KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: John Schlesinger (1926–2003)

• Lengyel László: A gazdagság fantomja Aranypolgárok, pénzarisztokraták
• N. N.: Nábobok és lúzerek: Amerika pénze
• Jaksity György: Illúziófogyatkozás Tőzsdefilmek
• Vágvölgyi B. András: Workfilm Amerika-büró
MAGYAR MŰHELY
• Enyedi Ildikó: Szelíd interfész Montázs egy készülő filmhez
• Gelencsér Gábor: Csendéletkép Árnyportré: Novák Márk
• Tóth János: Célra tartás Filmjátékos-társak
• Forrai Krisztián: Szigorúan ellenőrzött metrók Beszélgetés Antal Nimróddal

• Kubiszyn Viktor: A sokk esztétikája X-generáció: Miike Takashi
• N. N.: Japán hullámok
• Varró Attila: Apokalipszis után X-generáció: Aoyama Shinji
• Mérő László: Nem baj, ha hülye vagy A matematika és a film
• Vaskó Péter: A végtelen tizedes meg a többiek Darren Aronofsky: π
KÖNYV
• Vincze Teréz: Élményelmélet A kétdimenziós ember
• Nyírő András: A háló pora Az internet pszichológiája
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Járd ki, lábam... Vagabond
• Varga Balázs: Libikóka Libiomfi
• Csantavéri Júlia: Szerelem határok nélkül A Szent Lőrinc-folyó lazacai
LÁTTUK MÉG
• Vincze Teréz: Ördögök
• Nevelős Zoltán: Az olasz meló
• Köves Gábor: Max
• Dóka Péter: Olasz nyelv kezdőknek
• Tosoki Gyula: David Gale élete
• Hungler Tímea: Darkness, a rettegés háza
• Kis Anna: Vágta
• Varró Attila: A szövetség
• Vajda Judit: Lapzárta
• Pápai Zsolt: Bad Boys 2.
• Pápai Zsolt: Nem fenékig tejfel

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Grindhouse

Tobe Hooper: Élve elfogyasztva

Orosdy Dániel

Eaten Alive, 1976

 

„My name is Buck, and I’m here to fuck.” – ez az örökérvényű gondolat nem a Kill Billben hangzott el először, hanem Tobe Hooper második horrorfilmjében, Robert Englund szájából. Hooper akkor Tarantinóhoz hasonlóan gondolkodott („ami egyszer működött, működni fog másodszor is”), csak éppen a kivitelezéshez nem volt elég tehetsége. A vendégeit és szeretőit házi krokodiljával megetető redneck derűs története pedig távolról sem olyan erős helyi legenda, mint Ed Gein kannibalizmussal és családi melegséggel átitatott meséje néhány évvel korábbról. (Egyelőre a vendéglátós Joe Ball sorozatgyilkos volta is bizonyításra vár.)

Ez a felemás, túlstilizált képi világú film igazi „ragadóskópiájú”, gátlástalanul hatásvadász grindhouse movie: a stáblista után 1-2 perccel Buck már szodómiára akar kényszeríteni egy lányt, akit kisvártatva megöl és krokodiljának dob a grizzlyorgánumú Judd (Neville Brand). Ami ezután, nagyjából 90 percen át (illetve egyetlen este!) történik, teljesen esetleges és logikátlan, viszont mindent felvonultat, ami érdekelhet egy olcsó moziba beülő nézőt: akadnak itt tükör előtt vetkőző nők, kukorékoló patkányok, bizarr mellékszereplők, szakajtónyi szex, nyilaskeresztet és USA-zászlót kiaggató pszichopata, borzalmas countryzene, emberevő haszonállat (avagy a fából faragott krokodil), kocsmai kakaskodás, niggerezés, és persze sok-sok vér.

Hooper első stúdióban forgatott horrorja, az öregedő sztárokat és Oscar-jelölt karakterszínészeket felvonultató Élve elfogyasztva egyértelműen bizonyítja, milyen mázlija volt a rendezőnek a Texasi láncfűrészes mészárlás idején az alacsony költségvetéssel, eredeti helyszínekkel és amatőr szereplőkkel: a vászonra érve ezek a hiányosságok erénnyé nemesültek, már-már művészfilmmé avatva az alkotást. A második, „krokodilos” film távolról sem rossz, de igazán „hazai pályán”, az exploitation mezőnyben fut jól. Leköti, sőt, intenzitásával és túlzásaival szinte hipnotizálja a nézőt, ami komoly érdem. A New York-i Modern Művészetek Múzeuma nem fog lecsapni Tobe Hooper első (és legjobb) hüllős filmjére, annyi szent, az emlékezetes kommersz roncsfilmek között viszont az élmezőnyben a helye.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/09 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9680