Roland Barthes és a moziGarbo arcaBarthes Roland
Garbo
mind a mai napig része a filmtörténet nagy pillanatainak, azoknak a pillanatoknak,
amikor a kisajátított emberi arcra még lázas izgatottsággal tekintettek a nézők
tömegei, amikor szinte úgy megrészegültek az emberi arc láttán, mintha szerelmi
bájitalt ittak volna, és amikor még az arc volt az érzékiség legtöményebb
kifejeződése, amit se birtokba venni nem lehet, se teljesen elfelejteni. Pár
évvel korábban Valentino arca többeket kergetett öngyilkosságba; a Garbóé
emellett az udvari szerelem világát is idézi, amikor a testiség egyet jelentett
az elkárhozástól való misztikus félelemmel.
Semmi
kétség, csodálatos műtárggyal van dolgunk; a Krisztina királynőben – a filmet pár éve nézhettük meg újra
Párizsban – a vastagon felvitt hófehér festék valóságos maszk; annyira, hogy
már nem is kifestett arcról, sokkal inkább halotti maszkról van szó. Ez az arc
nem is a körvonalakból, hanem a szín anyagiságából kerekedik ki; a két furcsa
gyümölcsre emlékeztető, kifejezéstelen fekete szem, mint két pulzáló seb, úgy
fest ezen a porózus és mégis tömör hótakarón. Ez a nem is annyira megrajzolt,
mint inkább szobrászvésővel kialakított, sima és porhanyós anyagból való, egyszerre
tökéletes és mulandó arc még kivételes szépségében is közeli rokona Chaplin
lisztes képének, érzelemszegény sötét szempárjának és totem-arcának.
Csakhogy
a teljes maszk utáni vágy (ilyen például az ókori maszk) nem is annyira a titok
motívumára utal (mint például az olasz fél-maszk), mint inkább az emberi arc archetípusára.
Garbo egyfajta plátói eszményt testesít meg, csakis ez a magyarázata annak, hogy
az arca, jóllehet kétértelműnek nem kétértelmű, miért van híjával a nemiségnek.
Bár az is igaz, hogy a film (Krisztina királynő ugyanis hol nő, hol ifjú lovag)
nem mentes némi bizonytalanságtól; de ha így van is, Garbo sohase megy el a
nemek felcseréléséig; mindig önmaga marad, minden színlelés nélkül viseli a
korona vagy széles karimájú posztókalap alatt ugyanazt a hófehér és magányos
arcot. A neve mellé illesztett isteni
jelző nem is annyira a szépség felsőfokát fejezte ki, mint inkább testi valójának
leglényegét, amely a vakító fényben születő-formálódó dolgok magas egéből
szállt alá. Ezt ő is jól tudta: hány meg hány színésznő törődött bele, hogy a
nézők is szemtanúi legyenek szépségük nyugtalanító elvirágzásának. Ő nem: ennek
az esszenciának nem volt szabad tönkremennie, az ő arcának sohase lehetett más
valósága, mint a nem is annyira plasztikus, mint inkább intellektuális tökélyé.
Az esszencia lassacskán elhomályosult, eltakarta a napszemüveg, a széles
karimájú kalap meg az önkéntes száműzetés; de lényegét tekintve mindvégig
ugyanaz maradt.
Csakhogy
ebben a megistenült arcban mégis felsejlik valami, a maszknál is élesebben:
valamiféle akaratlagos, következésképp emberi viszony az orrlyuk görbülete meg
a szemöldökív között, valami egészen ritka és egészen egyéni kapcsolat az arc
két pontja között; a maszk valójában nem egyéb, mint az arcvonások összessége,
az eleven arcban viszont mindegyik arcvonás összefügg az összes többivel. Garbó
arca azt a tünékeny pillanatot mutatja fel, amikor a mozi az esszenciális
szépségből kibontja az egzisztenciális szépséget (az esszenciális szépségből
átlép az egzisztenciális szépségbe, amikor az archetípus mindinkább elcsúszik a
romlandó arc láttán érzett bűvölet felé, amikor az érzékiség lényegi ragyogása
átadja helyét a nőiség poézisének.
Garbo
arca valamiféle átmenet az ikonográfia két korszaka között, biztosítva az
átjárást a nőktől való félelem világából a bájosan vonzó nők világába. Ma már
nyilvánvaló, hogy e fejlődésvonal másik végpontján vagyunk: Audrey Hepburn arca
például nagyon is egyéni, és nemcsak sajátos szerepkörének (gyereklány, bújós
cica), de személyiségének, valamint az arc majdhogynem egyedülálló
különlegességének is köszönhetően; ez az arc, amelyben nincs semmi esszenciális,
a morfológiai funkciók végtelen bonyolultságából áll össze. Ha nyelvként akarjuk
meghatározni, míg Garbo egyedisége fogalmi volt, Audrey Hepburné anyagi
természetű. Míg Garbo arca Eszme, a Hepburné Esemény.
Ádám Péter és Kiss
Kornélia fordítása
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
