KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: John Schlesinger (1926–2003)

• Lengyel László: A gazdagság fantomja Aranypolgárok, pénzarisztokraták
• N. N.: Nábobok és lúzerek: Amerika pénze
• Jaksity György: Illúziófogyatkozás Tőzsdefilmek
• Vágvölgyi B. András: Workfilm Amerika-büró
MAGYAR MŰHELY
• Enyedi Ildikó: Szelíd interfész Montázs egy készülő filmhez
• Gelencsér Gábor: Csendéletkép Árnyportré: Novák Márk
• Tóth János: Célra tartás Filmjátékos-társak
• Forrai Krisztián: Szigorúan ellenőrzött metrók Beszélgetés Antal Nimróddal

• Kubiszyn Viktor: A sokk esztétikája X-generáció: Miike Takashi
• N. N.: Japán hullámok
• Varró Attila: Apokalipszis után X-generáció: Aoyama Shinji
• Mérő László: Nem baj, ha hülye vagy A matematika és a film
• Vaskó Péter: A végtelen tizedes meg a többiek Darren Aronofsky: π
KÖNYV
• Vincze Teréz: Élményelmélet A kétdimenziós ember
• Nyírő András: A háló pora Az internet pszichológiája
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Járd ki, lábam... Vagabond
• Varga Balázs: Libikóka Libiomfi
• Csantavéri Júlia: Szerelem határok nélkül A Szent Lőrinc-folyó lazacai
LÁTTUK MÉG
• Vincze Teréz: Ördögök
• Nevelős Zoltán: Az olasz meló
• Köves Gábor: Max
• Dóka Péter: Olasz nyelv kezdőknek
• Tosoki Gyula: David Gale élete
• Hungler Tímea: Darkness, a rettegés háza
• Kis Anna: Vágta
• Varró Attila: A szövetség
• Vajda Judit: Lapzárta
• Pápai Zsolt: Bad Boys 2.
• Pápai Zsolt: Nem fenékig tejfel

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Leon, a profi

Déri Zsolt

„Victor vagyok, a takarító” – köszönt a felejthetetlen Jean Reno a Nikita című film vészhelyzetmegoldó szupergyilkosának rövidke mellékszerepében, a forgatás végeztével pedig elkezdte rágni Luc Besson fülét: ugyan, csináljon már egy Victor című filmet! Besson, az 1959-es születésű francia forgatókönyvíró-rendező-producer, aki az utóbbi évtizedben váltogatva készített egymás után krimit és vízifilmet (Metro, A nagy kékség, Nikita, Atlantisz), tavalyi thrillerjét tényleg a „takarító” figurájának szentelte – hősét időközben ugyan Leonra keresztelte át. Egy esetleges remake lehetőségét csírájában pusztította el: Amerikában forgatott, angol nyelven. A szereplőgárda egyetlen franciája a kevés szavú Reno, Besson fétisszínésze.

Leon bevándorló bérgyilkos, szakmája gyermeklelkű mestere, aki fáradságos munkájából a New York-i Spanyol Harlemben fenntartott, puritán berendezésű bérleményébe hazatérve vasalással és viráglocsolással relaxál. A szomszéd családot épp a szeme láttára mészároltatja le az idegbeteg, tablettazabáló, korrupt és gonosz főzsaru, Stansfield (a kaméleonzseni Gary Oldman, ezúttal Alain Delon-osra vett fizimiskával). Az egyetlen túlélő, a pubertáskorú Mathilda Leonnál keres menedéket. Profink sehogy sem tud megszabadulni a leánykától („Nőket és gyerekeket soha!” – hangzik szakmai credója), megszereti hát, és a bosszú felé vezető rögös úton kiképzi kicsi Nikitává. Kapcsolatuk makulátlanságát a rendező minden interjújában hangsúlyozza, ennek ellenére a közös jeleneteket Björk legerotikusabb szövegű slágerével (Venus As A Boy) festi alá, a 12 éves Mathildát pedig felnőtt nőként sminkeli és filmezi. „Leon és Nikita együtt majdnem Lolita” – jegyezte meg egy éles szemű angol kritikusnő, így aztán az sem meglepetés, hogy jelenleg a Mathildát alakító Nathalie Portman az első számú esélyes Hollywoodban a soron következő Lolita-adaptáció címszerepére.

Besson nem egy Bresson, sohasem volt a mélység mestere (legfeljebb az óceánok mélységéé), a Nikita esetében azonban úgy tűnt, igenis képes a tartalmat és a formát egyensúlyba hozni. A Leon, a profi tulajdonképpen ezt a korábbi filmet reciklálja: most minden sokkal monumentálisabb és sokkal látványosabb (a végső tűzharc például a Nikita konyhacsatájának emberfelettire nagyított változata), a forgatókönyv azonban bice-bóca, a karakterek és cselekedeteik motivációja bosszantóan hanyag. Olyan, mintha egy képregény filmváltozata lenne: lenyűgöző vizualitása mögött ordítóan üres. Ugyanaz a szindróma, ugyanaz a botlás, mint a szintén francia Jeunet-Caro párosnál, vagy az amerikai Coën fivéreknél, akik a megszokottnál egy nagyságrenddel nagyobb pénzösszegből gazdálkodva hirtelen olyan filmeket készítettek, mint Az elveszett gyermekek városa, illetve A nagy ugrás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=958