KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró

• Lajta Gábor: Meglesni Johannes Vermeert Leány gyöngyfülbevalóval
• Varró Attila: Bundás Vénuszok Guido Crepax rajzmozija
• Géczi Zoltán: Maszkba fagyva David Mack: Kabuki
• Kovács Marcell: Éjszakai rohanás Frank Miller: Sin City
• Tóth András György: Francia vonal Bande dessinée
• Kemény György: Homo Duplex Magyar filmplakátok
• Bikácsy Gergely: Általános erekció Almodóvar ifjúsága
• Láng Judith Veronika: Pygmalion vágya Történetek az alvó szépekről
• Vincze Teréz: A vizek démonai Árnykép: Kim Ki-duk
• Karátson Gábor: Hangyák az ágon Tavasz, nyár, ősz, tél… és újra tavasz
• Pápai Zsolt: Hardcore vadnyugat Sam Peckinpah westernfilmjei
• Takács Ferenc: Tarts (újra) Nyugatnak! Fegyvertársak
KRITIKA
• Vaskó Péter: Nyócker, vagy amit akartok Rap, revü, Rómeó
• Zoltán Gábor: Nevelj magadnak hőst Barbárok a kapuk előtt
• Vágvölgyi B. András: Szuperhősök az Olümposzon Kill Bill 2.
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: 21 gramm
• Ádám Péter: Csak ön után
• Hungler Tímea: A rém
• Kis Anna: Szeress, ha mersz
• Pápai Zsolt: A titkos ablak
• Béres Dániel: A legtöbb ember Kínában él
• Mátyás Péter: Kőtutaj
• Vaskó Péter: Van Helsing
• Tornai Szabolcs: Datolya (Arab passió)

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Takemitsu Toru

Kilencvenhárom zene

Fáy Miklós

Válogatás kilencvenhárom játékfilm – A homok asszonya, a Dodeskaden s más remekművek – konzseniális zenéjéből.

 

Ki ma a zeneszerző a világban? Ki az az egy, aki Mozart, Beethoven vagy Brahms? Talán Cage? Kurtág? Pendereczki? Boulez? Paul McCartney? A japánoknak könnyű. Nekik megvan a maguk világhírű komponistája. Vagy legalábbis megvolt 1996. február 20-ig. Úgy hívták, hogy Takemitsu Toru.

Hogy kicsoda Takemitsu Toru, arra bizonyos szempontból egyszerű a válasz. Született 1930-ban Tokióban, talán a legrosszabb időben, ami csak elképzelhető. Tizenhárom évesen behívták a hadseregbe, tanulóidejében a bombák fütyülését hallgatta. Mégis katonaként hallott egy lemezt, amelyen Josephine Baker énekelt, és ennek hatására határozta el, hogy zeneszerző lesz. A háború után magánúton képezte magát, de végső soron autodidaktaként lett a leghíresebb japán komponista.

Egy pillanatra képzeljük el a háború utáni Japánt. Az országban megszállóként ott vannak az amerikai katonák, a maguk nyugati művészetével, atombombát hozó kultúrájával. A hagyományos japán muzsikát lejáratta a háborúhoz vezető nemzeti mozgalom. A kommunizmusban kicsit nehéz bízni Kína és a Szovjetunió közvetlen közelségében. Egyszerűen nincs miben hinni. Nincs zene, amin hitelesen lehetne megszólalni. Csak a csönd marad.

A csönd marad, meg Takemitsu hihetetlen fogékonysága. Megtanulja a kelet és a nyugat muzsikáját, és közben fölfedezi magának a konkrét zenét. Magnóval járja a várost és a természetet, zajokból készít zeneműveket. 1956-ban készül el az Ai című kompozícióval. Ai – ez a szó azt jelenti japánul, hogy szeretet. Ezt az egyetlen szót gyorsította, lassította, sokszorozta meg, ennek adott formát, hogy zenévé változtassa. De írt Requiemet vonószenekarra, átdolgozott gitárra Beatles-dalokat, és concertót alkotott biwára, shakuhachira és zenekarra, Novemberi léptek címmel.

Mielőtt még megértőén bólintanánk: ez nem East meets West, nem a kétféle kultúra ötvözete, akár öszvér, akár termékeny megoldásként. A Novemberi léptekben a nyugati és keleti hangszerek nem együtt, hanem felváltva játszanak. „Nem eltüntetni akarom a különbségeket, hanem elmélyíteni, hogy ezáltal hangsúlyosakká váljanak” – ezt Takemitsu mondta.

Hát ki ez a zeneszerző? A legnyugatibb keleti vagy a legkeletibb nyugati?

Akárhogy is, ő volt az egyik legtermékenyebb filmzeneszerző. A puszta szám is megdöbbentő. 1956-tól harminckilenc éven át összesen kilencvenhárom egész estés film kíséretét írta meg. Mégcsak nem is egyenletesen elosztva. 1964-ben például tizenegy filmzenét írt, és közöttük van A homok asszonya is. És ez nem valami könnyű kezű termékenység, laza, szélhámos munka. Takemitsu megszállott volt. A zene mellett a film megszállottja is. Évente megnézett háromszázat. Azt mondta, hogy számára az a legjobb, ha nem érti a nyelvet, amelyen a filmben beszélnek, mert így oly módon éli át az egészet, mintha zenét hallgatna.

Az óriási mennyiségből talán már nyilvánvaló, hogy képtelenség reprezentatív lemezt, hatvan percnyi válogatást összeállítani Takemitsu filmzenéiből. Milyen alapon? A filmek erényei szerint? Ki állítja, hogy a legjobb filmnek a legjobb a zenéje is? És a stílus?

Takemitsu írt keringőt és hagyományos zenét, tangót és kísérleti muzsikát. Melyik az igazi arca? A válasz kézenfekvő: mindegyik.

Az biztos, hogy néha a zene alapján jobban eligazodunk a filmkészítő szándékai között. Kuroszava Dodeskadenjéről azt hihetnénk, hogy annál japánabb film nincs is. A zene hozzá mégis olyan, mint a hatvanas években készült olasz vagy francia filmeké. Hát persze, csap az ember a homlokára, hiszen a filmbéli álmodozó apa is olyanokat mond, hogy mi japánok szeretünk fából építkezni, a dombok tövébe, nem úgy, mint a nyugatiak. Mi ez, ha nem masszív ismeretterjesztés?

Nem érdemes megsértődni miatta, Japán irdatlan messze van. Hogy mást ne mondjak: Masaki Kobayashi filmjenek címe a világon mindenütt az, hogy Harakiri. Kivétel Japán, ahol az öngyilkosságnak ezt a módját szeppukunak mondják.

De egyéb okból sem lehet hű Takemitsu filmzenéihez a hanglemez. A cédén csak a zene van rajta, de a Takemitsu által készített filmzenék lehetnek európaiak, tradicionálisak és keverékek, teljesen mindegy, egyetlen olyan dolog mindig marad, amiben hasonlítanak, ez pedig a csend. Takemitsu, aki csakis akkor írt zenét, ha nagyon kellett, ismerte a csend erejét, talán a jelentését is. Egyszer azt mondta: „Bebizonyították, hogy a delfinek nem az általuk kibocsátott hangok, hanem a hangok közötti szünetek útján kommunikálnak. Nagyon provokatív felfedezés.”

 

The Film Music of Toru Takemitsu (Nonesuch, 1997)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3629