus végkifejlet is része a játéknak, és ebben a sokfelé kacsintó stílusparódiában semmi sem komoly, még a halál sem?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/06 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2587