KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Mihalicz Csilla: A mozgókép joga Magyar filmtörvény
• N. N.: Filmjogok
• Pálfi György: Taxidermia Így mentem el
• Ruttkay Zsófia: Taxidermia Így mentem el
• Muhi Klára: A madzag vége Beszélgetés Groó Dianával és Fischer Gáborral
• Kolozsi László: Fehér por Beszélgetés Török Ferenccel
• Bori Erzsébet: A temetetlen halott Beszélgetés Mészáros Mártával

• Stőhr Lóránt: A szegénység tízparancsolata Dán dogma
• N. N.: A Dogma tisztasági fogadalma
• Kúnos László: Concerto grosso négy hangra Saraband
• N. N.: Dogma-filmek
• Bori Erzsébet: Amal, a halál Lukas Moodysson
• Zoltán Gábor: Kémiai szerelem Rekonstrukció
• Trosin Alekszandr: Egy „hatvanas” sorsa Elem Klimov (1933-2003)
DVD
• Pápai Zsolt: Rossz szellem a házban Robert Wise: A ház hideg szíve
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Euromozi Európa Filmhét
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Belül semmi A nagy Ő és a többiek
KRITIKA
• Báron György: Full kúl Apám beájulna
• Karátson Gábor: Bocsásson meg, de nem egészen értem önt Japán
• Vaskó Péter: Hatalom és tea A Gyűrük Ura – A király visszatér
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Két barát
• Korcsog Balázs: Orosz bárka
• Dóka Péter: Jószomszédi iszony
• Nevelős Zoltán: Lépéselőny
• Vincze Teréz: Vér és arany
• Köves Gábor: Mambo italiano
• Kis Anna: Szamszára
• Kolozsi László: Amerikában
• Csillag Márton: Felül semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az én kis nővérem

A túlélésről

Bori Erzsébet

Sipos András első játékfilmje egy kisfiú története, aki az idill oltalmában élte túl 1944 vészkorszakát.

 

Az én kis nővérem eredetileg videóra készült, hetven perces, és az 1996-os filmszemlén volt a bemutatója. Azon a szemlén feltűnően sok dokumentum- és játékfilm foglalkozott a magyar zsidó sorssal, a holocausttal: Mészáros Márta filmje, A hetedik szoba, Elek Judit Elie Wiesel-portréja (Mondani a mondhatatlant), a KVB Herskó-sztorija (A kenyereslány balladája), Jancsó Miklóstól az Elmondták-e neked? jut hirtelen eszembe. Ebben a mezőnyben nem előzte meg nagy várakozás Sipos András filmjét, de nekem látnom kellett. Az Igazak miatt.

Sipos a hatvanas évek óta dokumentumfilmezik, de a kilencvenes években készítette a legtöbb munkáját. Az első adandó alkalommal elkezdett arról beszélni, ami a legjobban érdekelte. A túlélésről. Az Igazakban is zsidó túlélők mondják el csodás megmenekülésüket, de ennek a történetnek mégsem ők a hősei. Hanem a mindenféle rendű és rangú megmentők, gróf és parasztasszony, pap és cselédlány, ott állnak megöregedve a kamera előtt, és kicsit zavarban vannak, mert nem tudnak felelni arra a fenemód kézenfekvő kérdésre, hogy miért tették. Miért kockáztatták az életüket, a családtagjaik biztonságát holmi idegenekért? Az Igazak 1993-ban készült. Annyi filmet láttam és felejtettem el azóta, de ezt nem tudom elfelejteni. Az Igazak még dokumentumfilmnek is puritán, eszköztelen, nem tudom, miben van az ereje, talán éppen a szegénységében. Egy nagy titokról beszél végig, de meg sem próbál a közelébe férkőzni, eszébe sem jut, hogy megfejtse.

Szegény film Az én kis nővérem, Sipos András első játékfilmje is. Profi a fotografálás (Kende János), de Cserhalmi, Székely B., Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter kivételével barátok, amatőrök játszanak benne (jól). Nemrég azt írtam, Simó Sándor – mellesleg Az én kis nővérem producere – új filmje, a Franciska vasárnapjai kapcsán, hogy bizonyos összeg alatt talán nem kéne játékfilmet csinálni. Már nem tudom, hogy igazam volt-e. Tudom, hogy Sipos Andrásnak, ha szegényen, hát szegényen, de meg kellett csinálnia Az én kis nővéremet. Önéletrajzi filmről van szó, amelybe feltehetően beleépítette valamennyi, a dokumentumfilmezés során gyűjtött anyagát. Nincsen benne semmi különös; nem remekmű, de számomra lefegyverző egyszerűséggel mondja el egy zsidó család széthullásának 1944-ben kezdődő történetét. Az apát munkaszolgálatra vitték, az anya egy öntödében – valószínűleg hadiüzemben – bujkál és dolgozik, a széptevő nyilas főnök jóindulatára hagyatkozva. Úgy gondolja, hogy a gyerekek nagyobb biztonságban lesznek vidéken, így a nyolcéves fiút és a kamaszlányt külön-külön, hamis személyazonossággal falura küldi. „Pétert” egy csodálatos testvérpár, egykori apáca és kisbirtokos öccse bujtatja, és némi viszontagság után hozzájuk keveredik a nővér „Melinda” is. A falusi idill mögé nehéz odaképzelnünk a megszállt, kivérzett országot, itt nem éheznek, s mintha folyton csak nyár lenne. A nyilasokat egy szál körzetvezető képviseli, de őt mihamar a fővárosba rendelik, s csak buta nője marad utána – relatív rossznak. A németek ketten vannak, segítenek fát és disznót vágni; egyikük szelíd, szőke diák, a felnőtt világ eszement törvényeinek ellenében Romeó és Júliát játszik a zsidó nővérkével, majd örökre eltűnik vele a végét járó háború forgatagában. A család többi tagja megmarad, újra egymásra talál, de a szülők házassága nem sokkal éli túl a háborút. Ha együtt nézzük a dokumentum- és a játékfilmet, beszédesen mutatkozik meg valóság és hitelesség eltérő szerepe a két filmtípusban. Ami az egyikben erény, a másikban gyengeség. A dokumentumfilm kikezdhetetlen hitelességgel érvel amellett, hogy nem csak német csatlósok, denunciánsok és közönyösök éltek abban az országban, amely sok százezer zsidó polgárát veszítette-veszejtette el a vészkorszakban; a fikciós történet viszont, legyen bár még oly igaz, általános érvényűvé emel egy csodás megmenekülést.

De amiként az áldozatnak, a túlélőnek is megvan a maga igazsága. A túlélő gyereké makulátlanul fényes, nem korrumpálja homályos bűntudat, az az érzés, hogy mások pusztultak el helyettem, hogy méltatlan vagyok az isteni kegyelemre. Az én kis nővérem főszereplője egy nyolc éves kisfiú, elbeszélője pedig ugyanez a kisfiú – ötven évvel később. A hagyományos filmelbeszélést időnként megakasztja egy férfihang, amely utólagos kommentárokat fűz a történethez. Ez a narrátor nem profi színész – szeretném azt hinni, hogy Sipos András az. Ebben az esetben, és csakis ebben, Az én kis nővérem igaz történet. Ebben az egy esetben elhiszem, hogy a német katonák derék emberek, az oroszok lovagiasak, a magyarok kézről kézre adva, egymást túllicitálva mentik a zsidókat, az úri osztály karakán, nagyvonalú és gyűlöli a nácikat. Ez annak a nyolcéves gyereknek az igazsága, aki azért maradt életben, mert éppen ezekkel az emberekkel találkozott. És egy kisfiú igazsága is ér annyit, mint a történelem igazsága.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1689